Előfizetés

Újpesten hisznek a kupagyőzelemben

Hatos Szabolcs
Publikálás dátuma
2018.04.06. 07:54
Fotó: Molnár Ádám

Amint arról tegnapi lapszámunkban is hírt adtunk, egy 3-2-es vereség és 4-4-es összesítés után az idegenben lőtt több góljának köszönhetően lépett túl a másodosztályú MTK Budapest együttesén, s jutott be a Magyar Kupa elődöntőjébe az Újpest labdarúgócsapata. A nem titkoltan a kupagyőzelmet megcélzó lila-fehérek mindkét gólját az együttes házi gólkirálya, Novothny Soma szerezte, aki a továbbjutás kiharcolása után nyilatkozott lapunknak.

„Tudtuk, hogy a 2-1-es vezetésünk ellenére is nehéz mérkőzés vár ránk az MTK elleni visszavágón, amely végül talán túlságosan is nehéz lett, a lényeg azonban, hogy továbbjutottunk – sóhajtott az újpestiekhez 2017 nyarán csatlakozó támadó. - Az MTK-nak több olyan játékosa van, aki korábban játszott az élvonalban is, a csapat jelenleg is magabiztosan vezeti az NB II-t, szerintem nem sok változtatásra lesz szükségük ahhoz, hogy készen álljanak az élvonalbeli bajnokságra” - méltatta az ellenfelet Novothny.

A mindkétszer közelről eredményes csatár és csapattársai valószínűleg még a zuhany alatt áztak, amikor elkészítették az elődöntők sorsolását: a Debrecen a Puskás Akadémiával, az Újpest pedig a Balmazújvárossal vívhat a május végi, Groupama Arénában rendezendő döntőért.

„Tudom, hogy Horváth Feri minden évben meg akarja nyerni a kupát, most hozzánk hasonlóan ő és a csapata is közel van ehhez, de hiszem, hogy mi jutunk be a döntőbe, s ott győzni is fogunk – utalt egy félmosoly kíséretében korábbi edzőjére, a balmazújvárosiakat felkészítő Horváth Ferencre Novothny Soma, aki felvetésünkre megjegyezte: nagy tett volna éppen a Ferencváros stadionjában ünnepelni, ám addig még akad néhány teendője a gárdának.

Az MTK és az Újpest kupapárharcának érdekes utózöngéje volt, hogy a kék-fehérek véleménye szerint a vendégcsapatban a megengedettnél több olyan légiós szerepelt, aki az Európai Unión kívülről érkezett, ezért felmerült az óvás lehetősége is. Az Újpest FC mind az OTP Bank Ligában, mind a Magyar Kupában az MLSZ Versenyszabályzatában előírtaknak megfelelően járt és jár el a külföldi játékosok szerepeltetését illetően – reagált tegnap a klub a hivatalos honlapon, ahol az úgynevezett Cotonoui megállapodásra hivatkoztak.

A popkultúra mélységei és egyszerű figurák

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2018.04.06. 07:47

A Ready Player One meglepő film. Mozgókép-fogyasztó őrült létemre első körben azért, mert Steven Spielberg a 2002-es Különvélemény óta nem rendezett nagy költségvetésű, önálló történetű, kifejezetten kasszasikernek szánt művet, az utóbbi bő tizenöt évben csak „fontos” műveket (ezeket most nem taglaljuk részletesen), illetve a saját korábbi sikereit gondolta csak tovább. Persze, udvariasan biccentettünk, amikor kijött egy-egy újabb Spielberg opus, csak épp a nagy mesélőnek becézett filmes, úgy tűnt, már sosem lesz annyira eredeti és innovatív, mint amit A cápa vagy az E.T., a földönkívüli jelentett. A kilencvenes években indított dínós franchise-a (Jurassic park és társai) mintha már nem az addig megállíthatatlan felnőtt testbe zárt gyerek készítette volna, Spielberg megadta magát és átment vérprofi szórakoztatóba. Talán mondanom sem kell, a Ready Player One megosztotta a világot, mert korunk leghíresebb rendezője, úgy tűnik, ismét szívből készített filmet.

