Sorok között

Harminc évvel ezelőtt kezdtük hinni, lehet, hogy lesz idő, amikor már nem sorok között olvasunk majd. Hogy gyerekeink ugyanúgy nem értik, mi volt ez, ahogy el sem tudják képzelni az internet, mobiltelefon és közösségi oldalak nélküli világot, a nyugati határon fellépő gyomorgörcsöt, a cenzúrázott könyveket és a korlátozott információáramlást.

Április nyolcadika sokak számára okozott csalódást. Meglepetést keltett, hogy az ország lakói nagy részének mennyire nem fontosak azok az értékek, amelyeket egy kormány és annak feje önös érdekből és cinikusan egyszerűen PC-nek gúnyolva lesöpört. Hogy a kancelláriaminiszter, aki Bécsben bőrszínt emleget, itt választást nyer. Hogy a cigányságot tehertételként aposztrofáló lelkészből lett emberminisztert a szavazók többsége szellemi vezetőként fogadja el. Hogy az ellenfeleivel szemben erkölcsi, jogi és politikai elégtétellel kampányoló kormányfő kényelmes kétharmadot ünnepelhet.

Az első órák értetlenségét düh, igazságtalan tahózás, a vidék-Budapest ellentét részletezése váltotta fel. Az elemzéshez idő és higgadtság kell, a harmadik napra azonban a tehetetlenség feldolgozásához csodálatos alkalmat szolgáltatott a költészet napja. Kétségbeesettek és újrakezdésen gondolkodók, külföldi munkalehetőségek után kutakodók és jövőjükön mélázó diákok verseket posztoltak a Facebookon. Mert József Attila, Pilinszky János, Petri György szavaival könnyebb elmondani az érzéseiket.

Hát hisz ezért írnak a költők. Ám a kacsintós smiley-k, vagy a más posztokban megfogalmazott félelem, amelyet a Figyelő listázása okozott, azt mutatja: az élmény nem pusztán esztétikai, a versek újkeletű népszerűsége ismét sorok között olvasásra hív.

Nem akarhatjuk felfrissíteni vagy megtanulni a kibekkelt rendszerben megszokott módszert. Nem élhetünk olyan világban, ahol erre a tudásra van szükség. Rajtunk múlik.

Pillantás a kilencedikről - 7:1

Ez nem egy futballmeccs eredménye. A cikk nem a legendás 6:3 visszavágójáról, az 1954. május 23-i Magyarország-Anglia mérkőzésről szól, amelyet a magyarok ilyen arányban nyertek meg, ráadásul a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa előtti napon, mintegy felajánlva a sikert a dolgozó magyar népnek. Nem, ez a 7:1 Szájer József felajánlása volt, néhány nappal a magyar dolgozók pártja, alias Fidesz sorban harmadik győzelme után.

Az európai parlamenti képviselő, hajdani Fidesz frakcióvezető és valamikori liberális képviselő ezt a 7:1-et ajánlotta fel pártjának, mintegy általánosan használható érvként, kétségtelenül új színt hozva a hazai választásokról szóló diskurzusba. Szájer ugyanis, megemelve pártja kétharmados győzelmét, azt találta mondani, hogy ezt az eredményt hihetetlen ellenszélben érték el, az ellenzék 7:1-es médiafölénye dacára. Őszintén nem tudom, hogy mit takar a hetes szám, és mit az egyes, de kétségkívül elrugaszkodott fantáziára vall, ha valaki ilyet állít. De persze Szájer gondolt ennél már merészebbet is, akkor például, amikor az I-padjén íródott az új magyar alkotmány, az Alaptörvény. És azt is komolyan gondolta, el is fogadták, használják, igaz, olykor – kicsit gyakrabban, mint más országok – ki is igazítják, annak megfelelően, amit a hatalom éppen el akar érni.

