Vérző zászlók

Véreznek a zászlóink. Azt reméltük, hogy diadallal lobognak majd, mert változás lesz. Nem így lett. „Vérző zászlók alatt” címmel Benjámin László írt verset valaha, amikor „a kétségbeesés, a remény, a hitek, a hitegetések” hullámvasútján megszédülve, hitét vesztette a baloldalban.

Ez a hullámvasút ismerős. Az elmúlt napokban izgalom, remény és csalódás követte egymást. Tépettek a zászlók. De megvannak. Benjámin is így folytatta: „Elkezdem újra, el én.”

De hogyan? Hiába tudjuk: százezerrel többen voltunk, akik a változásra szavaztunk. Ez csak annyit jelent: vagyunk kétmillió hétszázezren, akiket ellenségként méregetnek. A céltáblát egy ideje felrajzolták, éppen most tűzik a falra. A célpont a civilek, a média, az eltiporni tervezett önkormányzatiság. Főleg a lázadó Budapesté. A töltények betárazva. A civilellenes törvény elfogadásra vár, a fő bűnösök listáját a Figyelő folytatásokban közli. A Népszabadság után elhullott a Magyar Nemzet, jöhet az RTL, az Index és a többiek. Talán a szombati tüntetésre is forralnak valamit. A kormánysajtó teljes gőzzel riogat a várható erőszakkal: a Soros-ügynökök pokollá akarják tenni a fővárost, autókat gyújtanak majd fel, sőt az egész Belvárost. Sejthető: latolgatják, érdemes-e néhány provokátort küldeni a tömegbe. De ha csak elijesztenek a részvételtől párezer békés polgárt, az is tiszta haszon.

Most nem lesz elég elbabrálnunk a pártok közti viszony technikáival. Mélyebbre kell menni. Száz elemzés jelent már meg arról, kik, hol, hogyan szavaztak. Igen, a községekben a Fidesznek 58 százaléka van. Néhány megyében azt is megmérték, hogy azokon a településeken, ahol az érettségizettek száma 20 százalék alatt van, 70 százalék kormánypárti szavazat született. Ahol viszont ez az iskolázottsági arány 60 százalékos, ott már csak 38 százalék voksolt így. De vigyázat! Semmi lesajnálás. Péterfy Gergely jól írta: „Nem Mario hülye, hanem Cipolla gonosz”.

És az sem elég, ha mindent a migránsozással magyarázunk. A veszedelmes migráns a maga valóságán túl jelképe mindannak a bizonytalannak, ismeretlennek, zavarosnak, amitől félni kell. Félteni azt a kicsit, ami van, mert a közmunka is jobb a semminél. Azt már kiismerték, hogyan kell érte a polgármester kedvében járni. De ha minden megváltozna – pláne nem is látni pontosan, mire -, még ez a tudás is leértékelődik. Az egyetlen tőkéjük, ami van. Aki leszakadt és kitaszított volt, az most is az, de egy icipicivel többje van, hiszen vége a gazdasági válságnak. Már van miért aggódnia. A kisvállalkozó is utálja, hogy tejelnie kell minden megbízásért, de legalább tudja, kinek, mennyit. Kiigazodik. És így neki is csurran-cseppen valami. Ami kicsi van, azt az állam adja, a kormány vagy az önkormányzat. Ha az változik, minden meginoghat. És ez volna a legrosszabb: a bizonytalanság fenyegetése, akár migráns képében jön, akár a segély, közmunka, megbízás, állás elvesztésével. Kovách Imre szociológus fogalmazott úgy: vidéken nem a Fideszre szavaztak, hanem az államra, ami egy és ugyanaz. Az államtól remélt biztonságra. Amikor a migráns mumusát festik eléjük, az megtestesít minden szokatlant, minden változást, amelyben az egyetlen lehetséges támasz: az állam magukra hagyja őket. A kormánypropaganda ezért tetszeleg a védelmező állam szerepében. Nemcsak a muszlim hordáktól véd meg, hanem védi azt a csekély biztonságot és stabilitást is, amit szűkmarkú juttatásai nyújtanak.

