Lista

Hóhérok mindig, minden időben akadnak, és nem csak ezen a tájon. Olyan hóhérok, akik bármikor, bármilyen listát összeállítanak azokról, akiket a mindenkori hatalom veszélyesnek gondol önmagára nézve. A listára persze felkerül olyan is, aki nem odavaló, de apróságokra nem adunk. Ahol gyalulnak, ott hullik forgács, emlékezünk a bolsevik gyakorlatra. A kommunistákat kiátkozták, a bolsevikok újra és újra hatalomra kerülnek.

Most is akadt egy listázó hóhér, a Figyelő, amely Névsorolvasás, A spekuláns emberei címmel, Soros György fényképével illusztrálva közöl nem először névsort. Most éppen a kormányfő által kijelölt "Soros-bérenceket" nevezi meg. Mindjárt a Magyar Nemzet beszántásának szomorú másnapján akkor közöljük a véleményünket: Schmidt Mária és (a Nemzet megmentésére készülő) Ungár Péter hetilapja nem része többé a magyar sajtónyilvánosságnak. A tisztességnek nyoma sem maradt abban a szerkesztőségben, ahol ilyen - bármilyen - lista elkészülhet. Amelynek írói és közlői elfeledkeztek arról, hogy aki ma a listát készíti, holnap maga is valamilyen listába bezárva, szabadságától megfosztva találhatja magát.

A Figyelő mintha a listák történetére sem emlékeznék. Pedig az, aki - nem csak itt, de tekintettel a történelemre, különösképp ebben az országban - a nemzet ellenségeként kiplakátol egy zsidót, kétségkívül politikai elmebeteg. A lap ezzel legalizálta a gyűlöletet: készülhet szabadon mindenféle hóhéri lista, ahol pedig ez megtörténik, ott bárki bármikor zsidó lehet. Vagy cigány, vagy kitelepítendő sváb. Teljesen mindegy, szőke, barna, fekete, féllábú, vagy bármi másért megbélyegezhető. Ő lesz maga az ördög.

Az Ördög megidézésének - egy személyben, vagy listán - érdeme az Orbán-kormányé, a felelősség is az övé. Olyan légkört teremtett a hatalomért ebben az országban, amilyenre nem sokan voltak képesek eddig, de ahányszor csak sikerült a listázás - a zsidóktól a kulákokig -, annak mindig nagyon rossz vége lett.

És ezen a tragikus végen osztozott listázott és listázó is. Nevenincs szerzőjétől a szerkesztőjéig a Figyelő is osztozni fog.