A film irodalmi alapja, az Ernest Cline írta, azonos című 2011-ben piacra dobott regénye igazi generációs blockbuster lett. Egyrészt tudott szólni a gamerekhez, mivel a 2045-ben zajló cselekmény egy része az OASIS nevű virtuális valóságban játszódik, ahol az avatarunkon keresztül élhetünk egy másik – sokak szemében igazi – életet, karriert. Évekig dolgozunk azért, hogy minél több eszközünk, kütyünk vagy akár életerőnk legyen, egyszóval fejlesztenünk kell magunkat. Cline regénye következetes, azzal, hogy a főhős, Wade Watts és virtuális barátai fejlődését bemutatja, amely a karakterépítés egészen újszerű, fantasztikus módja. Spielberget szemmel láthatóan az irodalmi alapanyagnak ez a része nem érdekelte, csupán annak egy szegmense. Maga az OASIS. Mivel Clinea nyolcvanas években nőtt fel, triviális volt, hogy az ő virtuális valósága e kor popkultúráját vette alapul, miképpen az is, hogy Spielbergnek ez tetszik, sőt, „szívre áll”, hiszen az említett kor meghatározó popkulturális figurája volt. Szóval, ha a gamer világ nem is, a kockafejség (vagy modernebb, árnyaltabb jelentésű változatával élve: a geekség) már sokkal inkább az ő világa. Amolyan hollywoodias könnyedséggel intézte el a történet expozícióját: elmondja, hogy a valóság az bizony már nem jó (nem tudjuk meg, miért és miképpen) és minden lényeges az OASIS-ben zajlik. Wade, alias Parzival boldog életet él a virtuális térben, van egy irtó menő DeLoreanje és ez szimbolikus jelenléttel bír. De a karakter adott, nem fejlődik, már az elején minden eszköze megvan ahhoz, hogy ő legyen a protagonista, az epizodistáknak, pedig, hogy segítsék őt. Markáns jelenléte van még az OASIS-t létrehozó kockafejnek, Halliday-nek, aki természetesen Spielberg alteregója, így egész egyedi módon megvalósul a szerzőiség is. A történet szerint Wade-nek és társainak az ő feladványait kell megoldaniuk...

Az, hogy a virtuális tér mennyire dédelgetett játszótér volt, mind Spielberg, mind a forgatókönyvet társszerzőként is jegyző Cline számára, egy kritikába nem is férhet bele, hiszen mindaz, amit és akit megidéz, túlmegy az ép ész határain. A sokszor csak pillanatokra felvillanó, parafrázisként nem értelmezhető utalások között mégis kiemelkedik egy komolyabban megidézett műalkotás: Stanley Kubrick Ragyogása. Nem mellékesen, Wade irtó nagy gamer haverjai nem látták a Ragyogást; Spielberget is elérte végre az irónia műfaja.

Mivel a Ready Player One összetettebb, mint számos mai mozis bombasiker, akár felhőtlenül is örülhetnénk a mű létrejöttének. Azonban vannak árnyoldalai is. A karakterfejlődés hiánya és a túl sok jelentés nélküli popkulturális húsvéti tojás mellett, az igazi hibák a mű eszmeiségét érintik. Bántóan egyszerűsített az antagonista Sorrento figurája, aki egy multicég vezetőjeként egy óvódás intellektuális és emocionális szintjén „működik”. Wade sem sokkal szofisztikáltabb, hiszen egyik szerette elvesztését úgy konstatálja, hogy „na, felrobbant”. Pedig itt végleges volt a Game Over hatás. Ahhoz, hogy drámai súlya legyen a történetnek, sokkal többet kellett volna foglalkozni a valósággal – ahogy azt a könyv is teszi. Azon az alapvető ellentmondáson pedig, hogy kapunk egy újabb mesét arról, hogy a kisember legyőzi a nagy gonosz multit egy nagy multicég gyártásában, már csak mosolyogni sem érdemes. A showbiz már csak ilyen.

A popkultúra mélységei és egyszerű figurák

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2018.04.06. 07:47

A Ready Player One meglepő film. Mozgókép-fogyasztó őrült létemre első körben azért, mert Steven Spielberg a 2002-es Különvélemény óta nem rendezett nagy költségvetésű, önálló történetű, kifejezetten kasszasikernek szánt művet, az utóbbi bő tizenöt évben csak „fontos” műveket (ezeket most nem taglaljuk részletesen), illetve a saját korábbi sikereit gondolta csak tovább. Persze, udvariasan biccentettünk, amikor kijött egy-egy újabb Spielberg opus, csak épp a nagy mesélőnek becézett filmes, úgy tűnt, már sosem lesz annyira eredeti és innovatív, mint amit A cápa vagy az E.T., a földönkívüli jelentett. A kilencvenes években indított dínós franchise-a (Jurassic park és társai) mintha már nem az addig megállíthatatlan felnőtt testbe zárt gyerek készítette volna, Spielberg megadta magát és átment vérprofi szórakoztatóba. Talán mondanom sem kell, a Ready Player One megosztotta a világot, mert korunk leghíresebb rendezője, úgy tűnik, ismét szívből készített filmet.

