Helyben dől el minden

Az elkövetkező időben két fontos problémával kell szembenéznünk. Az egyik: az embereket meg kell győzni, hogy elsősorban nem az a politika, amit jelenleg annak hisznek; és amit nem tartanak annak, az viszont sokkal inkább az. (Ezt rögtön kifejtem.) A másik, hogy a legtöbben úgy szavaztak az egyéni körzetükben, hogy a nagyrészt ismeretlen vagy kevéssé ismert jelöltek közül leginkább az őket támogató pártokhoz való viszony alapján választottak.

Az elkövetkező négy évben országszerte a megszerveződni képes, józan gondolkodású helyi civileknek helyi Nolimpa-kampányokat kell létrehozniuk. Annak idején ugyebár egy akkor még civil szervezetként működő, és a színre lépésekor egyáltalán nem ismert csapat karolt fel egy fontos, a helyieket érdeklő ügyet, majd népszavazást kezdeményezett róla. Ezt követően - miután rengetegen csatlakoztak ehhez -, az ellenzéki pártok is beálltak mögé, az ügyet sikerre vitték. (Az nem rajtuk múlott, hogy a hatalom gyáván megfutamodott egy igazi népszavazás elől.) Közben a népszerűségük is nőtt.

Sokak szerint, ha marad is a Fidesz kétharmada, ilyen ügyek végigvitelével egyrészt az állampolgárok által korlátozható a kormánypárt hatalma, másrészt a közbeszéd is tematizálható – végre nem a kormány propagandája által.

Valami hasonlóra lenne szükség helyben is. Mindenki a saját településén, kisebb civil társaságokkal indítson el helyileg fontos ügyeket, sok esetben olyanokat, amelyekre a többség azt mondja, ez tulajdonképpen nem is a szó szoros értelmében vett politika. Lehet erről helyi népszavazási kezdeményezés, beadvány az önkormányzathoz, petíció egy vállalathoz, stb.

Ha sokan beállnak mögé, már két dolgot is sikerrel teljesítettünk: egyrészt tematizáltuk (legalább a helyi) közbeszédet egy az ott élők számára fontos üggyel, másrészt visszaadtuk legalább egy ügyben az embereknek a politikát, ami alatt végre azt értettük, amit igazából jelent: a közös ügyeink intézését mindenki beleszólásával.

Ezt követően – és itt jön képbe a helyi politikusjelöltek megismerése – fel lehet ajánlani a pártok helyi jelöltjeinek, embereinek, hogy álljanak be a kezdeményezés mögé. Nem a párt központját kell megkeresni, hogy dobjanak egy sajtóközleményt az MTI-nek arról, hogy mit támogatnak, hanem a helyieket. Hogy álljanak ki, kapcsolódjanak be. Ezáltal egyrészt lebontható a fal a képviselők és az elvileg képviseltek közt, az emberek beszélgetnek a politikusokkal, és vice versa. Ők megismerik, mit kellene képviselniük, ha tényleg a helyiekért akarnak tenni, mi pedig megismerjük a különböző pártok helyi aktív embereit, hogy a következő alkalommal már ne ismeretlen plakátarcok közül kelljen választanunk.

Ezáltal egy olyan civil háló jöhet létre, amely egyszerre hozza közelebb és adja vissza az embereknek a politikát, és ugyanakkor aktivizálja és összehozza a polgárokat is. Hiszen ne feledjük: egy ilyen megosztott országban az egyik feladatunk az emberek és a szekértáborok közti árkok betemetése, a politika visszafoglalása, és az apátiába süllyedt polgártársaink felrázása. Van rá négy évünk.

Szerző

Hosszú oldal - Mása

Mása olyan, akár egy karikatúra. Egy nagyon szomorú karikatúra. Nézem, ahogyan fekszik a házában és lakonikus képpel bámulja, amint a többi kutya farokcsóválva rohangál körülötte, hogy minél nagyobb feltűnést keltsen maga körül, hátha valakinek megakad a szeme rajta.

Mása nem akar feltűnést kelteni. Nem tudja, mi az a feltűnés. A testalkatából ítélve az életről is vajmi kevés fogalma lehet: lábai kacskák, teste megroggyant a ketrecben álldogálástól. A gerincén hullámvasutazni lehetne, a járása pedig valami furcsa állatéra emlékeztet: mintha valami láthatatlan súlyt húzna maga után, amire bizonyos időközönként rá-rálép valaki. Kevés szomorúbb látvány van a szaporítók által megnyomorított buldogoknál. Ha valaki azt kérné, mutassam meg neki, miféle gonoszságokra képes az ember, elvinném egy állatmenhelyre.

Másfél éve nem simogattam angol buldogot. Amióta Winston meghalt, olykor még az utcán sétáló kutyáktól is elfordultam. Talán itt az ideje, gondolom. Mása szomorú szemei csodálkozva bámulnak rám, amikor odalépek a kerítéshez. Mit akarhat ez, valami ilyesmi tükröződik bennük, de azért lassan, óvatosan közelít. Két ujjamat nyújtom felé, megszagol, engedi, hogy hozzáérjek a bundájához. Néhány másodperccel később arrébbdöcög, mintha úgy gondolná, egyszerre ennyi a penzum. Kétujjnyi simogatás.

