Stop emigráns!

Egy külföldi munkákra magyar munkavállalókat toborzó cég vezetője azt nyilatkozta, hogy a választás másnapjától megnégyszereződött a „kitántorogni” kívánók száma. Sok már kint élő, dolgozó honfitársunk pedig közölte, legalább még négy évig marad.

Főleg a kis településeken sikerült rettegést és zsigeri gyűlöletet kelteni. A kormány propagandagépezetébe zárt milliós tömeg a „migráncsoktól” félti a megélhetését, a biztonságát, holott többségük soha egyetlen menekülttel sem találkozott. Az irracionális veszély elfedi a sokkal valóságosabb drámát. A legfelkészültebb fiatalok és egyre több középkorú szakember emigrálását az országból.

Az elnéptelenedő, elöregedő kistérségekbe, régiókba, ahol egyre kevesebb a szakképzett ember, nem megy sem az ipar, sem a szolgáltatás, sem a kereskedelem.

És egyre fenyegetőbb jövő az a közhellyé kopott jóslat is, hogy már belátható időn belül sem lesz annyi aktív dolgozó Magyarországon, hogy előteremtse a nyugdíjak forrását. A külföldön dolgozó százezrek nem itt fizetnek adót, járulékot, nem itt fogyasztanak.

Ma még döngeti a kormány a mellét az alacsony munkanélküliség miatt. De ez azt jelenti: már ma sincs elegendő szakember, s ez fékezi a gazdasági növekedést. Ha ráadásul valóban lefaragnak az uniós kohéziós támogatásokból, Magyarország végleg Európa peremére sodródik.

A Túró Rudi, meg az elhazudott 3 milliós hazatérési, vállalkozási támogatási program összesen százvalahány emigrált magyart hozott haza a 400-500 ezernyi külföldön élőből. A feudalisztikus, oligarcha hálózatra épülő autokrata rezsim pedig újabb százezres nagyságrendben késztethet távozásra nyelvet beszélő, képzett embereket.

Tavaly minden hatodik magyar gyermek külföldön született. Ne várjuk meg, amíg beteljesedik rajtunk a régi vicc poénja: „az utolsó ember kapcsolja le a villanyt”.

Szerző

Távoli eurónk

Aligha akad olyan politikával foglalkozó elemző, aki a Fidesz meggyőző választási győzelme után érdemi változást várna az elkövetkező négy esztendőben. Legfeljebb az lehet csak kérdéses, hogy a maffiaállam kiterjesztésében meddig fognak elmenni.

A gazdaságpolitika jövőképéről azonban korántsem alakult ki ennyire egységes vélemény. Sőt az is előfordul, hogy az Orbán-Matolcsy tandem ténykedését eddig keményen bíráló gazdaságkutatók egyike-másika még az unortodoxia feladását is vélelmezi. Hisznek abban, hogy nyolc esztendő múltán mégiscsak felülkerekedik a józan ész. Az eddig elsősorban főként hazai használatra eldurrogtatott unióellenes kinyilatkozások helyét - vélik - átveheti a globális gazdaságban rejlő előnyök felismerése.

A legtekintélyesebb gazdaságkutatók egyikének lelki szemei előtt már az is kirajzolódik, hogy a kormányzat részéről gyengülni fog az Európai Unióval való szembenállás. Arra ugyan nem talál magyarázatot a szakértő, hogy - a választási eredmények legalábbis ezt mutatják - a magyar emberek jelentős része szemében sajnálatosan hitelesnek minősülő "Állítsuk meg Brüsszelt!" helyére miképpen férkőzik majd be az Unió szeretete. Arra meg végképp nincs semmilyen bizonyíték, hogy az Orbánék által folyamatosan elutált magyar euró bevezetésének időpontja közeledne.

Az ugyanis aligha lehet elégséges érv az európai közös pénz szükségessége mellett, hogy az Európai Unió "mézet tesz majd a madzagra", valamilyen pénzügyi támogatás formájában. A konok ellenállást az ilyen gesztus aligha oldja fel, bár kétségtelen, hogy a kormányfő és strómanjai szívesen ráugranak mindenfajta ingyen pénzre. Mégis ezerszer meggondolják, hogy vajon érdekükben áll-e egy olyan pénzügyi rendszer tagjává válni, amely jelképessé teszi a nemzeti bankok szerepét. Nem lehet szabadon játszadozni az árfolyamokkal, és a közfelháborodást keltő alapítványoknak is búcsút inthetnének. Azonban az az igazán nagy kérdés: kell-e egyáltalán az Európai Monetáris Uniónak egy folyamatosan renitens tagállam?

Szerző

Erre kellene politikát építeni

A választási kampány elfeledett pillanata lett, hogy Lázár János saját választókerületében kiosztotta az egyik helyi szakszervezeti vezetőt: „Addig megy ez a sztrájkolgatás, amíg a tulajdonos összeszedi a cókmókját, és inkább Észak-Afrikában létesít gyárat.”

