Új fejezet

Legjobb védekezés a támadás. Ezt a régi alaptételt alkalmazták és gyakorolták a hatalom propagandistái a múlt héten. És csak utólag, a demokrácia értékei melletti szombati tüntetés adott magyarázatot a számításaikra. Az előtte lévő napokban ugyanis nem látszott egészen érthetőnek, miért tértek vissza a korábbi klisékhez, miért vélték fontosnak, hogy újra és újra ismételgessék. A jelentős választási győzelem után azt hihettük, hogy megbékélnek magukkal és az ellenzékkel, s megpihennek babérjaikon. Ehelyett újult erővel folytatták a sorosozást. Előbb világossá tették, hogy nem lesz nyugtuk a civil szervezeteknek, mert az új parlament mindjárt megszavazza a kétharmados Stop, Soros törvényt. Aztán jöttek a hivatásos megmondóemberek, akik a régi hévvel kezdték bizonygatni, hogy minden, ami a hatalomnak nem tetszik, az a milliárdos műve. Az urak úgy tettek, mintha még mindig választási kampány lenne, meg kellene erősíteni a híveket, s meggyőzni a bizonytalanokat, hogy nincs jobb a nemzeti együttműködés (egypárt)rendszerénél.

Aligha tudhatták - legfeljebb csak sejthették - előre, hogy hatalmas tömeg vonul szombaton az utcákra. Aligha gondolhatták, hogy az előzmények után a demonstrálók azt hirdetik majd, ők vannak többségben, s egyáltalán nem félnek. Azzal viszont tisztában lehettek, hogyan nyerték meg a választást. Meglehet, kicsit aggódtak a tüntetés miatt, netán tartottak is tőle. Így aztán zavargásokat és káoszt vizionáltak, s előre leöntötték a sorosozás mázával. Miközben a propagandaminiszter "politikai bolhacirkusznak" minősítette a demonstrációt.

Nem kétséges, hogy kommunikációjukban ezután is ezt a vonalat erősítik. A riogatás, a félelemkeltés és a gyűlölet szítása eddig bevált. Szombaton azonban új fejezet kezdődött.

Rövidesen kiderül, kinek és minek van nagyobb hatása.

Szerző

Kalandpark - Használd az automatát!

Évek óta vidéki polgárként ritkán járok Budapesten, ám egy barátom meghívására mégiscsak felkerestem a fővárost. Ölelés a pályaudvaron, a szokásos faggatózás, hogy miért élek vidéken, és miért nem a nyüzsgő városban, de aztán indulunk vacsorázni. Ám jogkövető állampolgár lévén előbb bérletet venne. Ez már nem úgy megy, mint régen, hogy sorba álltál a pénztárnál, unott tisztviselő átadta a szelvényt, te átadtad a pénzt, aprója nincs, kérdezte ő, nincs, felelted, mert reggeltől estig ezt hallottad mindenhol, hogy aprója nincs, nem, ma nem így megy. Benyomod a plasztikot, az automata kiadja a bérletet, ennyi. Egy perc és utazhatsz.

Huszonegyedik század, Budapest. Világváros. Benyomta a plasztikot, hallottuk, ahogy a gép nyomtatja a bérletet, aztán semmi. Pénz leszíva, de hogyan tovább? Barátom elhúzta a száját, nem mondom, hogy kiborult, mert a városi emberek amúgy mindig kiborulnak azon, ami nem működik. De mindenre van megoldás, irány a BKK közeli ügyfélszolgálati irodája. Némi sorban állás, rövid panaszelőadás.

- Most mi legyen? – kérdezi egy unott ügyintéző.

Barátom is pontosan ezt szeretné tudni.

- Levonta a bank a pénzt? – kezdődik a gyanú megfogalmazása.

- Igen, jött is üzenet – mutatja barátom a telefonját.

Egy perc hallgatás.

- Panaszt kíván tenni? – Az ügyintéző hangsúlyából világos volt, hogy az lenne a jó, ha a barátom nem tenne panaszt. Ugyan, mit számít egy bérlet?

- Természetesen – felelte a barátom.

- Ez esetben jegyzőkönyvet kell felvennünk – nagy sóhajtás, már megint egy utas, akivel baj van.

- Csakhogy nekem ma lenne szükségem a bérletre - barátom megismétli, hogy hallotta, amint a gép kinyomtatja a bérletet. A pénzügyi rész tehát rendben lenne.

