Örök ellenzék?

Az természetes, hogy egy elbukott választás után a vesztes pártok vezetői benyújtják lemondásukat. Az viszont, ami Magyarországon ehhez társul, már nem normális. Hogy ilyenkor beindul a másikra mutogatás, a visszalépés-ügyi mi lett volna ha, meg a panasz. Az ellenzék most egymás haját tépi, kezdődhet az ellenségkeresés, a Fidesz-ügynöközés. Szánalmas.

A teljes magyar parlamenti ellenzék akkor vesztett el előre minden választást a Fidesszel szemben, amikor - nem lévén más anyagi forrása az önfenntartásra - az állami támogatásért cserébe belement, hogy ez a rendszer demokratikus parlamentarizmus, majd meglepődött, hogy rendszerellenes kritikájára így már nem vevő a közönség.

Azt írtuk itt néhány napja, hogy a politikai paletta bal- és jobboldalon túl sokszínű ahhoz, hogy igaz lehessen a kormányfő egy a tábor, egy a zászló jelszava, amely homogén tömbbe olvasztotta ugyan a jobboldali pártokat, de nem a választókat; s ugyanezt a politikai hibát a demokratikus oldal nem követheti el. Akkor sem, ha a Fidesz kényelmesebben küzdhetne egyetlen "nemzetáruló" ellenzéki párttal, mint tucatnyi apróval.

Az, hogy a Fidesz-kormány minden korábbinál erősebb kétharmados parlamenti felhatalmazást kapott a választópolgároktól, azt mutatja, hogy az ellenzék a jelenlegi formájában képtelen szót érteni a nemzettel. És hiába mondja az MSZP, hogy örök életűként gyökerezik a magyar társadalomban, a dolog valójában fordítva áll: a magyar társadalomban a baloldaliság és a liberális demokrácia értékei eresztettek gyökeret. Azok az értékek, amelyeket a párt képtelen a XXI. századnak megfelelően artikulálni.

Meglehet tehát, hogy mégis csak szükség volna egy nagy, modern baloldali-liberális-zöld pártra vagy pártszövetségre, amely a jelen szabályok között is felvehetné a versenyt a Fidesszel, miközben érthetően tudna beszélni szegénységről, gazdagságról, szolidaritásról, Európáról. A nemzet jövőjéről. Hogy aztán egy győzelmet követően osztódhasson annyifelé, amennyit jónak lát, és amennyit a sokszínű közönség elvisel.