A történethez hozzátartozik, hogy éppen akkor mondta ezt a miniszter, amikor ténylegesen sztrájk volt egy hódmezővásárhelyi cégnél. A dolgozók tényleg nem akartak semmi mást, mint többet keresni. Ezt persze akár úri huncutságnak is minősítheti egy kormánytag, csak éppen korábban ő volt az, akik felrótta, hogy nem csökkent az EU-s csatlakozás óta a bérolló Németország és a Magyarország között.

Tény, hogy a magyar bérek az elmúlt másfél évben szépen emelkedtek. Ugyanakkor ez igaz a környező országokra is, ráadásul ott a béremelkedés már több éve tart. Magyarországon 27 százalékkal nőttek a nettó bérek 2014 és 2017 között. Ez az arány Romániában 41 százalék volt. Természetesen a magyar átlagbér még mindig jobb, mint a román, de ilyen dinamika mellett ez már nem sokáig lesz igaz.

Azaz nem az történik, hogy a magyar bérek őrült iramban elkezdték megközelíteni a nyugatot, hanem csak tartani pórbáljuk a lépést a szomszédos országokkal.

A választási eredmények egyik tanulsága az volt, hogy ha az egyik oldalon sikerül kialakítani egy komplett politikai narratívát arról, milyen a világ és milyen félelmekkel kell szembenézni, akkor erre nem elég az a válasz, hogy akik ezt mondják, azok korruptak. A választó szeretné, ha a politikai közélet visszaigazolná a meglévő problémáit, félelmeit. Az egyik ilyen félelem a másoktól, valamilyen módon idegenektől való rettegés. Ezt nem a Fidesz találta ki, ő csak felerősítette, és politikai szempontból megoldási javaslatot adott a választók számára.

Ezzel szemben a baloldal nem tudta megragadni az ő félelem-narratíváját. Ez pedig a kiszolgáltatottságtól való félelem. Azaz amikor az egyén áll szemben a hatalommal, amely nem adja meg a jogait, nem engedi véleményt nyilvánítani, kritikát megfogalmazni. Ez a helyzet jelenik meg a főnök-beosztott viszonyban, amikor a törvényben leírt jogok felett gyakran inkább a kiszolgáltatottságtól való félelem győz. Ez szükségszerűen egy egyensúlytalan helyzet, amelyen javítani kellene. A kollektív erő tud csak fellépni a pénzzel és az ebből adódó hatalommal szemben.

Szakszervezeti vezetőtől hallott mondás, hogy egy embert még ki lehet rúgni, ha kinyitja a száját, két embert is ki lehet rúgni, de egy egész gyártósort már nem. Ha van kollektív szervezőerő, akkor képesek a dolgozók megvédeni magukat. Ez pedig ahhoz kell, hogy érezzék, van mögöttük támogatás ahhoz is, hogy ne csak törvénybe foglalt jogaikat érvényesítsék, hanem harcba induljanak a magasabb bérért.

A politika képes kirúgni a kollektív szervezőerő alól a sámlit. Elég, ha korlátozza a sztrájkhoz való jogukat, vagy verbálisan „helyre teszi” őket. Egy olyan mondat a kormányon lévők részéről, amely elhangzott Lázár miniszter szájából, megerősítés az alacsony bért fizető munkáltatónak, és kollektív erőben való kétkedés erősítése a dolgozók számára.

A kérdés az, hogy ez miképpen érinti a baloldali pártokat? Ahogy említettem, a választásokat a Fidesz egy félelemre épített vízióval nyerte meg. Adódott volna egy másik vízió, ez pedig a mindennapok félelmeire adott válasz. A mindennapok félelmei közé tartozik a kiszolgáltatottság a munka világában. Könnyű is lett volna felvázolni a törésvonalakat. Az egyik oldalon a kormánypártok, amelyek az elmúlt nyolc évben olyan kormányzást végeztek, amely gyengítette a dolgozók jogait. Adórendszerében inkább a multinacionális vállalatokat támogatja, és cserébe elnézi a magyar kis- és középvállalkozásoknál a foglalkoztatási szabályok megsértését. Ezzel szemben állhatott volna a baloldal, amely harcos módon odaáll minden munkavállalói követelés mögé. Amely egyértelművé teszi, hogy milyen módon segíti a kollektív erő létrejöttét, amely védelmet ad a dolgozónak a kiszolgáltatott érzéssel szemben.

Nem mondogatni kell, hogy több jogot a munkásoknak, hanem ennek mentén (minden mást ennek alárendelve) kell politikát csinálni. Ez ugyanis egy politikai narratíva lenne, egy társadalmi vízió, olyan erős, hogy semlegesítheti az idegenektől való félelmet. Már csak azért is, mivel a magyar kistelepüléseken nem találkoznak migránsokkal, de az ottani munkavállalók egyre többször tapasztalják, hogy nemcsak a jogaik csökkennek, hanem a negyedik ipari forradalom hatására jönnek a robotok, és elveszik a magyarok munkáját. Erre kéne politikát építeni.