Most azt akarja elérni, hogy a magyar nyilvánosság higgye el: az ellenzék – és Szájer idesorolja a nemzetközi sajtót is – rendelkezik a hazai média túlnyomó része fölött. Egy olyan helyzetben állít ilyesmit, amikor még a saját sajtómunkásai is belátják, van némi túlsúlya ezen a területen (is) a kormányzatnak. Legfeljebb rendre hozzáteszik: most egyenlítődnek ki a korábbi viszonyok.

Nem mennék most bele ebbe a vitába, annyit azonban megemlítenék, hogy a pártállam bukása óta nem fordult elő, hogy az állami televízió és rádió ilyen mértékben szolgálta volna ki a hatalmat. És ezt Szájer József is pontosan tudja, Brüsszelből is szabad szemmel látható. Mint ahogy az is, hogy az ellenzéki sajtó pénzhiányban vergődik, miközben a kormányzati média valósággal fürdik benne. Munkatársai pedig híven kiszolgálják az orbáni rendszert; tessék csak rápillantani – üzenem Szájer képviselőnek – a megyei lapokra. Ezen az oldalon se pénz, se elegendő felület, a túloldalon annyi, amennyi akarnak. Ha keveslik, belenyúlnak a költségvetés zsebébe, és vesznek hozzá újabb lehetőségeket.

Ma a médiafronton – is – ez a helyzet Magyarországon. Valóban jól láthatóan. Ha viszont jól látható, kit akar becsapni a 7:1-gyel Szájer József? Ki ül föl egy ilyen méretes hazugságnak? Legyünk óvatosak, ne válaszoljunk kapásból, ne mondjuk, hogy ilyen dolgokkal nem lehet senkit sem becsapni. Vessünk egy pillantást a vasárnapi szavazás végeredményére, és lássuk, amit látnunk kell: a vidék Magyarországa csak migránsokat, Soros-ügynököket és bevándorló veszélyt látott. Neki a 7:1 is egy létező eredmény, és ha gondolkodik is rajta egy picit, csak addig jut el, hogy milyen szerencséje van: őt nem tudták megtéveszteni.

Szerző
Németh Péter

Vérző zászlók

Véreznek a zászlóink. Azt reméltük, hogy diadallal lobognak majd, mert változás lesz. Nem így lett. „Vérző zászlók alatt” címmel Benjámin László írt verset valaha, amikor „a kétségbeesés, a remény, a hitek, a hitegetések” hullámvasútján megszédülve, hitét vesztette a baloldalban.

Ez a hullámvasút ismerős. Az elmúlt napokban izgalom, remény és csalódás követte egymást. Tépettek a zászlók. De megvannak. Benjámin is így folytatta: „Elkezdem újra, el én.”

De hogyan? Hiába tudjuk: százezerrel többen voltunk, akik a változásra szavaztunk. Ez csak annyit jelent: vagyunk kétmillió hétszázezren, akiket ellenségként méregetnek. A céltáblát egy ideje felrajzolták, éppen most tűzik a falra. A célpont a civilek, a média, az eltiporni tervezett önkormányzatiság. Főleg a lázadó Budapesté. A töltények betárazva. A civilellenes törvény elfogadásra vár, a fő bűnösök listáját a Figyelő folytatásokban közli. A Népszabadság után elhullott a Magyar Nemzet, jöhet az RTL, az Index és a többiek. Talán a szombati tüntetésre is forralnak valamit. A kormánysajtó teljes gőzzel riogat a várható erőszakkal: a Soros-ügynökök pokollá akarják tenni a fővárost, autókat gyújtanak majd fel, sőt az egész Belvárost. Sejthető: latolgatják, érdemes-e néhány provokátort küldeni a tömegbe. De ha csak elijesztenek a részvételtől párezer békés polgárt, az is tiszta haszon.

Most nem lesz elég elbabrálnunk a pártok közti viszony technikáival. Mélyebbre kell menni. Száz elemzés jelent már meg arról, kik, hol, hogyan szavaztak. Igen, a községekben a Fidesznek 58 százaléka van. Néhány megyében azt is megmérték, hogy azokon a településeken, ahol az érettségizettek száma 20 százalék alatt van, 70 százalék kormánypárti szavazat született. Ahol viszont ez az iskolázottsági arány 60 százalékos, ott már csak 38 százalék voksolt így. De vigyázat! Semmi lesajnálás. Péterfy Gergely jól írta: „Nem Mario hülye, hanem Cipolla gonosz”.

