Tamás Ervin: Oázis helyett délibáb

Publikálás dátuma
2018.04.14 09:40
Fotó: Népszava
Fotó: /

Lehetett tudni. Majd jött Hódmezővásárhely és nem lehetett tudni. Hogy aztán hirtelen szembe világítsa az egész ellenzéket az a reflektor, amelyről sokan azt szerették volna még aznap délelőtt is hinni, hogy erejét veszti, kidurran. Vakító fényénél az okosok ismét magabiztosan közölhették: de hát lehetett tudni. Sejtettem, hogy lehetett tudni.

Ez sem így történt

Lehetett tudni, hogy a többfelé orientálódó ellenzéki tábor nem akarja felismerni önön gyengeségét. De fogalmunk sem volt arról, hogy a kutatók nem a Fideszt, hanem a Jobbikot mérik felül. Lehetett tudni, hogy a növekvő szavazási kedv árthat a kis pártoknak, ugyanakkor használhat az ellenzéknek. Mégis a kormánypártok szüreteltek. Lehetett tudni, hogy a demokratikus pártoknak Budapestre érdemes koncentrálniuk – ez sem volt elég azonban ahhoz, hogy felismerjék, sikerre itt is csak úgy számíthatnak, ha az egy-egy elleni küzdelmet vállalják, nem egymással, hanem a kurzus jelöltjével. Rebesgették, hogy a tartalék általában a rezsimmel szemben halmozódik fel. Hát ez sem így történt. Sokan gondolhatták, hogy a korrupciós rémségek, a hatalommal való visszaélés hol felháborító, hol tragikomikus esetei a kampány végére inkább átitatják a közvéleményt, mint a bevándorlóktól való többszólamú rettegtetés. Mégis, az emberek (főleg a falvakban, vidéken) mást, máshonnan preferáltak a hírbörzén, ha egyáltalán börzének lehet nevezni azt, amihez hozzájutottak. Különben pedig az ellenzék sokszor inkább egymással foglalkozó üzenetei, széttartóak, többnyire erőtlenek, karakter nélküliek voltak, s ezek szerint alulmaradtak az egyre brutálisabban általánosító, primitív indulatokat előhívó és keményen megszemélyesített félelemkeltés tengerében.

2018 áprilisában nem túlzottan érdekel, hogy mennyire lejtett a pálya, milyen törvények, rendeletek, manipulációk, szabálytalanságok, helyi trükkök és kisbuszok szülték meg az eredményt, hozták meg a kétharmadot. Mert ez nem kilenc hónap, hanem nyolc év alatt lett kihordva, enyhén túlérett hát a kicsike, s még ultrahang sem kellett hozzá, hogy lássuk, ahogyan nő, kér, követel magának egyre nagyobb életteret. Hagytuk, hagyták. Fokozatosan vett el nem neki szánt holmikat, javakat, sajátított ki függetlennek nevezett intézményeket, néhol orkánszerű tapstól, másutt kétségbeesett hüledezéstől kísérve. Hagytuk, hagyták. A parlamentből járókát csináltak, a független hatalmi ágakból homokozót, a sajtó nagy részéből faliújságot. Hagytuk, hagyták. Ütötte-vágta a gyengébbeket, értve ez alatt a rokkantakat, a rászorulókat, a képzetlen munkanélküliek tömegét. Hagytuk, hagyták.

Baloldal, Jobbik, LMP

Ez idő alatt a baloldal osztódott, bénázott, mutyizott, emberei vagy széttárt karral keseregtek, vagy a túlélésre játszottak – és egyre csak keresték-kutatták, mi is ma az igazi baloldal. Fölélték szellemi, anyagi tartalékaikat, elidegenítették, torzsalkodásaikkal elijesztették azt a holdudvart, amelyre ráutaltak lettek volna. Többször harsant a riadó, de ők mindig a toborzó kürtjét hallották ki belőle, holott stagnált, bemerevedett minden körülöttük. A DK tudatosan a 8-12 százalékra fókuszált, ennek a hívő csapatnak szólózott Gyurcsány Ferenc, akiben Botka László kudarca után ébredt fel a már-már eltemetett remény - pártjának van keresnivalója az MSZP romjain. Hosszú volna a szocialisták 2010 utáni sivatagi tévelygését végigkísérni, elégedjünk meg azzal, hogy útjukon több volt a délibáb, mint az oázis. Kényszerhelyzetben, szétesettségük delén kötöttek sietős alkut a Demokratikus Koalícióval, s az utolsó pillanatban kapaszkodhattak a párbeszédes Karácsony Gergelybe, tolhatták maguk elé a listán, hogy mögötte a törzsgárda bejutó helyekre kerülhessen. Hódmezővásárhely után viszont lehetetlen volt nem nyerni akarni – izzadva, habozva és gyakran ügyetlenül vonták vissza jelöltjeiket, sértődéseket, kilépéseket, függetlenként való indulásokat generálva. A körülöttük állók közben gyanakvóan méregették őket, mint akiket ritkán látnak az edzőteremben. A DK azonban ismét mögéjük szorult, amit elnökük nekilódult beszédei sem tudtak módosítani.

