Helyben dől el minden

Az elkövetkező időben két fontos problémával kell szembenéznünk. Az egyik: az embereket meg kell győzni, hogy elsősorban nem az a politika, amit jelenleg annak hisznek; és amit nem tartanak annak, az viszont sokkal inkább az. (Ezt rögtön kifejtem.) A másik, hogy a legtöbben úgy szavaztak az egyéni körzetükben, hogy a nagyrészt ismeretlen vagy kevéssé ismert jelöltek közül leginkább az őket támogató pártokhoz való viszony alapján választottak.

Az elkövetkező négy évben országszerte a megszerveződni képes, józan gondolkodású helyi civileknek helyi Nolimpa-kampányokat kell létrehozniuk. Annak idején ugyebár egy akkor még civil szervezetként működő, és a színre lépésekor egyáltalán nem ismert csapat karolt fel egy fontos, a helyieket érdeklő ügyet, majd népszavazást kezdeményezett róla. Ezt követően - miután rengetegen csatlakoztak ehhez -, az ellenzéki pártok is beálltak mögé, az ügyet sikerre vitték. (Az nem rajtuk múlott, hogy a hatalom gyáván megfutamodott egy igazi népszavazás elől.) Közben a népszerűségük is nőtt.

Sokak szerint, ha marad is a Fidesz kétharmada, ilyen ügyek végigvitelével egyrészt az állampolgárok által korlátozható a kormánypárt hatalma, másrészt a közbeszéd is tematizálható – végre nem a kormány propagandája által.

Valami hasonlóra lenne szükség helyben is. Mindenki a saját településén, kisebb civil társaságokkal indítson el helyileg fontos ügyeket, sok esetben olyanokat, amelyekre a többség azt mondja, ez tulajdonképpen nem is a szó szoros értelmében vett politika. Lehet erről helyi népszavazási kezdeményezés, beadvány az önkormányzathoz, petíció egy vállalathoz, stb.

Ha sokan beállnak mögé, már két dolgot is sikerrel teljesítettünk: egyrészt tematizáltuk (legalább a helyi) közbeszédet egy az ott élők számára fontos üggyel, másrészt visszaadtuk legalább egy ügyben az embereknek a politikát, ami alatt végre azt értettük, amit igazából jelent: a közös ügyeink intézését mindenki beleszólásával.

Ezt követően – és itt jön képbe a helyi politikusjelöltek megismerése – fel lehet ajánlani a pártok helyi jelöltjeinek, embereinek, hogy álljanak be a kezdeményezés mögé. Nem a párt központját kell megkeresni, hogy dobjanak egy sajtóközleményt az MTI-nek arról, hogy mit támogatnak, hanem a helyieket. Hogy álljanak ki, kapcsolódjanak be. Ezáltal egyrészt lebontható a fal a képviselők és az elvileg képviseltek közt, az emberek beszélgetnek a politikusokkal, és vice versa. Ők megismerik, mit kellene képviselniük, ha tényleg a helyiekért akarnak tenni, mi pedig megismerjük a különböző pártok helyi aktív embereit, hogy a következő alkalommal már ne ismeretlen plakátarcok közül kelljen választanunk.

Ezáltal egy olyan civil háló jöhet létre, amely egyszerre hozza közelebb és adja vissza az embereknek a politikát, és ugyanakkor aktivizálja és összehozza a polgárokat is. Hiszen ne feledjük: egy ilyen megosztott országban az egyik feladatunk az emberek és a szekértáborok közti árkok betemetése, a politika visszafoglalása, és az apátiába süllyedt polgártársaink felrázása. Van rá négy évünk.

Szerző
2018.04.17 08:03

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29