Szerző
2018.04.13 08:11

Akik megölték Alberichet

Publikálás dátuma
2018.12.13 12:00
Rodin Guggoló (1882)
Fotó: GURLITT-GYŰJTEMÉNY/
A náci eredetű Gurlitt-gyűjtemény egy része látható a berlini Martin Gropius Bauban.
Mi más tartaná a lelket az egyszeri, munkába induló vámellenőrben egy borongós őszi reggelen, mint annak lehetősége, hogy talán ma sikerül lekapcsolnia egy régóta körözött, veszélyes bűnözőt? Cornelius Gurlitt, a galambősz, törékeny csontú 80 éves utas nem tűnt annak. Egy ártalmatlan szabályszegést sem nézett ki belőle senki. Ám amikor 2010 szeptemberében a Zürichből München felé tartó vonaton az ellenőr megkérdezte, van-e nála bármi vámköteles, úgy hebegett-habogott, hogy a hatóságiak jobbnak látták átkutatni. Hogy elképedhettek, amikor az idős úr zsebéből kilencezer eurónyi készpénz került elő! Ez az összeg valamivel kevesebb volt, mint amennyit a törvény szerint be kell jelenteni, ahhoz viszont éppen elég, hogy az adóhatóság Cornelius Gurlitt nyomába eredjen. A hivatalos házkutatás eredményét 2013 telén hetekig harsogták a német címlapok: Többszáz lopott műtárgy a nyugdíjas lakásában. Náci-kincseket rejteget Hitler műgyűjtőjének fia. A szalagcímeket olvasva egy szempillantás alatt színesen kirajzolódott a köztudatban a Niebelungok aranyát őrző Alberich-törpe jelenkori mása: egy bogaras, vélhetőleg neonáci öregember képe, akinek nincs adószáma, sem bankszámlája, sem egészségbiztosítása, viszont van egy milliárdos értékű lopott Monet-Chagall-Dürer-Munch-Nolde-Rodin-Dix-gyűjteménye (ki tudja milyen állapotban), amit az apjától, Hildebrand Gurlitttól örökölt. 
A kormány pedig munkához látott. Számvetés dolgában senki nem olyan gyakorlott, mint a németek: mint egy sokatlátott trauma-pszichológus, úgy állt neki a kultuszminisztérium módszeresen, pénzt és fáradságot nem kímélve felgöngyölíteni a eurómilliárdokra becsült hagyaték ügyét. Miután elkobozták a Cornelius Gurlitt tulajdonában álló műtárgyakat, internetes keresőrendszert hoztak létre, hogy megtalálják az egykori tulajdonosukat. Megalakult a Deutsches Zentrum für Kulturgutverluste, mely országszerte kutatja a kétes származású alkotások eredetét. Törvénybe iktatták, hogy milyen feltételek mellett hagyhatja el egy adott műremek a határokat. 2014-ben elhunyt Cornelius Gurlitt, a gyűjteményét pedig a berni Szépművészeti Múzeumra hagyta. Egy részük a berlini Martin-Gropius-Bau termeiben van kiállítva. És hiába káprázik a falakon mintegy 200 világhírű mestermű, a tárlat elsősorban nem képeket mutat, hanem történeteket mesél. Egy korszakról, amikor a kormány Dürer keresztény lovagjának páncélzatát volt hivatott magára ölteni, hogy legyőzze a halált, az ördögöt, és mindent, ami nem népnemzeti. Amikor elfajzott művészetként megbélyegezve elkobozhatta és elégethette azokat az alkotásokat, amelyek nem feleltek meg az ideológiai ízlésének. Amikor a bajor fővárosban óriási propaganda-kiállítást szerveztek korcs-alkotásokból. Emil Nolde tajtékzott, amikor a politika az ő képeit is megbillogozta: a nácikat lelkesen támogató festő szerint csakis valami szörnyű félreértés történhetett. Történetet mesél egy emberről: az 1985-ben született Hildebrand Gurlittról, aki gyerekként az édesanyjával expresszionista estekre járt, és aki 11 éves kora óta odavolt a Brücke-csoportért. Harmincévesen megtalálta a méltó feladat: a zwickaui König-Albert-Museum igazgatójaként az avantgárd zászlaja alatt újjászervezte az intézményt. Az elfajzott művészetek buzgó pártfogójaként azonban a harmincas évek elején sehogysem illett efféle vezetői székbe, így Zwickauból, aztán a hamburgi állásából is mennie kellett. Senki nem gondolta volna róla, hogy 1938-tól az ő feladata lesz külföldön értékesíteni az elfajzott művészeti alkotásokat (beleértve a hőn szeretett expresszionistáit), aztán pedig egyike lesz annak a négy műkereskedőnek, akik Hitler megbízásában útra kelnek, hogy a nyugati szomszédoknál bevásároljanak a Führer Linzben tervezett múzeumának. 
És minden kép elmond egy-egy történetet: ezúttal kevésbé fontos, ami a vásznon van, mint az, ami mögötte. Mint például Thomas Couture női portréja: A simára fésült hajú, dacosan mosolygó, hanyagul görnyedten ülő lány festménye beleolvad a jelenetbe, ahogyan Georges Mandelt letartóztatja és meggyilkolja a Gestapo, és a lakását kifosztja a Sonderkommando-Künsberg. Nem tudni, hogyan került a festmény Hildebrand Gurlitthoz, valószínűleg Párizsban vette egy aukción, ahol elárverezték az összehordott kincseket. Az eredetkutatás roppant kényes és bonyolult folyamat, üzeni a Gurlitt-kiállítás minden egyes képe. Ezért is lehetséges, hogy az öregember lakásában talált „rabolt náci kincs” eddig mindössze hat darabjáról derült ki, hogy valóban lopottak. Ez az eredetileg becsült többszázhoz képest nem sok; akkor sem, ha a képek jó része áron alul, fenyegetés és zsarolás nyomására kerülhetett a műgyűjtőhöz. Amikor az adóhivatal emberei kirámolták Cornelius Gurlitt lakását, a férfi nem értette, mi történik. A szülei halála óta egyedül élt. Utált telefonálni, moziban 67 óta nem volt. Ha orvoshoz ment, előre betanulta a mondandóját. Semmit nem bízott a véletlenre. Az arca sima, vonásai szabályosak. A szája vonala úgy görbült, mintha folyton mosolygott volna. Úgy halt meg, hogy nem látta viszont a képeit. A megnyugtató végkifejlet elmaradt: csak hat képről sikerült elszámolni, senki nem nyerte el méltó büntetését vagy jutalmát, az eurómilliárdosra becsült hagyaték körülbelül 50 milliót ér. De legalább a vámőrnek van egy szenzációs története. Olyan jó, hogy még színeznie sem kell rajta.