Nyomon követhető volt az is, hogy a Fidesz egyre idegesebb, tart az egy-egy elleni küzdelemtől, Karácsony felbukkanásától és természetesen a Jobbiktól. Úgy látszott, hogy Vona Gábor hiteles a középre húzó szerepben, képes lesz valamelyest összegereblyézni a kormányból kiábrándult jobboldali voksokat, az viszont nem tűnt föl, hogy legalább akkora az a Jobbikban csalódott radikális tábor, amelyiket a szélsőjobb felé tett gesztusokkal és az erő fölmutatásával Orbán vonz magához. Miközben az ellenzéki tábor megosztott volt a Jobbikhoz való közeledésben, Vona Gábor nem tehette ki pártját és önmagát sem annak, hogy bárkivel tárgyalásokba bocsátkozik, hiszen plakátjaira a Fidesz-kommandó Simicska nevén kívül csupa nagybetűvel így is azt festette, hogy PUHA. A Jobbik elnökhöz hű magja úgy kalkulált, hogy a választásokon a párt győz, illetve az ellenzék annyi mandátumhoz jut, amennyi elég a kormánybuktatáshoz - aztán majd meglátják.

A kisebb pártok, élükön az LMP-vel, folyamatosan el voltak foglalva saját identitásuk védelmével, és nem regisztrálták, hogy a külvilág felé a túlzott önállóság, valamint negatív élményeik és előítéleteik olyan falat húznak, amely hosszú árnyékot vet rájuk a Fidesz-KDNP-től való megszabadulás esélyének fényében. Jellemző, hogy Juhász Péter Új pólus kezdeményezése is süket fülekre talált, amely pedig mai szemmel, a totális fiaskó után akár építőköve lehetne egy új, másokkal bátran szövetkező politikai csoportosulás kialakulásának.

Tabula rasa

Lehetett tudni. Lehetett tudni, hogy a Jobbik eddig többnyire tétlen, de jól meghatározható csoportja egy sikertelen szereplést követően a néppártosodást át fogja értékelni és elképzelhető, hogy Vona nélkül visszatér a gyökerekhez. Az LMP kétarcúságán az sem változtathat, ha kizárja soraiból az egyik legaktívabb, igaz, örökmozgó tagját – kriminalizálódtak az ütközések, s régóta szabadon keringenek olyan hírek, amelyek pontosan a "lehet más a politika" ellen szólnak. A DK látszólag örülhet, hiszen 2014-el ellentétben frakciót alakíthat, de Gyurcsány továbbra is egyszerre lesz kincse és ballasztja. A szocialista elnökség látványosan lemondott, de Gőgös Zoltánon kívül történetük legkisebb képviselőcsoportjában szinte kivétel nélkül ott fognak ülni az új parlamentben. Pedig, aki tud, menekül a T. Házból – Karácsony Gergely és Gémesi György vissza a polgármesteri székbe, a DK két embere Brüsszelbe. De van, akinek nincs hová bújnia. Az ellenzéki madárraj ott csivitelhet majd a NER és a kétharmad perzselő melegében, a pénzbírságot vállaló "bátrak" feszíthetik a molinókat, az újak a szünetekben lázadhatnak, a régiek vághatják a centit – az örökös megújulás jegyében.

Illúzió a bojkott, mint ahogy hiú ábránd, hogy ez a mai pártszerkezet bármikor is alkalmas lesz a kormány leváltására. Csakhogy könnyű azt mondani, hogy "párbeszédesíteni", blokkosítani kell az erőket, feltölteni az akkumulátorokat, hiszen már pódiumon is egy nemrég föltűnt varázsló, Márky-Zay Péter. Neki először Hódmezővásárhelyen, valószínűleg oxigénhiányos környezetben kell bizonyítani, ami nem lesz kis próbatétel. Könnyű kimondani azt is, hogy a civil mozgalmak tehetséges fiataljait kell integrálni, új tartalmú és formavilágú szervezeteket, akciókat életre hívni – és elbúcsúzni attól, ami elkorhadt, hasznavehetetlenné vált. Tabula rasa! Egy ekkora bukta után ez az egyetlen közösnek nevezhető és dühös követelés valamennyi ellenzéki csoport bázisán. Márpedig a tiszta laphoz könnyeken keresztül vezet az út. A történetnek hús-vér emberek a lehetséges győztesei és vesztesei, s nincs elég túlélő-csomag a gyengélkedőn. Teóriákból könnyebb hitet, mint élet- és vezetésképes közösséget, mozgósító politikai gyakorlatot kreálni.

A nagy szavak helyett egyelőre elegendőek volnának a kis tettek. Konkrétak, láthatók.

2018.04.14 09:40

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00