Charles Gati: Levél Ilus néninek

Kedvenc nagynénémnek, Ilus néninek szól ez a tárca. Sajnos már régen nincs közöttünk, nincs ott a Madách téren, nem teszi fel a nagy politikai kérdést, amellyel minden alkalommal fogadott: „Na, és mit gondoltok rólunk kint a nagyvilágban?” 96 éves volt, amikor utoljára hallhattam tőle ezt a mondatot.

Nem ő volt az egyetlen, akit sokat foglalkoztatott a „nagyvilág”, azaz a Nyugat véleménye. A „Hírünk a Világban” népszerű rovat volt a napilapokban is, de félek, hogy a nagy többséget ma már kevésbé érdekli a kérdés. Talán azért, mert tudják, hogy a mai kormány hírneve pocsék. Budapestről még mindig regéket mesélnek az újságok turisztikai rovatai, de a magyar kormány politikáját illetően a napilapok és a folyóiratok is kritikát kritikára halmoznak. Elismerem persze: az újságoknak nincs szavazati joguk.

A nyugati kormányok, amelyek szintén nem szavaznak, de véleményük azért meglehetősen sokat számít, óvatosabban nyilatkoznak. A NATO tudtommal még nem vetette fel azt a kérdést, hogy a magyar politika összhangban van-e a szervezet alapszabályával, beleértve demokratikus értékeit; az azonban már szóba került, hogy Magyarország – sok más taghoz hasonlóan – miért járul hozzá oly alacsony összeggel a szervezet költségeihez. Az Európai Unió különböző fórumai ennél persze jóval többet tárgyalnak a magyar és a lengyel demokratikus deficitről, ám egyelőre – szerintem - egyik ország tagsága sincs komoly veszélyben.

Itt, Washingtonban viszont egy héten belül három híres intézmény – a Német Marshall Alapítvány, a Brookings Intézet és a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (CSIS) – konferenciázik az európai demokráciák válságáról, elsősorban Magyarországról és Lengyelországról. Nem lehet nem észrevenni, hogy elkezdődött a közép-európai régió újraértékelése. Most fordul elő először, hogy baráti társaságban kikapok azért, mert a 90-es években oly erőteljesen támogattam Magyarország NATO-tagságát.

Árt az országnak a nyugati kritika automatikus és heves elutasítása. Majdnem hasonló helyzetben az osztrák diplomácia egészen másképp reflektál. A minap például valaki felvetette egy szűkkörű értekezleten, hogy három osztrák kulcsminisztérium – a belügy, a külügy és a honvédelem - a „náci szélsőjobb” kezében van. A jelenlévő osztrák diplomata úgy reagált, hogy ez túlzás, ezek nem nácik, és az egész kormány támogatja az EU-t, Bécsnek pedig továbbra is „normális vezetői” vannak. Megértettük az üzenetet: a diplomata támogatja kormányát (ezért kapja a fizetését), de megengedheti magának, hogy profi módon tartózkodjon a kritika vad elutasításától. Ha azt mondta volna, hogy a kritika teljesen alaptalan, csak Soros György emberei beszélnek így, és Ausztria egyébként továbbra is a demokrácia példaképe, akkor senki sem vette volna komolyan. Így viszont nem lett röhej tárgya.

Szerző
Charles Gati

Veletek vagyunk

A napokban felhívtam néhány régi barátomat. Az alkalmat az adta, hogy valami szennylap listára szedte a nevüket mint „Soros zsoldosait”. A barátaimat jól ismerem, remek emberek. Ahol ilyen a hadsereg, ott én is szívesen lennék kisdobos. Úgyhogy innentől ott segítem őket, ahol csak lehet, és el is várom, hogy megkeressenek ezzel. Megüzentem nekik: nincsenek egyedül.

És most ugyanezt üzenem azoknak, akik ilyen listaállítgatással kompenzálják a névtelen gyávaságukat: ők a barátaim. Ők velem vannak, brancstagok. Értitek?

Szeretném, hogy a barátaim meghallják: nyugodjanak meg. Az egész listázós akció arról szól, hogy valakik itt a kétharmad tarolása nyomán az Orbán-fóbiát próbálják felfújni egy nagy ballonfejjé. Provokálnak, ahol csak lehet, hogy az ellenzék – nagyjából az ország másik fele – undorában és dühében ne legyen képes higgadtan gondolkozni azon, hogyan tudnánk túllépni éppen a sorosozáson meg az Orbán-fóbián, egyáltalán ezen az egész elmúlni az istenért nem akaró XX. századon; és hogy tudjunk újra, együtt egy normális, civil, európai polgári országgá lenni, ahol az emberek a valós problémáikról beszélnek, félelem nélkül, szabadon.

