Előfizetés

Brexit-mentalitás

Amikor Nagy-Britanniában beindult a Brexit-kampány, annak irányítói és hívei rendre azzal érveltek, hogy "Brüsszel" szünet nélkül nyirbálni próbálja a tagországok szuverenitását, holott arról, hogy mit akarnak a britek, csakis a parlamentjük dönthet. De ennek a magatartásnak hosszú-hosszú előélete volt. A nemzetekfelettiség utálata.

Mikor is kezdődött? Talán 1940-ben, amikor - szemben a hitleri veszedelemmel - Reynaud francia miniszterelnök azt javasolta, hogy a két ország lépjen unióra. Hogy-hogy? - kérdezték a franciák. London legyen a fővárosunk? Hogy-hogy? - kérdezték a britek. Párizs legyen a fővárosunk? Ezzel gyötrődtek, amikor a torkukon volt a Wehrmacht kése. Érdekes módon Reynaud katonai tanácsadója, De Gaulle tábornok repült az ötlettel a londoni francia nagykövetségre. Ott Robert Schumanba, Reynaud egyik miniszterébe ütközött, aki erősen pártfogolta a dolgot. Ellentétben a britekkel. Nos, ez a Schuman lett a háború után a Közös Piac, tágabb értelemben az európai integráció szellemi atyja.

1950-ben, amikor a franciák és a németek létrehozták a Montánuniót (a szén- és acélközösséget), a brit munkáspárti kormány azonnal nemet mondott. Éspedig a szervezetet irányító nemzetek feletti testületek miatt. De Gaulle már ekkor meg volt győződve arról, hogy a britek nem európaiak, hanem atlantiak; nem kell, hogy osztozzanak az európai hatalmakkal, akármilyen jogkörökről legyen is szó. Ezért vétózta meg kétszer is a brit kormány csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez (Közös Piachoz). Mintha előre látta volna, hogy ha bent lesznek, minden „közös” alól igyekeznek kibújni, leszámítva azokat az elemeket, amelyek számukra hasznosak.

Pontosan így történt. A brit uniós politika vezérelve a közösségi politikák jelentős részéből való kiválás (opt-out) lett; aztán se a közös valutát, se Schengent nem vállalták. Azt a szót, hogy szolidaritás, kivették a szótárukból. Végül napirendre tűzték a teljes kiválást (Brexit – azaz British exit) egy csomó hazug, populista érvvel. Jellemző módon a kevésbé iskolázott, de a brit „hazafiság” jelszavaival könnyen félrevezethető tömegek – szemben az értelmiség javával és az üzleti-pénzügyi világgal, a nacionalista elemekhez társulva és velük többséget (bár kicsit) alkotva megszavazták a Brexitet, nem is sejtve, mit főztek ki maguknak. A mai brit kormány is azt játssza, hogy „kint is, bent is”, azaz szeretné megtartani magának azt, ami eddig jó volt a közösségben, és lerázni, ami felfogása szerint teher.

Mindezt azért gondoltam időszerűnek elmondani, mert hajmeresztő rokonságot érzek Orbán, a Fidesz és a „brexiterek” mentalitása között. Hányszor hallottuk, hogy helyettünk nem dönthet más, se Brüsszel, se az európai parlament, de még az ENSZ se?! Orbán ugyanúgy utálja a nemzetek felettiséget és menekül a nacionalizmus mind sötétebb bugyrai felé, mint a britek. De legalább amazoknak volt egy birodalmuk, pénzügyileg van is, nekünk meg semmink sincs. A mi „Brexitünk” kicsit drágább lesz - bár, mint a britek, sokfelé akarunk „nyitni”.

Új fejezet

Legjobb védekezés a támadás. Ezt a régi alaptételt alkalmazták és gyakorolták a hatalom propagandistái a múlt héten. És csak utólag, a demokrácia értékei melletti szombati tüntetés adott magyarázatot a számításaikra. Az előtte lévő napokban ugyanis nem látszott egészen érthetőnek, miért tértek vissza a korábbi klisékhez, miért vélték fontosnak, hogy újra és újra ismételgessék. A jelentős választási győzelem után azt hihettük, hogy megbékélnek magukkal és az ellenzékkel, s megpihennek babérjaikon. Ehelyett újult erővel folytatták a sorosozást. Előbb világossá tették, hogy nem lesz nyugtuk a civil szervezeteknek, mert az új parlament mindjárt megszavazza a kétharmados Stop, Soros törvényt. Aztán jöttek a hivatásos megmondóemberek, akik a régi hévvel kezdték bizonygatni, hogy minden, ami a hatalomnak nem tetszik, az a milliárdos műve. Az urak úgy tettek, mintha még mindig választási kampány lenne, meg kellene erősíteni a híveket, s meggyőzni a bizonytalanokat, hogy nincs jobb a nemzeti együttműködés (egypárt)rendszerénél.