Info:

Gurlitt-gyűjtemény Martin Gropius Bau, Berlin Nyitva: január 7-ig

2018.12.13 12:00
Frissítve: 2018.12.13 12:00

Patkányok ideje

Gyermekkorom emlékeit idézik a hírek: egyre többször tűnnek fel patkányok a fővárosban. A ’60-as évek elején a Bajcsy-Zsilinszky úti öreg bérház világítóudvarában kiskölyökként tacskónyinak látott patkányokkal nézhettem farkasszemet, és bevallom, jobban féltem tőlük, mint fordítva. Később már Budán, a Bocskai úton laktunk, és a srácokkal a környező mellékutcákban fociztunk az úttesten. Olykor egy félidőt is lejátszhattunk úgy, hogy egyetlen gépkocsi sem zavarta meg a meccset, csak az időnként elsurranó patkányok miatt tartottunk némi kényszerpihenőt.
Azután a ’70-es évektől ezek az intelligens és némely emberi társdalommal ellentétben kiválóan együttműködő jószágok eltűntek kedvelt élőhelyükről, a csatornahálózatból is. A Bábolna Bio Kft., illetve jogelődje ugyanis 1971-től 2018 nyaráig gyakorlatilag patkánymentes övezetté tette Budapestet. Egy időben közelről ismerhettem a tevékenységüket, és tudom: már akkor rengeteg pénzt, időt és energiát fektettek a kutatásba, fejlesztésbe, amikor ez még nem volt divat. Kiváló szakemberekkel dolgoztak, jó néhány külföldi városban is sikeresen vetettek véget a patkányinváziónak. 
A fővárosi önkormányzat viszont az idén nyáron nem hosszabbította meg a bábolnaiakkal a szerződést. Ehelyett közbeszerzést írt ki a testület, és a nyertessel, az RNBH Konzorcium nevű vállalkozással kötött szerződést. Szóljon, aki már korábban is hallott felőlük! A váltás okáról nem sokat tudni.
Eszembe sem jut feltételezni, hogy esetleg azért kellett lecserélni egy majd’ fél évszázada közmegelégedésre dolgozó céget, mert valamelyik Fidesz-közeli vállalkozói kör rájött, hogy nagy pénz van a rágcsáló irtásban. Is. Mindenesetre tény, hogy jövőre a fővárosi önkormányzat két és félszeres többletpénzt fizet az új patkányfogóknak. 
Ismét eljött a patkányok ideje. És nem csak a csatornákban.
2018.12.13 08:40
Frissítve: 2018.12.13 08:44