Egy héttel később megismer, amikor köszönök neki, odakacsázik a kerítéshez. Tudja, hogy nem hozzá jöttem, hanem egy nála is sokkal rosszabb állapotban lévő kutyához, érzi rajtam a szagát, de azért felrakja két girbegurba mellső lábát a kerítés betonjára, és nekinyomja magát a drótnak. Benyúlok hozzá, a kerítésmintájú buldoghoz, és mosolyognom kell: Mása nyelve oldalt lóg ki a szájából, mintha csak félrecsapta volna. Rámnéz, kissé félredönti a fejét, mintha próbálná felmérni, az, amit hall, jó-e vagy rossz. A nevetés, tudniillik. Hogy azt mikor szokták.

Megérintem a pofáját, és egy pillanatra megrohannak az emlékek: a bunda tapintása, a mulatságos forma, a puha fül… És ekkor Mása a tenyerembe engedi a fejét. Érzem a reszelős nyelvet a csuklóm tövében, a fehér-barna plüsst, és érzem a sóhajából, hogy most valamit mondanom kell, úgyhogy úrrá leszek a gombócon a torkomban, és elmondom Másának, hogy gyönyörű. Hogy nekem elhiheti, mert nagyon sok buldogot ismerek. Plüss feje még mindig a tenyeremben, a nagy, szomorú szemek csodálkozva nézek. Így maradunk egy darabig, aztán kapok egy hálás nyalintást a kézfejemre, ő pedig tovabotorkál. Emelkedik a penzum.

A harmadik héten Mása szaladgál. Csóválja a farkát, amitől olyan koordinálatlanok a mozdulatai, hogy tulajdonképpen az egész kutya nem más, mint egy nagy, ringatózó farokcsóválás. Gyönyörű vagy, Másenka, hallom az egyik gondozót, aki nevetve mutatja a pórázt, Mása pedig szinte repül felé, a nyelve úgy lobog utána, akár egy furcsán megkötött sál. Nézem őket, ahogy döcögnek az erdő felé, és az jut eszembe: ha valaki azt kérné, mutassak valamit, hogy ne ábránduljon ki teljesen az emberekből, elvinném egy állatmenhelyre.

Szerző

Senkik a téren

Köszönjük Pető és Bodonyi képviselőknek, valamint az egész váci Fidesznek. Nem tudom, hányan mentek volna el tüntetni szombaton, ha ők nem gajdolják a választás éjszakáján, hogy "Egyszerűen senkik vagytok, hej, hej". Valószínűleg ugyanígy hömpölygött volna a tömeg nélkülük is - de hogy egy erős képpel, egy érzelemteli jelszóval szegényebbek lettünk volna, az egészen biztos.

Senki vagyok - így mutatkozott be a sok tízezer embert megmozgató Kossuth téri téri demonstráció minden szónoka, és ezt érezte alighanem mindenki, aki ott préselődött órákon át a sokaságban. A temérdek fiatal, a sok-sok idős, a babakocsit toló anyák, a gyerekek kezét szorongató apák, mindenki, akit összekötött a friss trauma: hogy sokan is voltunk, elegünk is van, és mindent megtettünk, ami rajtunk múlt, de mégsem változott semmi. Orbán Viktornak már megint kétharmada van. Felemelhet vagy eltiporhat aktuális kedve szerint, mi, 50,4 százaléknyian nem számítunk egy porszemnyit sem. Senkik vagyunk.

Innen nézve a szombati tüntetés elérte a célját. Jó érzés volt látni, mennyien vagyunk, megnyugtató volt érezni, hogy még az árpádsávos zászló is képes békésen lengedezni az EU-lobogó mellett, és üdítő volt a fiatalos, civil hang, meg az a néhány vizuális gyomros, amit a kivetítőkön pergő képek vittek be a pöffeszkedő, bornírt rezsimnek. Az öröm azonban azonnal szorongást is szül, hiszen tudjuk, mit nem akarunk, azt is, hogy mit igen, de fogalmunk sincs, hogy mindezt hogyan lehetne elérni.

Új választást! - skandálta a tömeg a színpadon állók biztatására, de azt egyenként mindenki tudta, hogy ezekkel a szabályokkal csak ugyanezt az eredményt lehet elérni. Alapvetően kell megváltoznia az ellenzék stratégiájának, és az "új választásra" most kell elkezdeni a felkészülést. Négy év nyomasztóan hosszú idő, de hogy milyen rövid tud lenni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az utolsó esztendő szerencsétlenkedése és kapkodása.

Az emberek megmutatták, mit akarnak: senkiből végre ismét valakivé válni a saját hazájukban. De ennél többet ők nem tehetnek.

Szerző
N. Kósa Judit