Szabadságvágy

Még egy nap, és kiderül, igaza van-e Orbán Viktornak. Gyakran mondja, hogy a magyar szabadságszerető nép. Hát most majd elválik. Azt már tudjuk, hogy politikusként őt leginkább a saját szabadsága izgatja, másokét előszeretettel veszi semmibe (különben nem kényszerítette volna az országra a saját alkotmányát) vagy éppen korlátozza (lásd az átírt népszavazási szabályokat). Az istenadta nép azonban egyelőre adós a verdikttel: akkor most rabok legyünk vagy szabadok?

A szabadság nem csupán azt jelenti, hogy valaki éppen nincs börtönben vagy a főtéren felállított kalodába lakatolva. Arra is vonatkozik, hogy bárki azt tehessen, mondhasson vagy gondolhasson, amit jónak lát, és ezért ne érje hátrány az élet más területein. Magyarországon ezzel szemben most olyan rezsim van hatalmon, amelynek politikusa kirúgatja kisvárosi állásából egy ellenzéki lap újságírójának tisztességben megőszült édesanyját. Hódmezővásárhelyen Márki-Zay Péter is elvesztette a munkáját, mihelyst kiderült, hogy indul a polgármesterségért a Fidesz jelöltje ellen. Magyarországon ma százezrek, de lehet, hogy milliók nem merik nyíltan kimondani a véleményüket olyan, elvben politikamentes kérdésekről, mint például az iskolaigazgató személye vagy a helyi futballcsapat közpénzből való támogatása. Vagyis nyugodtan kijelenthetjük, hogy Magyarország, noha nem áll idegen elnyomás alatt, nem szabad ország. Önerőből oldja meg a saját elnyomását.

Az orbáni állítás persze alapvetően igaz. Szabadságszeretőek vagyunk – mint bárki más, például az etiópok, a bangladesiek vagy a kubaiak. Vagy, hogy messzire ne menjünk, azok a tótok, rácok vagy oláhok, akik eléggé el nem ítélhető módon éppen a magyarok alól akartak szabadulni. Mi magyarok, mint kivétel nélkül minden más nép is, a szabadságot választjuk – ha hagyják.

Kevés kétség lehet afelől, hogy most csupán az Európai Unióra, ezen belül is az onnan özönlő pénzre való tekintettel hagyják. Arról már tudnánk, ha Orbánnak volnának elvei, netán képes volna bármi mellett kitartani, ami nem a pillanatnyi érdeke. Elvben persze neki is az ország érdekének kéne lennie a legfontosabbnak, de hát mit lehet mondani arról a miniszterelnökről, aki csökkenti a kötelező iskolalátogatási korhatárt, kisemmizi a rokkantnyugdíjasokat, és tudatosan hagy milliókat szegénységben?

Orbán kimaxolta a miniszterelnökséget: élvezte annak minden jogos és jogtalan, erkölcsös és erkölcstelen előnyét, ellenben lerázta magáról minden felelősségét és kötelezettségét. Nem vezette az országot, hanem rákényszerítette az akaratát, uralkodott. A sajátjának tekintette, ahelyett, hogy szolgálni akarta volna. Európai szerepre vágyott – most ellenzéke tehet szolgálatot egész Európának azzal, ha legyőzi. A világ most tényleg odafigyel a magyarok választására: az is jelzés lesz, ha Orbán folytathatja, amit eddig művelt, bukása viszont egyenesen szenzációt keltene.

Az 1989-es páneurópai piknik 25. évfordulóján ezt mondta: „Ha egy kicsi rés nyílik a diktatúra pajzsán, szerintem ott a magyarok szabadságvágya azonnal utat keres." Most meglátjuk.