A film irodalmi alapja, az Ernest Cline írta, azonos című 2011-ben piacra dobott regénye igazi generációs blockbuster lett. Egyrészt tudott szólni a gamerekhez, mivel a 2045-ben zajló cselekmény egy része az OASIS nevű virtuális valóságban játszódik, ahol az avatarunkon keresztül élhetünk egy másik – sokak szemében igazi – életet, karriert. Évekig dolgozunk azért, hogy minél több eszközünk, kütyünk vagy akár életerőnk legyen, egyszóval fejlesztenünk kell magunkat. Cline regénye következetes, azzal, hogy a főhős, Wade Watts és virtuális barátai fejlődését bemutatja, amely a karakterépítés egészen újszerű, fantasztikus módja. Spielberget szemmel láthatóan az irodalmi alapanyagnak ez a része nem érdekelte, csupán annak egy szegmense. Maga az OASIS. Mivel Clinea nyolcvanas években nőtt fel, triviális volt, hogy az ő virtuális valósága e kor popkultúráját vette alapul, miképpen az is, hogy Spielbergnek ez tetszik, sőt, „szívre áll”, hiszen az említett kor meghatározó popkulturális figurája volt. Szóval, ha a gamer világ nem is, a kockafejség (vagy modernebb, árnyaltabb jelentésű változatával élve: a geekség) már sokkal inkább az ő világa. Amolyan hollywoodias könnyedséggel intézte el a történet expozícióját: elmondja, hogy a valóság az bizony már nem jó (nem tudjuk meg, miért és miképpen) és minden lényeges az OASIS-ben zajlik. Wade, alias Parzival boldog életet él a virtuális térben, van egy irtó menő DeLoreanje és ez szimbolikus jelenléttel bír. De a karakter adott, nem fejlődik, már az elején minden eszköze megvan ahhoz, hogy ő legyen a protagonista, az epizodistáknak, pedig, hogy segítsék őt. Markáns jelenléte van még az OASIS-t létrehozó kockafejnek, Halliday-nek, aki természetesen Spielberg alteregója, így egész egyedi módon megvalósul a szerzőiség is. A történet szerint Wade-nek és társainak az ő feladványait kell megoldaniuk...

Az, hogy a virtuális tér mennyire dédelgetett játszótér volt, mind Spielberg, mind a forgatókönyvet társszerzőként is jegyző Cline számára, egy kritikába nem is férhet bele, hiszen mindaz, amit és akit megidéz, túlmegy az ép ész határain. A sokszor csak pillanatokra felvillanó, parafrázisként nem értelmezhető utalások között mégis kiemelkedik egy komolyabban megidézett műalkotás: Stanley Kubrick Ragyogása. Nem mellékesen, Wade irtó nagy gamer haverjai nem látták a Ragyogást; Spielberget is elérte végre az irónia műfaja.

Mivel a Ready Player One összetettebb, mint számos mai mozis bombasiker, akár felhőtlenül is örülhetnénk a mű létrejöttének. Azonban vannak árnyoldalai is. A karakterfejlődés hiánya és a túl sok jelentés nélküli popkulturális húsvéti tojás mellett, az igazi hibák a mű eszmeiségét érintik. Bántóan egyszerűsített az antagonista Sorrento figurája, aki egy multicég vezetőjeként egy óvódás intellektuális és emocionális szintjén „működik”. Wade sem sokkal szofisztikáltabb, hiszen egyik szerette elvesztését úgy konstatálja, hogy „na, felrobbant”. Pedig itt végleges volt a Game Over hatás. Ahhoz, hogy drámai súlya legyen a történetnek, sokkal többet kellett volna foglalkozni a valósággal – ahogy azt a könyv is teszi. Azon az alapvető ellentmondáson pedig, hogy kapunk egy újabb mesét arról, hogy a kisember legyőzi a nagy gonosz multit egy nagy multicég gyártásában, már csak mosolyogni sem érdemes. A showbiz már csak ilyen.