Azután végre megjelent. A királynő. Színes ruhájában, hosszú ezüstös hajával feltűnő jelenség. Igen, ez is számít: ahogy a művészek léteznek a színpadon. Rögtön olyan ováció fogadta, amilyet nagyon jól játszó zongoristák sem feltétlenül kapnak egy egész est végén.
Argerich szűken mérte művészetét, a Liszt Esz-dúr zongoraverseny két-három perccel több csak, mint negyed óra. És még is ez alatt a rövid idő alatt is bemutatott mindent, amit a zongorázásról tud. Képes volt elmondani mindent, amit egy hangszerével a végsőkig összeforrott művész közölni akarhat közönségével. Kitágult az idő, paradox módon a csillagperceket nem másodperceknek, hanem óráknak éreztük. Kirobbanó energiával kezdte a játékot a zenekari bevezetés után, sem kor, sem nőies hozzáállás nem játszott itt. (Különben sem volna illendő manapság ilyesmiről beszélni.) Zongoristákról szólva gyakran beszélünk „plasztikus billentésről”, „karakteresen megszólaltatott” frázisokról. Argerich valójában nem billent, hanem megérinti a zongorát, és az lágyan, vagy erőteljesen megszólal egyfajta sajátos csilingelő hangszínnel, vagy dörgedelmesen, ha kell. Az emberi izmokkal elérhető sebességet és erőt meghazudtolva pörögnek a trillák. Játéka nyomán gyorsan tud változni a hangerő, a hangszín, a témák megformálása. Régi sikerszáma a művésznek Liszt e zongoraversenye, és Argerich jól tudja, a virtuóz szerző zenéjét még azután kell eljátszani, miután a hangok egyáltalán megszólaltak: a jelentős zeneszerző Lisztet hallottuk. Még tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy nagy szimfonikus zenekar helyett egy viszonylag kicsi, karmester nélküli vonósegyüttes kísérte őt. Ily módon az irányítást valójában a zongorista végezte, és akarva akaratlanul sokat magára vállalt azoknak a gondolatoknak a kifejezéséből is, ami az eredeti kottában a sokkal gazdagabb, kifejezőbb nagyzenekarra van bízva. Az interneten találhatunk pár, hangversenyeken készült felvételt Argerichcsel és szimfonikus zenekarokkal. Ezek között van egy 1981-ből származó: amit most hallottunk tőle, azt a formáját idézi fel, ahogy ott játszik. A Barenboimmal készült tavalyi, tavalyelőtti koncerteken visszafogottabbnak tűnik. Szerencsénk is volt tehát. Sikere óriási volt, egy ráadást is kaptunk: Schumann dalának Liszt által csak zongorára készített átiratát.
A Keremerata Baltica alapítója, spiritus rectora ugyan Gidon Kremer, de most Džeraldas Bidva vezetésével jött az együttes, aki elsőhegedűsként Chopin a-moll mazurka szólóját is prezentálta. Ezek a Chopin-átiratok – noha szép hangon, jól voltak játszva – nem voltak igazán lelkesítőek, pontosan attól fosztották meg a darabokat, ami lényegük: hogy a nem dallamhangszerként számon tartott zongorán ki tudnak teljes értékűen bontakozni. Az észt zeneszerző, Sumera 1998-ban vonósokra és ütőhangszerekre írt hatásos, és itt kifejezően megszólaltatott művének mindenképpen erénye, hogy nem kerüli ki a valóban modern, erőteljes disszonanciákkal dolgozó stílust, a szerző a könnyebb befogadhatóság kedvéért nem tér vissza a múlt század húszas-harmincas éveibe, mint manapság annyian. Alkalmanként azért lazít, dallamosabb, harmonikusabban szól hozzánk. Problémásabb volt a Mendelssohn-oktett. A nyolc vonósra írt mű most kamarazenekari változatban, szólamonként több hegedűn, brácsán, csellón, bőgőn hangzott fel, és az első tételben végig úgy tűnt, a sok hangszer között elvész a gyerek, alig-alig bontakozott ki az eredeti tartalom, hosszadalmasnak tűnt az egész. Jobb lett a helyzet a szép Andante tételben és a Szentivánéji álom kísérőzenéjét előlegező Scherzóban. A barokkos, fúgás utolsó tételben pedig jól követően szólalt meg a bonyolult zenei szövet. Visszavárjuk az est összes szereplőjét!
Infó
Sumera: Symphōnē
Mendelssohn: Oktett - kamarazenekari változat
Chopin: a-moll mazurka
Chopin: E-dúr noktürn (Viktor Kiszin átiratai)
Liszt: Esz-dúr zongoraverseny (Gilles Colliard átirata)
Martha Argerich (zongora)
Kremerata Baltica
