Elefánt a Twitteren

Ahhoz képest, hogy néhány napja Donald Trump még ki akart vonulni Szíriából, most már kemény megtorlással fenyegeti nemcsak Bassár el-Aszadot, hanem a szíriai diktátort támogató Oroszországot is. Érthető az amerikai elnök felháborodása, hiszen a múlt héten vegyifegyver-támadást hajtottak végre a kormányerők által azóta bevett Dúma városa ellen, s bár minden kétséget kizáró bizonyíték nincs rá, szinte biztos, hogy a damaszkuszi hadsereg áll az akció mögött. A korábbi vegyifegyver-támadásokról is rendre bebizonyosodott, hogy a rezsim hajtotta végre őket. Ám Trump retorikája finoman fogalmazva nem amerikai elnökhöz méltó. "Oroszország fogadkozik, hogy lelő bármilyen és minden Szíria felé indított rakétát. Készülj Oroszország, mert jönni fognak, szépek és újak és 'okosak!'" – írta kedvenc kommunikációs csatornáján, a twitteren. Ez a bejegyzése is egyértelmű bizonyságát adja annak, hogy Trumpnak fogalma sincs arról, mit engedhet meg magának egy amerikai elnök, és mi az a határ, amit már nem léphetne át. Nem viselkedhetne úgy, mint például egy rockbanda frontembere.

Trump éppen azért veszélyes, mert kiszámíthatatlan. Láthatóan semmiféle koncepciója sincs a szíriai válság megoldására. Hol átadná az egész terepet az oroszoknak, hol a mintegy kétezres, Szíriában szolgáló amerikai katonai kontingens növelését fontolgatja. Ez a kiszámíthatatlanság azonban nem sok jót sejtet, hiszen mind jobban elmérgesedhet a viszony Moszkvával. Tavaly, amikor az Egyesült Államok szíriai állásokat lőtt rakétákkal, előzőleg Oroszországot is értesítette a lépésről. Most azonban annyira elmérgesedett a két állam kapcsolata, hogy Washington akár meglepetésszerűen is támadhat. Emmanuel Macron francia elnök sokkal józanabbul viszonyul a kérdéshez: ő azt közölte, egy esetleges légicsapás semmiképpen sem irányulhat a szíriai elnök szövetségesei ellen.

Trump aligha akar Oroszországgal konfrontálódni, de önmagában már az is aggasztó következményekkel járhat, hogy a diplomácia terepén úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban.

Szerző

Sorok között

Harminc évvel ezelőtt kezdtük hinni, lehet, hogy lesz idő, amikor már nem sorok között olvasunk majd. Hogy gyerekeink ugyanúgy nem értik, mi volt ez, ahogy el sem tudják képzelni az internet, mobiltelefon és közösségi oldalak nélküli világot, a nyugati határon fellépő gyomorgörcsöt, a cenzúrázott könyveket és a korlátozott információáramlást.

Április nyolcadika sokak számára okozott csalódást. Meglepetést keltett, hogy az ország lakói nagy részének mennyire nem fontosak azok az értékek, amelyeket egy kormány és annak feje önös érdekből és cinikusan egyszerűen PC-nek gúnyolva lesöpört. Hogy a kancelláriaminiszter, aki Bécsben bőrszínt emleget, itt választást nyer. Hogy a cigányságot tehertételként aposztrofáló lelkészből lett emberminisztert a szavazók többsége szellemi vezetőként fogadja el. Hogy az ellenfeleivel szemben erkölcsi, jogi és politikai elégtétellel kampányoló kormányfő kényelmes kétharmadot ünnepelhet.

Az első órák értetlenségét düh, igazságtalan tahózás, a vidék-Budapest ellentét részletezése váltotta fel. Az elemzéshez idő és higgadtság kell, a harmadik napra azonban a tehetetlenség feldolgozásához csodálatos alkalmat szolgáltatott a költészet napja. Kétségbeesettek és újrakezdésen gondolkodók, külföldi munkalehetőségek után kutakodók és jövőjükön mélázó diákok verseket posztoltak a Facebookon. Mert József Attila, Pilinszky János, Petri György szavaival könnyebb elmondani az érzéseiket.