Akkor mi a teendő? Egy másfajta biztonság lehetőségét kínálni, amennyire hatalmon kívülről lehet, legalább a példáját megmutatni. Mert biztonságot nemcsak egy függőségben tartó állam nyújthat (bár dolga az államnak is), hanem egy közösséghez tartozás. Ha érezheted: nem vagy egyedül, a bajban számíthatsz másokra. Ezt hívják szolidaritásnak. Ez a biztonságkeresés két különböző útja. A hatalomnak való kiszolgáltatottság is ad valami támaszt: pórázon tartanak, nem veszhetsz el. De támaszkodhatsz a veled egyenrangúak közösségére is, ha ők sem engednek elveszni, mert fontos vagy nekik. Annak idején ezt találta fel a szervezett munkásmozgalom. Persze nem oda kell és lehet visszatérni. De a modell adott. Meg kell mutatni: más is képes védelem nyújtására, nem csak a mai állam. (Egy jó állam, egy szociális demokrácia épp a közösség megbízásából és ellenőrzésével véd majd meg, nem úri kegyből.) Az ellenzék - civilek és pártok - egy széles mozgalom életre hívásával tudnak példát adni arra: képesek megvédeni valamit, ami fontos. Szinte mindegy, hogy mit. De kézenfekvő, hogy mivel lehet kezdeni. A megtámadott célpontok: a civil szervezetek, médiumok, önkormányzatok köré szervezett védelemmel, a tiltakozás minden formájával. El a kezekkel tőlük! Korábban többen kezdeményezték egy Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NEM) alakulását. Hívhatjuk így is. És újra kell – nyilván más néven - afféle „Vörös Segély”, az ilyesmiben ügyködő csoportok összedolgozásával, a kirúgottak, eltiltottak, megfenyegetettek jogvédelmében, átmeneti anyagi segítésében, ügyük nyilvánossá tételében.

Emeljük újra fel a vérző zászlókat. Hogy akik csak a hatalomtól remélnek biztonságot, lássák: van másfajta védelem is.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő

Előrejelzések

Főbekólintásként ért bennünket a választás eredménye. Több egyéb hibánk mellett elkövettük azt is, hogy nem kellően figyeltünk oda a világsajtóra, holott legjelesebb és legobjektívabb orgánumai nálunk gyorsabbak voltak. Mi, a szenvedélyek befolyása alatt mondtuk a magunkét, néha túlságosan is bezárkózva, holott az Unióban - és azon kívül is - kis országunkra nagyon figyeltek, pásztázták távolabbi és közvetlenebb múltunkat. Kerek egy héttel április 8. előtt sorozatban és témánként publikálták azokat az elemzéseket, amelyek gondosan, a demokrácia alapkövetelményeit számba véve intettek mindentől, amiről sejtették: messzire, nagyon messzire sodródunk általa a kívánatostól.

Nem is találomra, hebehurgya módon, hanem nagyon is tudatosan, mondhatnánk napra készen sorakoztak a témák. Kezdve azzal, hogy Orbán Viktor személyes fölfogásában is a választási vetélkedés nem leleményes politikusok férfias párbaja, megfontolt érvek összecsapásával, hanem élet-halál harc. A szembenállók egyikének pusztulnia kell, háború a vérontásig.

Másnap egy lépéssel odább már azt vették szemügyre, hogy az elmúlt évek meghonosították mondhatni a földteke egészén a „fake news”, az álhírek műfaját, a szemenszedett hazugságok terjesztését, amelyek kiforgatva mételyezik a másik oldal mondanivalóját. Az erre a jelenségre emlékeztető írás már a címében is azt emelte ki, hogy a fake newst hivatalosan is alkalmazó kormányok egyike az Orbán-kabinet, amely szinte egész kommunikációjában csakis ezzel él. A nyelvezetéből minden egyebet száműzött.

