Előfizetés

A zongora uralkodónője

Varga Péter
Publikálás dátuma
2018.04.14. 07:46
FOTÓ: KOTSCHY GÁBOR/BTF
Varázslatos koncertet adott Martha Argerich a Kremerata Baltica muzsikusaival a Müpában.

Azután végre megjelent. A királynő. Színes ruhájában, hosszú ezüstös hajával feltűnő jelenség. Igen, ez is számít: ahogy a művészek léteznek a színpadon. Rögtön olyan ováció fogadta, amilyet nagyon jól játszó zongoristák sem feltétlenül kapnak egy egész est végén.

Argerich szűken mérte művészetét, a Liszt Esz-dúr zongoraverseny két-három perccel több csak, mint negyed óra. És még is ez alatt a rövid idő alatt is bemutatott mindent, amit a zongorázásról tud. Képes volt elmondani mindent, amit egy hangszerével a végsőkig összeforrott művész közölni akarhat közönségével. Kitágult az idő, paradox módon a csillagperceket nem másodperceknek, hanem óráknak éreztük. Kirobbanó energiával kezdte a játékot a zenekari bevezetés után, sem kor, sem nőies hozzáállás nem játszott itt. (Különben sem volna illendő manapság ilyesmiről beszélni.) Zongoristákról szólva gyakran beszélünk „plasztikus billentésről”, „karakteresen megszólaltatott” frázisokról. Argerich valójában nem billent, hanem megérinti a zongorát, és az lágyan, vagy erőteljesen megszólal egyfajta sajátos csilingelő hangszínnel, vagy dörgedelmesen, ha kell. Az emberi izmokkal elérhető sebességet és erőt meghazudtolva pörögnek a trillák. Játéka nyomán gyorsan tud változni a hangerő, a hangszín, a témák megformálása. Régi sikerszáma a művésznek Liszt e zongoraversenye, és Argerich jól tudja, a virtuóz szerző zenéjét még azután kell eljátszani, miután a hangok egyáltalán megszólaltak: a jelentős zeneszerző Lisztet hallottuk. Még tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy nagy szimfonikus zenekar helyett egy viszonylag kicsi, karmester nélküli vonósegyüttes kísérte őt. Ily módon az irányítást valójában a zongorista végezte, és akarva akaratlanul sokat magára vállalt azoknak a gondolatoknak a kifejezéséből is, ami az eredeti kottában a sokkal gazdagabb, kifejezőbb nagyzenekarra van bízva. Az interneten találhatunk pár, hangversenyeken készült felvételt Argerichcsel és szimfonikus zenekarokkal. Ezek között van egy 1981-ből származó: amit most hallottunk tőle, azt a formáját idézi fel, ahogy ott játszik. A Barenboimmal készült tavalyi, tavalyelőtti koncerteken visszafogottabbnak tűnik. Szerencsénk is volt tehát. Sikere óriási volt, egy ráadást is kaptunk: Schumann dalának Liszt által csak zongorára készített átiratát.

A Keremerata Baltica alapítója, spiritus rectora ugyan Gidon Kremer, de most Džeraldas Bidva vezetésével jött az együttes, aki elsőhegedűsként Chopin a-moll mazurka szólóját is prezentálta. Ezek a Chopin-átiratok – noha szép hangon, jól voltak játszva – nem voltak igazán lelkesítőek, pontosan attól fosztották meg a darabokat, ami lényegük: hogy a nem dallamhangszerként számon tartott zongorán ki tudnak teljes értékűen bontakozni. Az észt zeneszerző, Sumera 1998-ban vonósokra és ütőhangszerekre írt hatásos, és itt kifejezően megszólaltatott művének mindenképpen erénye, hogy nem kerüli ki a valóban modern, erőteljes disszonanciákkal dolgozó stílust, a szerző a könnyebb befogadhatóság kedvéért nem tér vissza a múlt század húszas-harmincas éveibe, mint manapság annyian. Alkalmanként azért lazít, dallamosabb, harmonikusabban szól hozzánk. Problémásabb volt a Mendelssohn-oktett. A nyolc vonósra írt mű most kamarazenekari változatban, szólamonként több hegedűn, brácsán, csellón, bőgőn hangzott fel, és az első tételben végig úgy tűnt, a sok hangszer között elvész a gyerek, alig-alig bontakozott ki az eredeti tartalom, hosszadalmasnak tűnt az egész. Jobb lett a helyzet a szép Andante tételben és a Szentivánéji álom kísérőzenéjét előlegező Scherzóban. A barokkos, fúgás utolsó tételben pedig jól követően szólalt meg a bonyolult zenei szövet. Visszavárjuk az est összes szereplőjét!