Hát hisz ezért írnak a költők. Ám a kacsintós smiley-k, vagy a más posztokban megfogalmazott félelem, amelyet a Figyelő listázása okozott, azt mutatja: az élmény nem pusztán esztétikai, a versek újkeletű népszerűsége ismét sorok között olvasásra hív.

Nem akarhatjuk felfrissíteni vagy megtanulni a kibekkelt rendszerben megszokott módszert. Nem élhetünk olyan világban, ahol erre a tudásra van szükség. Rajtunk múlik.

Pillantás a kilencedikről - 7:1

Ez nem egy futballmeccs eredménye. A cikk nem a legendás 6:3 visszavágójáról, az 1954. május 23-i Magyarország-Anglia mérkőzésről szól, amelyet a magyarok ilyen arányban nyertek meg, ráadásul a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa előtti napon, mintegy felajánlva a sikert a dolgozó magyar népnek. Nem, ez a 7:1 Szájer József felajánlása volt, néhány nappal a magyar dolgozók pártja, alias Fidesz sorban harmadik győzelme után.

Az európai parlamenti képviselő, hajdani Fidesz frakcióvezető és valamikori liberális képviselő ezt a 7:1-et ajánlotta fel pártjának, mintegy általánosan használható érvként, kétségtelenül új színt hozva a hazai választásokról szóló diskurzusba. Szájer ugyanis, megemelve pártja kétharmados győzelmét, azt találta mondani, hogy ezt az eredményt hihetetlen ellenszélben érték el, az ellenzék 7:1-es médiafölénye dacára. Őszintén nem tudom, hogy mit takar a hetes szám, és mit az egyes, de kétségkívül elrugaszkodott fantáziára vall, ha valaki ilyet állít. De persze Szájer gondolt ennél már merészebbet is, akkor például, amikor az I-padjén íródott az új magyar alkotmány, az Alaptörvény. És azt is komolyan gondolta, el is fogadták, használják, igaz, olykor – kicsit gyakrabban, mint más országok – ki is igazítják, annak megfelelően, amit a hatalom éppen el akar érni.

Most azt akarja elérni, hogy a magyar nyilvánosság higgye el: az ellenzék – és Szájer idesorolja a nemzetközi sajtót is – rendelkezik a hazai média túlnyomó része fölött. Egy olyan helyzetben állít ilyesmit, amikor még a saját sajtómunkásai is belátják, van némi túlsúlya ezen a területen (is) a kormányzatnak. Legfeljebb rendre hozzáteszik: most egyenlítődnek ki a korábbi viszonyok.

Nem mennék most bele ebbe a vitába, annyit azonban megemlítenék, hogy a pártállam bukása óta nem fordult elő, hogy az állami televízió és rádió ilyen mértékben szolgálta volna ki a hatalmat. És ezt Szájer József is pontosan tudja, Brüsszelből is szabad szemmel látható. Mint ahogy az is, hogy az ellenzéki sajtó pénzhiányban vergődik, miközben a kormányzati média valósággal fürdik benne. Munkatársai pedig híven kiszolgálják az orbáni rendszert; tessék csak rápillantani – üzenem Szájer képviselőnek – a megyei lapokra. Ezen az oldalon se pénz, se elegendő felület, a túloldalon annyi, amennyi akarnak. Ha keveslik, belenyúlnak a költségvetés zsebébe, és vesznek hozzá újabb lehetőségeket.

Ma a médiafronton – is – ez a helyzet Magyarországon. Valóban jól láthatóan. Ha viszont jól látható, kit akar becsapni a 7:1-gyel Szájer József? Ki ül föl egy ilyen méretes hazugságnak? Legyünk óvatosak, ne válaszoljunk kapásból, ne mondjuk, hogy ilyen dolgokkal nem lehet senkit sem becsapni. Vessünk egy pillantást a vasárnapi szavazás végeredményére, és lássuk, amit látnunk kell: a vidék Magyarországa csak migránsokat, Soros-ügynököket és bevándorló veszélyt látott. Neki a 7:1 is egy létező eredmény, és ha gondolkodik is rajta egy picit, csak addig jut el, hogy milyen szerencséje van: őt nem tudták megtéveszteni.

Szerző
Németh Péter