További vizsgálódás arra emlékeztetett, hogy kétségtelen, a magyar gazdaság kérkedhet bizonyos eredményekkel, de aki venné a fáradságot, hogy a számoszlopokban búvárkodjék, arra a következtetésre jutna, hogy a statisztika is bizony erősen kozmetikázható.

A hab a tortán az a budapesti tudósítás volt, amelynek riportere magyar nyelvtudás nélkül, tolmáccsal ülte végig az M1 csatorna Az este című műsorát és jól mulatott, amint az Orbánt imádó magyar hölgytől megtudta, hazakészül a szerencsétlen Svédországból, mert elviselhetetlen számára, szegény svédek mit kénytelenek szenvedni a migránsok zaklatásaitól.

Egy álló héten át ment ez a sorozat, aztán április 9. reggelén jöttek a borús következtetések, milyen sors várhat az Unió magyar állampolgáraira. Orbán cudar marad ezután is, de persze esze ágában sincs Európának búcsút inteni. Személyes érdeke ez és a cimboráié is. Aztán vannak derűlátók, akik úgy vélik, csekély tűrés kell csak, de megéri kivárni. Már annak, akiben van még szufla.

Szerző
Várkonyi Tibor újságíró

Lista

Hóhérok mindig, minden időben akadnak, és nem csak ezen a tájon. Olyan hóhérok, akik bármikor, bármilyen listát összeállítanak azokról, akiket a mindenkori hatalom veszélyesnek gondol önmagára nézve. A listára persze felkerül olyan is, aki nem odavaló, de apróságokra nem adunk. Ahol gyalulnak, ott hullik forgács, emlékezünk a bolsevik gyakorlatra. A kommunistákat kiátkozták, a bolsevikok újra és újra hatalomra kerülnek.

Most is akadt egy listázó hóhér, a Figyelő, amely Névsorolvasás, A spekuláns emberei címmel, Soros György fényképével illusztrálva közöl nem először névsort. Most éppen a kormányfő által kijelölt "Soros-bérenceket" nevezi meg. Mindjárt a Magyar Nemzet beszántásának szomorú másnapján akkor közöljük a véleményünket: Schmidt Mária és (a Nemzet megmentésére készülő) Ungár Péter hetilapja nem része többé a magyar sajtónyilvánosságnak. A tisztességnek nyoma sem maradt abban a szerkesztőségben, ahol ilyen - bármilyen - lista elkészülhet. Amelynek írói és közlői elfeledkeztek arról, hogy aki ma a listát készíti, holnap maga is valamilyen listába bezárva, szabadságától megfosztva találhatja magát.

A Figyelő mintha a listák történetére sem emlékeznék. Pedig az, aki - nem csak itt, de tekintettel a történelemre, különösképp ebben az országban - a nemzet ellenségeként kiplakátol egy zsidót, kétségkívül politikai elmebeteg. A lap ezzel legalizálta a gyűlöletet: készülhet szabadon mindenféle hóhéri lista, ahol pedig ez megtörténik, ott bárki bármikor zsidó lehet. Vagy cigány, vagy kitelepítendő sváb. Teljesen mindegy, szőke, barna, fekete, féllábú, vagy bármi másért megbélyegezhető. Ő lesz maga az ördög.

Az Ördög megidézésének - egy személyben, vagy listán - érdeme az Orbán-kormányé, a felelősség is az övé. Olyan légkört teremtett a hatalomért ebben az országban, amilyenre nem sokan voltak képesek eddig, de ahányszor csak sikerült a listázás - a zsidóktól a kulákokig -, annak mindig nagyon rossz vége lett.

És ezen a tragikus végen osztozott listázott és listázó is. Nevenincs szerzőjétől a szerkesztőjéig a Figyelő is osztozni fog.

Szerző