Klasszikus arányok mestere

Norrington gondot fordított arra is, hogy a közönséget – urambocsá’ - a tételszünetekben is megtapsoltassa, de valami sokkal fontosabbat is tett; olyan Mozart-produkcióval állt elő, amilyet csak a legritkább esetben lehet hallani.

Valamikor a kilencvenes évek második felében robbant be a világ zenei köztudatába Roger Norrington a Beethoven szimfóniák olyan felvételeivel, amelyeken különös gondot fordított arra, hogy a tempók az eredeti kottákban jelzetteknek megfelelők legyenek. Megoldásait sokan vitatták, de előadásai jóval többet nyújtottak ennél, valódi zenei élményt is kínáltak. Azután olyan világlapokban is, mint a The Guardian, vagy a The New York Times kifejtette álláspontját arról, hogy a modern zenekarok hegedűsei fölöslegesen vibratóznak, próbálják növelni a hang intenzitását hegedűjükön, brácsájukon, csellójukon azzal, hogy a fogólapon remegtetik bal kezüket. Mint mondja, ez nem csak tisztátlan, hanem kifejezetten csúnya hangzást eredményez, amely a huszadik század első évtizedeiben honosodott meg: ezt a fajta édeskésséget ő lekezelően csak hollywoodi glamúrnak nevezi.

Természetesen egy olyan együttes, mint A Felvilágosodás Korának Zenekara – hasonlóan bármely más barokk és klasszikus zenét játszó régizenei társulathoz – sohasem vibratózik, ehhez nem kell, hogy Norrington vezényelje őket. De Norrington tudománya nem áll meg ott, hogy néhány régizenei manírral, felturbózott tempókkal, egy-két váratlan, erőteljes akcentussal letudja az régi zenék megszólaltatását újfajta módon. Először is, A Felvilágosodás Korának Zenekara tényleg nagyon jól játszik: bár a legkisebb létszámban voltak jelen a színpadon, amit Mozarthoz elfogadhatónak tartunk, hangzásuk megfelelően erőteljes, kiegyenlített és valóban szép volt, vibrátó nélkül, a bélhúros hegedűkön is megszólalt az a lágyság, ami végül is elbűvölő, anélkül, hogy azt valamiféle mesterséges színezék segítségével állítanák elő a zenészek. Egy kicsit itt ellentmondok Norringtonnak, de akár Harnoncourt-nak is: igen is kellenek a régi hangszerek, valami mindig hiányozni fog a maiakból, mert másra teremtették őket.

A Norrington által választott tempók sohasem voltak túlzón gyorsak – a régizenészek gyakori hibája, hogy az élénket összetévesztik a túlzott, virtuóznak ható rohanással. Ezáltal sok finomság kijátszására nem kell figyelmet fordítani, hiszen nincs rájuk idő. És épp itt kap szerepet a klasszikus kiegyensúlyozottság, amely elsősorban maguknak a Mozart műveknek a sajátja, de hogy ez ne csak a zeneszerzői formálásnak legyen a része, hanem az előadás folyamán is feltáruljon, egy igazán a zene és csak a zene iránt elkötelezett előadó kell. A kottában maradó igazság csak egy-két zenetudóst érdekelhet. Ha adott is egy-egy motívumnak erőteljesebb hangsúlyt a karmester, legalább annyira vigyázott arra, ezt egy másik téma szép hangzásával ellensúlyozza. De ami még fontosabb: ezeket az akcentusokat Norrington sohasem tekintette – ez is mily gyakori hiba – egyszerűen csak önmagukban érdekes poénoknak. Minden, amit csinált összeállt egy egységes képpé, volt célja a színpadon zajló muzsikának. És a képet még azzal sem tudta összetörni, hogy a tételszünetekben felénk fordult, és arra bátorított, hogy nyugodtan tapsoljunk. Roger Montgomery tényleg mestere hangszerének, érdekesek voltak a hirtelen hangszín és hangerőváltozások, amelyek a billentyűk nélküli natúrkürt hangzásának velejárói, ezeket tudatosan követte a zenekar. Ritka szép Mozart hangversenyt hallottunk, amely nem csak élvezetes volt, tanulságai is messzire mutatók, alaposan fel kell dolgoznunk, és dolgozniuk mindazoknak, akik érintettek a stílus játékában.