Aligha tudhatták - legfeljebb csak sejthették - előre, hogy hatalmas tömeg vonul szombaton az utcákra. Aligha gondolhatták, hogy az előzmények után a demonstrálók azt hirdetik majd, ők vannak többségben, s egyáltalán nem félnek. Azzal viszont tisztában lehettek, hogyan nyerték meg a választást. Meglehet, kicsit aggódtak a tüntetés miatt, netán tartottak is tőle. Így aztán zavargásokat és káoszt vizionáltak, s előre leöntötték a sorosozás mázával. Miközben a propagandaminiszter "politikai bolhacirkusznak" minősítette a demonstrációt.

Nem kétséges, hogy kommunikációjukban ezután is ezt a vonalat erősítik. A riogatás, a félelemkeltés és a gyűlölet szítása eddig bevált. Szombaton azonban új fejezet kezdődött.

Rövidesen kiderül, kinek és minek van nagyobb hatása.

Kalandpark - Használd az automatát!

Évek óta vidéki polgárként ritkán járok Budapesten, ám egy barátom meghívására mégiscsak felkerestem a fővárost. Ölelés a pályaudvaron, a szokásos faggatózás, hogy miért élek vidéken, és miért nem a nyüzsgő városban, de aztán indulunk vacsorázni. Ám jogkövető állampolgár lévén előbb bérletet venne. Ez már nem úgy megy, mint régen, hogy sorba álltál a pénztárnál, unott tisztviselő átadta a szelvényt, te átadtad a pénzt, aprója nincs, kérdezte ő, nincs, felelted, mert reggeltől estig ezt hallottad mindenhol, hogy aprója nincs, nem, ma nem így megy. Benyomod a plasztikot, az automata kiadja a bérletet, ennyi. Egy perc és utazhatsz.

Huszonegyedik század, Budapest. Világváros. Benyomta a plasztikot, hallottuk, ahogy a gép nyomtatja a bérletet, aztán semmi. Pénz leszíva, de hogyan tovább? Barátom elhúzta a száját, nem mondom, hogy kiborult, mert a városi emberek amúgy mindig kiborulnak azon, ami nem működik. De mindenre van megoldás, irány a BKK közeli ügyfélszolgálati irodája. Némi sorban állás, rövid panaszelőadás.

- Most mi legyen? – kérdezi egy unott ügyintéző.

Barátom is pontosan ezt szeretné tudni.

- Levonta a bank a pénzt? – kezdődik a gyanú megfogalmazása.

- Igen, jött is üzenet – mutatja barátom a telefonját.

Egy perc hallgatás.

- Panaszt kíván tenni? – Az ügyintéző hangsúlyából világos volt, hogy az lenne a jó, ha a barátom nem tenne panaszt. Ugyan, mit számít egy bérlet?

- Természetesen – felelte a barátom.

- Ez esetben jegyzőkönyvet kell felvennünk – nagy sóhajtás, már megint egy utas, akivel baj van.

- Csakhogy nekem ma lenne szükségem a bérletre - barátom megismétli, hogy hallotta, amint a gép kinyomtatja a bérletet. A pénzügyi rész tehát rendben lenne.

- Akkor mégiscsak jegyzőkönyvet kellene felvenni – egyezik bele az ügyintéző. - Aztán majd intézkednek, és akkor megkaphatja a bérletet.

- Kik intézkednek?

- Hát a megfelelő szervek.

- És az mennyi idő?

- Két-három hét.

- Mi tart ezen ennyi ideig?

- Ennyi ideig tart.

A beszélgetés befejeződni látszik, ám ekkor váratlanul megjelenik az iroda biztonsági őre, középkorú férfi, láthatott már egyet és mást az életben. Kimegyünk a géphez, ahol egy szakavatott mozdulattal, egy zongoraművész ujjainak finomságával tapogat valamit, majd letép a kiadónyílásból egy öntapadó szalagot, és egy szempillantás alatt megjelenik a barátom bérlete, valamint néhány, korábban pórul járt utas vonaljegye.

- Előfordul – mondja szerényen a férfi. – Hajléktalanok vagy suhancok szórakoznak. Nem az első eset.

Visszamegyünk az irodába, megveregetjük a biztonsági őr vállát, aki szerényen elhárítja a dicséretet. Az irodában megkönnyebbülés, amúgy is közeledik a munkaidő vége, nem kell bajlódni a jegyzőkönyv írásával.

- Hiába, utasok nélkül jobban működne a közlekedés – igyekszem oldani a feszültséget, ám itt tréfának nincs helye.

Sok minden változott Budapesten. De az unott ügyintézők a régiek.