Azonban látnunk kell, hogy valójában itt papírkutyák csattogtatják a rajzolt fogaikat, szivaccsal kitömött vállú aktakukacok próbálnak Erős Pistának látszani a konfekcióöltönyükben. Nem véletlenül méricskélték ki patikamérlegen a listázós cikk állításait, hogy jogilag még úgy-ahogy védhető határeset legyen, és nem véletlenül közölték az egészet álnév alatt. Magyarország, pláne Budapest még mindig nem Azerbajdzsán, ez itt az Európai Unió. Itt a hatalom nem tud csak úgy betiltani egy civil szervezetet.

Viszont sunyi szabályok egész sorával megpróbálhatja ellehetetleníteni az életét, és persze vele együtt a miénket. Mivel a civil ellenes hadjárat végső vesztesei mi vagyunk: a közösség elveszítheti a szociális gondoskodás területén, a környezetvédelemben vagy az emberijog-védelemben, a drogmegelőzésben dolgozó segítőit. Igen, ezt meg tudják csinálni, és még jogi hátteret is gyártanak mellé.

Nekünk viszont még mindig jogunk van a civilek mellé állni. Adminisztratív baromságokkal próbálják gyengíteni a segítő kezet? Jó. Továbbra is jogunkban áll, hogy megemeljük velük a terhet. Ahogy ezt mások, másutt, az itteninél jóval keményebb helyzetben is megtették. Hiszen még Moszkvában is van Helsinki Bizottság. Vagy Isztambulban Amnesty International.

Sajnos, az ottani példák azt mutatják: az ilyen listázgatós uszítás egyik legnagyobb veszélye, hogy előbb-utóbb akad valami önjelölt őrült, aki a listákat kilövési engedélynek veszi. Jobb ötletem nincs - a barátaim tudják a telefonszámom, ha kell. Mert ha bajban vannak, jogukban áll, hogy felhívjanak, nekem pedig jogom van rá, hogy odamenjek, ha szükséges.

Ahogy mindannyiunknak még mindig jogunk van fütyülni a béna, gyáva listáikra, jogunk van rá, hogy ne kelljen félnünk, szabadon belenevethessünk egy gyáva, sunyi hatalom arctalan képébe, és ellenálljunk a nyomakodásának ott, ahol csak lehet.

Stop emigráns!

Egy külföldi munkákra magyar munkavállalókat toborzó cég vezetője azt nyilatkozta, hogy a választás másnapjától megnégyszereződött a „kitántorogni” kívánók száma. Sok már kint élő, dolgozó honfitársunk pedig közölte, legalább még négy évig marad.

Főleg a kis településeken sikerült rettegést és zsigeri gyűlöletet kelteni. A kormány propagandagépezetébe zárt milliós tömeg a „migráncsoktól” félti a megélhetését, a biztonságát, holott többségük soha egyetlen menekülttel sem találkozott. Az irracionális veszély elfedi a sokkal valóságosabb drámát. A legfelkészültebb fiatalok és egyre több középkorú szakember emigrálását az országból.

Az elnéptelenedő, elöregedő kistérségekbe, régiókba, ahol egyre kevesebb a szakképzett ember, nem megy sem az ipar, sem a szolgáltatás, sem a kereskedelem.

És egyre fenyegetőbb jövő az a közhellyé kopott jóslat is, hogy már belátható időn belül sem lesz annyi aktív dolgozó Magyarországon, hogy előteremtse a nyugdíjak forrását. A külföldön dolgozó százezrek nem itt fizetnek adót, járulékot, nem itt fogyasztanak.

Ma még döngeti a kormány a mellét az alacsony munkanélküliség miatt. De ez azt jelenti: már ma sincs elegendő szakember, s ez fékezi a gazdasági növekedést. Ha ráadásul valóban lefaragnak az uniós kohéziós támogatásokból, Magyarország végleg Európa peremére sodródik.

A Túró Rudi, meg az elhazudott 3 milliós hazatérési, vállalkozási támogatási program összesen százvalahány emigrált magyart hozott haza a 400-500 ezernyi külföldön élőből. A feudalisztikus, oligarcha hálózatra épülő autokrata rezsim pedig újabb százezres nagyságrendben késztethet távozásra nyelvet beszélő, képzett embereket.

Tavaly minden hatodik magyar gyermek külföldön született. Ne várjuk meg, amíg beteljesedik rajtunk a régi vicc poénja: „az utolsó ember kapcsolja le a villanyt”.

Szerző