Az a bizonyos többlet

Daniil Trifonovot rendre Martha Argerich 2011-es Financial Times-interjújának részletével szokás reklámozni: „mindent tud és még valami többet is. Amit a kezével művel, a technikája, hihetetlen. És a billentése: a gyengéd és démoni elemeket egyaránt meg tudja jeleníteni. Soha nem hallottam ehhez hasonlót” – mondta a művésznő. Trifonov „csak” harmadik lett a Chopin versenyen 2010-ben, tizenkilenc évesen, de a Tel Avivi Rubinstein-versenyt és a moszkvai Csajkovszkij-versenyt egy év múlva már megnyerte. És mára tán az ifjú zongorista nemzedék legünnepeltebbje az orosz művész, aki 2017-ben Karajan-díjat, idén pedig Grammy-díjat kapott.

A világot ma már rengeteg kollégája járja, sokan honfitársai közül, szinte mind kiválók. Technikájuk kikezdhetetlen, állóképességük csodálatra méltó. Nehéz közöttük az átlagosnál jóval nagyobb figyelmet kivívni. Trifonov járt már nálunk öt éve, de nyilván nem csak az akkor játszott Csajkovszkij b-moll zongoraversenyre emlékezve várták most ennyien. Egy kicsit, ha úgy tetszik, előítéletek birtokában kellett figyelnünk, mit hallunk: ha ott van az a bizonyos többlet, meghalljuk-e élőben, a koncerten ott és akkor a csodát.

A műsor a tavaly ősszel megjelent Evocations című lemezre épült, amelyen Chopin-műve és azok ihlette darabok, köztük Mompou 1938-ból származó variációsorozata hallhatók. Ebben már dzsesszes harmóniák is színezik az A-dúr prelűd dallamát, de lényegében a klasszikus variációsorozatról van szó, természetesen virtuóz elemekkel. Hasonló Rachmaninovéhoz, amely ugyan a lemezen nem szerepel, és amely a c-moll prelűdöt veszi alapul. Ebben a virtuozitás szinte már önálló formaalkotó elem. A két nagy variáció között hallottuk a kis darabokat, majd szünet után – az előzetesen kiadott programmal ellentétben – nem a Chopin-szonáta, hanem a Prokofjevé következett. Ez az úgynevezett három „háborús” szonáta utolsó darabja, orosz zongoristáknak kötelező játszanivaló, az 1944-ben keletkezett művet Gilelsz mutatta be, még abban az évben. Bizonyos, Trifonov illik a nagy elődök sorába, hangképzése mintaszerű: lekerekített, önmagukban egészként megszólaló hangjai, pianissimói gyönyörűek. Iszonyúan virtuóz is tud lenni, és ha kell, hangos is. Nem átall felemelkedni a székéből, hogy erősebben csapjon le a billentyűkre. Látunk zongoristákat, akik képesek takarékosabb mozdulatokkal, elegánsabban játszani, de ez is Trifonov: a fizetség nem lényeg, fontosabb számára, hogy megmutassa, a zongora milyen gazdag hangzásokra képes, a hogyan lehet általuk a művek mélyére hatolni, érzékeltetni a formát. A zene szerves részeként mutatja az érzéki oldalt – ott az a bizonyos többlet.