És az sem elég, ha mindent a migránsozással magyarázunk. A veszedelmes migráns a maga valóságán túl jelképe mindannak a bizonytalannak, ismeretlennek, zavarosnak, amitől félni kell. Félteni azt a kicsit, ami van, mert a közmunka is jobb a semminél. Azt már kiismerték, hogyan kell érte a polgármester kedvében járni. De ha minden megváltozna – pláne nem is látni pontosan, mire -, még ez a tudás is leértékelődik. Az egyetlen tőkéjük, ami van. Aki leszakadt és kitaszított volt, az most is az, de egy icipicivel többje van, hiszen vége a gazdasági válságnak. Már van miért aggódnia. A kisvállalkozó is utálja, hogy tejelnie kell minden megbízásért, de legalább tudja, kinek, mennyit. Kiigazodik. És így neki is csurran-cseppen valami. Ami kicsi van, azt az állam adja, a kormány vagy az önkormányzat. Ha az változik, minden meginoghat. És ez volna a legrosszabb: a bizonytalanság fenyegetése, akár migráns képében jön, akár a segély, közmunka, megbízás, állás elvesztésével. Kovách Imre szociológus fogalmazott úgy: vidéken nem a Fideszre szavaztak, hanem az államra, ami egy és ugyanaz. Az államtól remélt biztonságra. Amikor a migráns mumusát festik eléjük, az megtestesít minden szokatlant, minden változást, amelyben az egyetlen lehetséges támasz: az állam magukra hagyja őket. A kormánypropaganda ezért tetszeleg a védelmező állam szerepében. Nemcsak a muszlim hordáktól véd meg, hanem védi azt a csekély biztonságot és stabilitást is, amit szűkmarkú juttatásai nyújtanak.

Akkor mi a teendő? Egy másfajta biztonság lehetőségét kínálni, amennyire hatalmon kívülről lehet, legalább a példáját megmutatni. Mert biztonságot nemcsak egy függőségben tartó állam nyújthat (bár dolga az államnak is), hanem egy közösséghez tartozás. Ha érezheted: nem vagy egyedül, a bajban számíthatsz másokra. Ezt hívják szolidaritásnak. Ez a biztonságkeresés két különböző útja. A hatalomnak való kiszolgáltatottság is ad valami támaszt: pórázon tartanak, nem veszhetsz el. De támaszkodhatsz a veled egyenrangúak közösségére is, ha ők sem engednek elveszni, mert fontos vagy nekik. Annak idején ezt találta fel a szervezett munkásmozgalom. Persze nem oda kell és lehet visszatérni. De a modell adott. Meg kell mutatni: más is képes védelem nyújtására, nem csak a mai állam. (Egy jó állam, egy szociális demokrácia épp a közösség megbízásából és ellenőrzésével véd majd meg, nem úri kegyből.) Az ellenzék - civilek és pártok - egy széles mozgalom életre hívásával tudnak példát adni arra: képesek megvédeni valamit, ami fontos. Szinte mindegy, hogy mit. De kézenfekvő, hogy mivel lehet kezdeni. A megtámadott célpontok: a civil szervezetek, médiumok, önkormányzatok köré szervezett védelemmel, a tiltakozás minden formájával. El a kezekkel tőlük! Korábban többen kezdeményezték egy Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NEM) alakulását. Hívhatjuk így is. És újra kell – nyilván más néven - afféle „Vörös Segély”, az ilyesmiben ügyködő csoportok összedolgozásával, a kirúgottak, eltiltottak, megfenyegetettek jogvédelmében, átmeneti anyagi segítésében, ügyük nyilvánossá tételében.

Emeljük újra fel a vérző zászlókat. Hogy akik csak a hatalomtól remélnek biztonságot, lássák: van másfajta védelem is.