Infó

Sumera: Symphōnē

Mendelssohn: Oktett - kamarazenekari változat

Chopin: a-moll mazurka

Chopin: E-dúr noktürn (Viktor Kiszin átiratai)

Liszt: Esz-dúr zongoraverseny (Gilles Colliard átirata)

Martha Argerich (zongora)

Kremerata Baltica

 

Forradalom mint kortárs művészet

Publikálás dátuma
2018.04.14. 07:45
Fotók: Molnár Ádám
Politikai és művészet elválaszthatatlan Ukrajnában. A Ludwig Múzeumban látható az első európai kiállítás, amely átfogó képet ad a kortárs ukrán képzőművészetről.

A Szovjetunió összeomlása, a korrupció ellen fellépő 2004-es narancsos forradalom és az EU-s csatlakozást támogató Majdan téri tüntetéssorozat, illetve a Krím-félsziget 2014-es orosz elcsatolása nemcsak Ukrajna elmúlt három évtizedének történelmét tagolja, hanem művészettörténetét is. A kiállítás címe, a Permanens forradalom nem a marxista elméletre utal, hanem arra, hogy az egymást érő politikai változások és forradalmak nemcsak befolyásolták a művészek témaválasztását, hanem a forradalmak aktivistái gyakran maguk is művészek.

A Ludwig Múzeum egyik célkitűzése, hogy bemutassa a posztszovjet térség képzőművészetét, így 2016-ban Albánia és Koszovó, idén pedig Ukrajna kortárs művészetéből nyílt kiállítás, ráadásul ez az első olyan európai tárlat, ahol nagy merítést kapunk az ukrán művészeti szcénából. A sajtót a kiállítás kurátorai, Alisza Lozskina és Konsztantyin Akinsa kísérte végig a tárlaton. Többek között az ő iránymutatásuk alapján összeszedtünk pár műalkotást, amelyek miatt érdemes megnézni a kiállítást.

A bemutatott művekre inkább a nagy formátum jellemző, nemcsak sokatmondóak, de látványosak is. Ilyen például Zsanna Kadirova szobra, amely Ukrajna térképét és a kiszakadt Krím-félszigetet idézi. A műalkotás egy elhagyott gyár falából készült, amelynek egyik oldala megégett, másikon pedig szovjet tapéta látható. A fal jelképezi az ukrán társadalom szétesettségét, a rombolás és szakadás okozta traumatizáltságot és a védelmet nyújtó falak sérülékenységét. Hasonlóan nagy és látványos a látogatókat fogadó Igor Petrov ikonikus fotója, amelyen egy gázmaszkos tüntető lép ki a lángok közül, illetve Nyikita Salennij fotósorozata. Ő klasszikus festményeket alkot újra – például Rembrandt Dr. Tulp anatómiája című képét – a majdani tüntetést leverő Berkut különleges rendőri alakulat tagjaival a főszerepben.

SZOVJETUNIÓ ÉS KRÍM - A forradalmak aktivistái gyakran maguk is művészek – erre utal a kiállítás címe

SZOVJETUNIÓ ÉS KRÍM - A forradalmak aktivistái gyakran maguk is művészek – erre utal a kiállítás címe

Több műalkotás állítja középpontba egy-egy társadalmi csoport tragédiáját. Alekszandr Csekmenyov Személyi igazolvány című fotósorozata az 1990-es években készült, amikor a szovjet dokumentumokat lecserélték ukránra. Az idős emberek a hivatalos kép elkészülte közben fehér háttér előtt ülnek, körülöttük megszokott környezetük, ami nyomorról és elhagyatottságról árulkodik. Arszen Szavadov a 90-es években a délkelet-ukrajnai bányászok és balettruhás előadóművészek részvételével zajlott abszurd performanszról készített fotókat, amelyek a munkások kilátástalanságát és a szovjet birodalom és ipara szétesését mutatják. Roman Mihajlov installációja egy feldolgozatlan traumáról, a krími tatárok deportálásáról szól. A mű része többek között egy “könyv”, amelynek lapjai a tatárokat elszállító tehervagon anyagából készültek.