- Akkor mégiscsak jegyzőkönyvet kellene felvenni – egyezik bele az ügyintéző. - Aztán majd intézkednek, és akkor megkaphatja a bérletet.

- Kik intézkednek?

- Hát a megfelelő szervek.

- És az mennyi idő?

- Két-három hét.

- Mi tart ezen ennyi ideig?

- Ennyi ideig tart.

A beszélgetés befejeződni látszik, ám ekkor váratlanul megjelenik az iroda biztonsági őre, középkorú férfi, láthatott már egyet és mást az életben. Kimegyünk a géphez, ahol egy szakavatott mozdulattal, egy zongoraművész ujjainak finomságával tapogat valamit, majd letép a kiadónyílásból egy öntapadó szalagot, és egy szempillantás alatt megjelenik a barátom bérlete, valamint néhány, korábban pórul járt utas vonaljegye.

- Előfordul – mondja szerényen a férfi. – Hajléktalanok vagy suhancok szórakoznak. Nem az első eset.

Visszamegyünk az irodába, megveregetjük a biztonsági őr vállát, aki szerényen elhárítja a dicséretet. Az irodában megkönnyebbülés, amúgy is közeledik a munkaidő vége, nem kell bajlódni a jegyzőkönyv írásával.

- Hiába, utasok nélkül jobban működne a közlekedés – igyekszem oldani a feszültséget, ám itt tréfának nincs helye.

Sok minden változott Budapesten. De az unott ügyintézők a régiek.

Szerző
Odze György

Meseország – sötétedik

Meseországban évszakváltás történt. Az alkonyulás, a lopakodó sötétülés után Meseországot hollószárnyaival hirtelen betakarta a sötétség. Erkölcsi, gondolati és szellemi sötétség. A sötétség fejedelme elszabadította fekete vérebeit, akik ebben a sötétségben rárontottak Meseország lakosaira. Tépnek és marnak. Habzó pofával hörögnek és vicsorognak. Hátulról marnak, orvul és gyáván, mint a hiéna éjszaka. Ebben a sötétségben osonnak a sötét szándékok, lelkeket gyilkolnak a sötét indulatok, feketére váltanak az újságlapok. Némelyik, mert gyászol, más, mert lapjait szerzőik sötét lelkülete nyomtatta feketére. Meseország döbbenten hallgatja a vérebek uszulását. A sötétség fejedelme elérte célját: Meseországot ragadós, fekete mocskával belepte a Félelem.

Nem először. Meseország rettegéstörténete hosszú és változatos. A megfélemlítés mindig listázásokkal kezdődött. Voltak közigazgatási és magán listák. Hivatali listák és akadémiai listák. Iskolai és egyetemi listák. Volt numerus clausus, B-lista, kulák lista, káder lista és indexálások. Mind feketében. Fekete ingben, fekete autóban, fekete éjszakákon. A listázottaknak a hatalom először az állását vette el. Azután a házát, a földjét, az üzletét, a gyárát, a nyugdíját. Majd a szabadságát és az életét. Közigazgatásilag és jogszerűen. Meseország lakói azt hitték: ennek vége és soha többé nem lehet. Tévedtek. Nem először.

Tehát: listázás. Ezután jöhet az államosítás. Közigazgatásilag és jogszerűen. Mert a jogszerűségre minden európai önkény kínosan ügyelt. Ma is. Az államosítás egy része Meseországban is megtörtént: a magánnyugdíjakat Meseország fiskusa államosította. A történet folytatódott a kiváltságos ingatlanok állami ellenőrzésével elővásárlási jog formájában. Ami az államosítás és a privatizálás (irányított állami újraelosztás) előszobája. Meseországban ez is megtörtént. A listázás egyúttal ellenségképzés is. Ellenség minden önkénynek kell. Meseországban is. Vagyunk mi, és vagytok ti. Kijelölünk, megjelölünk benneteket. Veszélyesek vagytok. Veszély van! Meseország riadtan figyel. De csak az a része, amelynek agyát nem lúgozta ki a közmédia. Az a része figyel, amelynek agya még saját intellektusának irányítása alatt áll, azt nem engedte át a hatalmi agymosodának. Nos, ezeknek a figyelőknek a listázását kezdette el egy sötét szellemiségű meseországi hetilap, stílusosan fekete lapjain. Megjelölte őket. Ők az ellenség.

Sötét, félelmesen sötét idő jön Meseországban.