Brexit-mentalitás

Amikor Nagy-Britanniában beindult a Brexit-kampány, annak irányítói és hívei rendre azzal érveltek, hogy "Brüsszel" szünet nélkül nyirbálni próbálja a tagországok szuverenitását, holott arról, hogy mit akarnak a britek, csakis a parlamentjük dönthet. De ennek a magatartásnak hosszú-hosszú előélete volt. A nemzetekfelettiség utálata.

Mikor is kezdődött? Talán 1940-ben, amikor - szemben a hitleri veszedelemmel - Reynaud francia miniszterelnök azt javasolta, hogy a két ország lépjen unióra. Hogy-hogy? - kérdezték a franciák. London legyen a fővárosunk? Hogy-hogy? - kérdezték a britek. Párizs legyen a fővárosunk? Ezzel gyötrődtek, amikor a torkukon volt a Wehrmacht kése. Érdekes módon Reynaud katonai tanácsadója, De Gaulle tábornok repült az ötlettel a londoni francia nagykövetségre. Ott Robert Schumanba, Reynaud egyik miniszterébe ütközött, aki erősen pártfogolta a dolgot. Ellentétben a britekkel. Nos, ez a Schuman lett a háború után a Közös Piac, tágabb értelemben az európai integráció szellemi atyja.

1950-ben, amikor a franciák és a németek létrehozták a Montánuniót (a szén- és acélközösséget), a brit munkáspárti kormány azonnal nemet mondott. Éspedig a szervezetet irányító nemzetek feletti testületek miatt. De Gaulle már ekkor meg volt győződve arról, hogy a britek nem európaiak, hanem atlantiak; nem kell, hogy osztozzanak az európai hatalmakkal, akármilyen jogkörökről legyen is szó. Ezért vétózta meg kétszer is a brit kormány csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez (Közös Piachoz). Mintha előre látta volna, hogy ha bent lesznek, minden „közös” alól igyekeznek kibújni, leszámítva azokat az elemeket, amelyek számukra hasznosak.

Pontosan így történt. A brit uniós politika vezérelve a közösségi politikák jelentős részéből való kiválás (opt-out) lett; aztán se a közös valutát, se Schengent nem vállalták. Azt a szót, hogy szolidaritás, kivették a szótárukból. Végül napirendre tűzték a teljes kiválást (Brexit – azaz British exit) egy csomó hazug, populista érvvel. Jellemző módon a kevésbé iskolázott, de a brit „hazafiság” jelszavaival könnyen félrevezethető tömegek – szemben az értelmiség javával és az üzleti-pénzügyi világgal, a nacionalista elemekhez társulva és velük többséget (bár kicsit) alkotva megszavazták a Brexitet, nem is sejtve, mit főztek ki maguknak. A mai brit kormány is azt játssza, hogy „kint is, bent is”, azaz szeretné megtartani magának azt, ami eddig jó volt a közösségben, és lerázni, ami felfogása szerint teher.

Mindezt azért gondoltam időszerűnek elmondani, mert hajmeresztő rokonságot érzek Orbán, a Fidesz és a „brexiterek” mentalitása között. Hányszor hallottuk, hogy helyettünk nem dönthet más, se Brüsszel, se az európai parlament, de még az ENSZ se?! Orbán ugyanúgy utálja a nemzetek felettiséget és menekül a nacionalizmus mind sötétebb bugyrai felé, mint a britek. De legalább amazoknak volt egy birodalmuk, pénzügyileg van is, nekünk meg semmink sincs. A mi „Brexitünk” kicsit drágább lesz - bár, mint a britek, sokfelé akarunk „nyitni”.

2018.04.16 08:09

Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.
A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.
Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.
Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.
Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.
Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.
Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.
Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:13

Családok éve

Tán az nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet.
Nem ártana néhány ifjú minisztériumi titánt pár napra elküldeni egy zempléni vagy mecseki kis faluba. Nemcsak arra döbbennének rá, hogy a tehén nem lila, a tojáson eredendően nincs sorszám és a csirke sem lefolpackozva jön a világra, hanem arra is, hogy szakadéknyi mélységek vannak az általuk ismert és az igazi valóság között. 
Mert lehet csinos kis rendeleteket hozni az íróasztal mögött arról, hogy a legkisebb településen is legyen bölcsőde, ha ötnél több szülő szeretné azt, de a szomorú valóság szerint erre hiába lenne igény, a gyakorlatban ilyen vidékeken szinte kivitelezhetetlen egy önálló bölcsőde megépítése, fenntartása. Ezt felismerve találta ki még a NER-t megelőző baloldali kormány azt a hibrid megoldást, amivel mindenki jól járt: az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődét, ahová már kétéves kortól fel lehetett venni a gyerekeket, a szülők meg nyugodtan elmehettek dolgozni. Közel kétszáz helyen létre is hoztak az országban ilyeneket. Jól jártak az önkormányzatok is, hisz ott, ahol időnként mindössze tíz-tizenöt gyerek van az oviban, nem gond a pár fős plusz létszám, a fejkvóta viszont a bölcsisekkel együtt valamivel több, lehetett egy héten kétszer is sonkát tenni a zsemlére, parizer helyett. 
Igazi win-win pozíció, tán ez nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet, megszüntették a bölcsi-ovit szeptember elsejétől, s kötelezték a falvakat önálló bölcsődék létrehozására. Nos, az ifjú titánoknak „nulla pontként” először is kellene találniuk egy négyszáz lelkes faluban plusz két végzett kisgyermekgondozót, elvégre a két meglévő óvónő már „foglalt”. Ha sikerülne a lehetetlen küldetés – nem fog -, jönne az újabb kihívás: alkalmas épületet lelni, meg pályázati pénzt, hogy megfeleljenek a szigorú szabványnak. Aminek egyébként a létező óvoda „ab óvó” megfelelt, de hát mint tudjuk, oda bölcsis gyerekek szeptembertől már nem járhatnak.
Még jó, hogy 2018 a családok éve. Egyébként mi várna szegény bölcsisekre?
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:15