Brexit-mentalitás

Amikor Nagy-Britanniában beindult a Brexit-kampány, annak irányítói és hívei rendre azzal érveltek, hogy "Brüsszel" szünet nélkül nyirbálni próbálja a tagországok szuverenitását, holott arról, hogy mit akarnak a britek, csakis a parlamentjük dönthet. De ennek a magatartásnak hosszú-hosszú előélete volt. A nemzetekfelettiség utálata.

Mikor is kezdődött? Talán 1940-ben, amikor - szemben a hitleri veszedelemmel - Reynaud francia miniszterelnök azt javasolta, hogy a két ország lépjen unióra. Hogy-hogy? - kérdezték a franciák. London legyen a fővárosunk? Hogy-hogy? - kérdezték a britek. Párizs legyen a fővárosunk? Ezzel gyötrődtek, amikor a torkukon volt a Wehrmacht kése. Érdekes módon Reynaud katonai tanácsadója, De Gaulle tábornok repült az ötlettel a londoni francia nagykövetségre. Ott Robert Schumanba, Reynaud egyik miniszterébe ütközött, aki erősen pártfogolta a dolgot. Ellentétben a britekkel. Nos, ez a Schuman lett a háború után a Közös Piac, tágabb értelemben az európai integráció szellemi atyja.

1950-ben, amikor a franciák és a németek létrehozták a Montánuniót (a szén- és acélközösséget), a brit munkáspárti kormány azonnal nemet mondott. Éspedig a szervezetet irányító nemzetek feletti testületek miatt. De Gaulle már ekkor meg volt győződve arról, hogy a britek nem európaiak, hanem atlantiak; nem kell, hogy osztozzanak az európai hatalmakkal, akármilyen jogkörökről legyen is szó. Ezért vétózta meg kétszer is a brit kormány csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez (Közös Piachoz). Mintha előre látta volna, hogy ha bent lesznek, minden „közös” alól igyekeznek kibújni, leszámítva azokat az elemeket, amelyek számukra hasznosak.

Pontosan így történt. A brit uniós politika vezérelve a közösségi politikák jelentős részéből való kiválás (opt-out) lett; aztán se a közös valutát, se Schengent nem vállalták. Azt a szót, hogy szolidaritás, kivették a szótárukból. Végül napirendre tűzték a teljes kiválást (Brexit – azaz British exit) egy csomó hazug, populista érvvel. Jellemző módon a kevésbé iskolázott, de a brit „hazafiság” jelszavaival könnyen félrevezethető tömegek – szemben az értelmiség javával és az üzleti-pénzügyi világgal, a nacionalista elemekhez társulva és velük többséget (bár kicsit) alkotva megszavazták a Brexitet, nem is sejtve, mit főztek ki maguknak. A mai brit kormány is azt játssza, hogy „kint is, bent is”, azaz szeretné megtartani magának azt, ami eddig jó volt a közösségben, és lerázni, ami felfogása szerint teher.

Mindezt azért gondoltam időszerűnek elmondani, mert hajmeresztő rokonságot érzek Orbán, a Fidesz és a „brexiterek” mentalitása között. Hányszor hallottuk, hogy helyettünk nem dönthet más, se Brüsszel, se az európai parlament, de még az ENSZ se?! Orbán ugyanúgy utálja a nemzetek felettiséget és menekül a nacionalizmus mind sötétebb bugyrai felé, mint a britek. De legalább amazoknak volt egy birodalmuk, pénzügyileg van is, nekünk meg semmink sincs. A mi „Brexitünk” kicsit drágább lesz - bár, mint a britek, sokfelé akarunk „nyitni”.

2018.04.16 08:09

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22