Csak a választás estéjén, az eredmények láttán vált világossá az ordító ellentmondás, amely az ellenzéki pártok céljai és e pártok valósága között fennáll(t) - a hódmezővásárhelyi siker Maya-fátyla elfedte a remények és az esélyek közötti diszkrepanciát. A koordináció és a várható magas részvételi arány csodafegyvere egy hosszú pillanatra elfeledtette velük, hogy a Fidesz-KDNP támogatottságát a felmérések 45-50 százalék közötti szintre becsülték, ami az egyfordulós rendszerben előrevetítette a kétharmadot. Erről az ellenzék (és sajtója) nem vett tudomást, pedig két hónappal korábban még tudták/tudtuk. Nagyjából erről írtam két napja ugyanitt, de arról, hogy eközben a Fidesz hogyan matekozott, nem beszéltem.
Pedig érdemes erre is kitérni a tanulságok miatt. Itt is Hódmezővásárhellyel kezdem, mert a kormánypártok számára is meghatározó volt a város elveszítése. A Fidesz egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy a biztos szavazók csaknem felét maga mellett tudhatja, sőt valószínű, hogy ennél többet tudtak, hiszen heti/havi rendszerességgel és a közvélemény-kutató cégekénél jóval nagyobb mintán mértek. Mivel e számok - utólag ez biztos - Vásárhely előtt és után sem jelezték, hogy a Fidesz-KDNP népszerűsége megroppant volna (sőt, inkább emelkedett), a polgármester-választás kudarcát a helyi körülményeknek tudták be. Ezért nem változtattak a kampányon, és nyertek is. De miért volt Orbán ennyire biztos abban, hogy az ellenzéki koordináció és a részvételi kedv növekedése nem üti ki a nyeregből?
A kérdésre a választ szerintem a 2016-os kvótanépszavazás körül kell keresni. Akkor nem értettem, és sokáig utána sem, hogy miért viszi bele pártját a miniszterelnök egy olyan referendumba, amelyről előre - csaknem - biztosan lehet tudni, hogy érvénytelen lesz: nem megy el a választók fele. Nem ez érdekelte Orbánt, hanem saját és pártja további erősítése. Arra volt kíváncsi, hogy végsőkig kiélezett és leegyszerűsített helyzetben mekkora a tényleges támogatottsága. Egy olyan felmérés volt a célja, amely a lehető legnagyobb mintán, a teljes szavazókorú népességen alapul.
Ez a felmérés volt maga a népszavazás, amelyen a Fidesz, illetve a "nem" válasz 3,3 millió voksot kapott, miközben 2014-ben listán "csak" 2,2 millió jött össze és hozott kétharmadot. Ebből Orbán azt a következtetést vonta le - joggal -, hogy amíg a párt támogatottsága a 45-50 százalékos sávban mozog, és van egyetlen olyan témájuk, amely mentén kialakul a törésvonal a politikai mezőben, addig biztos a győzelmük. Ne feledjük, a 3,3 millió szavazó nem mind Fidesz-hívő, de a jól megválasztott tematika - élet-halál kérdésként kihegyezve - azzá teheti őket egy voksra. (Még a migráns-Soros tematikát is variábilisnak gondolom, lehetett volna más is, de ha ez egyszer bejött...) A 45-50 százalékos támogatottságnak pedig az egyéni körzetekben is érvényesülnie kell, és Orbán majd elhajtja a vidék népét szavazni.
És jól matekoztak, vasárnap a Fidesz-KDNP 48,89 százalékot, 2,6 millió voksot kapott listán, és ezzel újabb kétharmadot szerzett.