Az ukrajnai események fontos lenyomatai a személyes élményekből alkotott műalkotások. Alevtyina Kahidze rajzokból, videoperformaszból és propagandaanyagokból készült műve azt dolgozza fel, hogyan tartotta fenn a kapcsolatot édesanyjával, aki a szakadárok által megszállt donyecki régióban él. Vlada Ralko 2013-tól 2015-ig pedig minden nap dokumentálta az eseményeket, és egy rajznaplóban próbálta azonnal megragadni az emlékezet által még el nem torzított élményeit.

ÁTFOGÓ KÉP - A Ludwig egyik célja, hogy bemutassa a posztszovjettérség képzőművészetét

ÁTFOGÓ KÉP - A Ludwig egyik célja, hogy bemutassa a posztszovjettérség képzőművészetét

A “legjobb” bizonyíték arra, hogy a művészet fontos szerepet játszik társadalmi változások idején az, ha lerombolják a műalkotásokat, mert üzenetük vagy az általuk ébresztett emlékek miatt a társadalom egyes csoportjai nem tűrik el ezeket. Az egyik ilyen projekt a náci és kommunista rezsimek szimbólumainak betiltását, szétzúzását, újrahasznosítását, kidekorálását dokumentálja. A művészet elpusztítására adott reakció Marija Kulikovszka performansza is. Ő saját testéről mintázta szobrait, amelyeket egy donyecki intézményben állítottak ki, a területet elfoglaló szakadárok azonban szétlőtték a szobrokat. A művész válaszul 2015-ben saját maga verte szét a szobrait egy londoni galériában, a Ludwigban ennek a performansznak a dokumentációja látható. David Csicskan Elveszett lehetőség című kiállítása 2017 februárjában arra kérdezett rá, hogy mi volt és mivé lehetett volna a Majdan. A 2013-14-es események kritizálása azonban máig érzékenyen érinti az ukrán társadalmat. A megnyitó után azonnal neonáci csoportok fenyegették meg a művészt, kiállítását pedig szétverték. A mostani kiállításon a pogrom fotó- és videódokumentációja látható, amely jelzi, hogy a művészet szülhet erőszakot, de az erőszakból is művészet születik, így mindig az utóbbi kerekedik felül.

Infó

Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet

Ludwig Múzeum

Megtekinthető június 24-ig.

A kiállítás a Budapesti Tavaszi Fesztivállal közös program.

Babos Gyula halálára

Retkes Attila
Publikálás dátuma
2018.04.14. 07:44
Babos Gyula 1949-2018

Hatvannyolc esztendős korában elhunyt Babos Gyula Liszt-díjas zenész, zeneszerző, művésztanár.

A rengeteg kiváló magyar jazzgitáros közül az elmúlt évtizedekben mindössze hárman – Bacsik Elek, Szabó Gábor és Zoller Attila – futottak be jelentős nemzetközi karriert, amihez az kellett, hogy fiatalon elhagyják az országot, s Nyugaton keressék a boldogulást. Ismerős, tipikus, szomorú történet. Ma már egyikük sincs az élők sorában – és most meghalt a negyedik gitárosfenomén is: Babos Gyula, akinek tudása, tehetsége, kreativitása alapján ugyancsak a világ legnagyobb színpadain, New York és Los Angeles felkapott lemezstúdióiban, klubjaiban lett volna a helye – de ő itthon maradt.

Így „csak” a hazai kulturális élet emblematikus személyisége lehetett, fél évszázadon átívelő pályafutással, összetéveszthetetlenül egyéni gitárhanggal, játékstílussal, kompozíciókkal. A hatvanas évek közepén, az iskolából kimaradt kölyökként ott volt a modern magyar jazz születésénél; a hetvenes években a jazz-rock és a progresszív rock egyik vezéregyénisége lett. A nyolcvanas években vált igazi szólistává – megszámlálhatatlanul sok emlékezetes koncert, több száz stúdiómunka, jó néhány szépen sikerült lemez fűződik nevéhez. Legnagyobb érdeme azonban vitathatatlanul az, hogy gyökereit büszkén vállalva létrehozta a Project Romanit; fényesen igazolva, hogy a cigányság milyen csodálatosan gazdagítja kulturális életünket. Nem csak a jazzt, nem csak a zenét.

Pege, Babos, Szakcsi, Kőszegi. Évtizedeken át ők voltak a magyar jazz ikonjai. Felfoghatatlan, hogy 12 évvel Pege Ali halála után most már Babos Gyusziról is csak múlt időben beszélhetünk. Fájdalmasan korán ment el, tele tervekkel, s pótolhatatlan űrt hagyott maga után.