Gyerekkori barátommal, Andorral egy hétköznapi esős délután a Mátyás téren sétáltunk. Nem céltalanul. Szemügyre kívántuk venni a tér nevezetességét, a Magda udvart. Már csak azért is, mert mindkettőnk kedvelt filmje, a Liza, a rókatündér ebben a házban játszódik. A nézelődést követően átsétáltunk a Mátyás tér 15-be, ahol az egykori Kesztyűgyár helyén közösségi ház működik. Hol lenne ilyesmire nagyobb szükség, mint a földrajzilag a városcentrumhoz tartozó, szociológiai viszonyait tekintve a zordon külváros jegyeit hordozó „nyóckerben”?
A tárt kapun belépve ami először mellbe vág, az üresség. Persze, mondhatjuk, hétköznap délután mi lenne? A második benyomás a lélektelenség. Melegségnek, ami a közösség éltető ereje, nyoma sincs. A rideg, csupasz falakon a NER dicsőségét öregbíteni hivatott táblák hirdetik, hogy a közösségi ház mennyi pénzt nyert pályázatokon. Összességében több mint 200 millió forintot. Feladat kipipálva. A pénz és a közösségi ház társadalmi hasznosulása a rendezvények és a résztvevők számával mérhető. Nyilván mérik is. De ezek csak számok, a társadalmi hasznosságról semmit nem mondanak. Elég drágának tűnik az üresség. Anyagilag és társadalmilag is.
Ha már erre járunk, invitáltam Andort, a barátomat, nézzünk át a Dankó utcába, ahol a Fűtött utca működik. A Fűtött utca Iványi Gábor lelkész „találmánya”. A hangárszerű, az utcától vasajtóval elválasztott tér vaságyai sokaságával telente a hajléktalanoknak ad menedéket a fagyhalál elől. Enni is kapnak, tisztálkodhatnak is. Ha a hetedik kerület a romkocsmáival tudott nemzetközi hírnévre szert tenni, a „nyócker” emberségből számíthatna ugyanerre.
Mert a Dankó utca város a városban. A szegény, az elesett, a hajléktalan polgárok városa. Abban különbözik a teljes várostól, hogy ők itt polgárnak, embernek számítanak. Nehéz sorsuk ellenére nincsenek megalázva, megbüntetve nyomorúságukért, nekik is jár a minden embert megillető veleszületett jog, az emberi méltóság joga. Köszönhető mindez Iványi Gábor lelkésznek és egyházának, a Magyar Evangéliumi Testvérközösségnek, és az általa létrehozott alapítványoknak és karitatív szervezeteknek.
A MET komplexum a Dankó utcában Hajléktalan kórházat, fogászatot tart fenn, teológiai és szociálismunkás képző főiskolát működtet, és teret ad mindenféle civil és társadalmi rendezvénynek. Valódi, működő közösségi ház. Élő kontrasztja és cáfolata a kesztyűgyári képződménynek. Tele élettel, tele melegséggel. Egyetlen fillér állami támogatásban sem részesül. Egyházi „bevettség” nélkül, hiszen a 2010 utáni törvénymódosítás ettől a rangtól megfosztotta. Hasonlóan a kommunista időkhöz, a MET ma is számkivetett. A MET a mindenkori hatalom által büntetett egyház. Egyetlen bűne a kormány által nem létezőnek minősített szegények támogatása.
Az udvaron sok más mellett márványtábla örökíti meg Solt Ottília és a SZETA emlékét. A „bűnös egyház”, a hatalmasságok akarata ellenére mégis működik. A szeretet tartja életben, az emberség működteti. Mondhatnám azt is, a kesztyűgyári klub külső akarat eredménye, a Fűtött utcát belső késztetés hozta létre. A Fűtött utca templom. Isten háza, ahol menedékre lelnek a rászorulók.
A hidegebb napokban, hetekben - példát véve Iványi Gáborról és a MET-ről - meg kéne nyitni a hajléktalanok előtt a többi templom kapuit is. A legtöbbjük fűtött, csak egy zugot kéne biztosítani a rászorulóknak Isten házában. Az idén több mint százötvenen fagytak meg, legalább a felük az utcán, a másik fele a fűtetlen otthonában. Nem kellene több embernek a XXI. században Európa közepén megfagynia!
Hazafelé egy philadelphiai történet idézésével fejeztük be sétánkat a „nyócker” szívében. A mikor a tizenhét éves Benjamin Franklin egy szegény család tizenkettedik gyerekeként, hosszú tutajút után a városba ért, betért az első templomba, hogy hálát adjon sikeres érkezéséért. Hálaadás közben egyszer csak elnyomta az álom. Felriadva megkocogtatta az előtte ülő férfi vállát, és halkan kérdezte: Uram, mikor kezdődik az istentisztelet? Amint kilépsz a templom kapuján - hangzott a válasz.
