A szíriai háború kapcsán élesedő amerikai-orosz ellentét világszerte aggodalmakat szül. A múlt hét végi szíriai légicsapás, amelyet az amerikai légierő már brit és francia szövetségesekkel együtt hajtott végre újra felélesztette Európában is a világháborús veszélytől való lakossági félelmeket.
Szíriával kapcsolatosan továbbra is „vegyes hírek” érkeznek. Washington, bár közvetve Moszkvát tartja a dúmai vegyifegyver támadás felelősének, egyelőre elhalasztotta az újabb Oroszország elleni szankciókat. Az orosz vezetés pedig egyértelművé tette, hogy számára is vannak „vörös vonalak” Szíriában (ami a nyugat szerint a vegyifegyver használat), amelyet, ha átlépnek az amerikai és vele szövetséges csapatok, Moszkva nem hagyja válasz nélkül. Hogy mi jelenti a vörös vonalat Oroszország számára az nem derült ki.
De mindez növeli a nyugtalanságot és a háborús fenyegetettség érzését, mintegy megerősítve azt az érvelést, miszerint az amerikai-orosz viszony talán még sohasem volt ennyire kiélezett.
Magyarics Tamás történész, az ELTE Amerikanisztika Tanszékének vezetője szerint azonban ez túlzás. „Történészként ezt nem mondanám, mert az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása 1962-ben a kubai rakétaválság idején, ennél sokkal élesebb volt. Most nem ott tart a két ország, hogy akár egy-két hadszíntéri parancsnok elindíthat egy háborút a másik ország ellen. Az viszont tény, hogy a hidegháború óta nem volt ennyire rossz a helyzet”, szögezte le a magyar szakember. Állítása szerint főleg a Szovjetunió összeomlását követő optimista várakozások tükrében tűnik rendkívül rossznak a helyzet. „Az igazság az, hogy az Egyesült Államoknak és Oroszországnak a stratégiai és taktikai érdekei is nagyon sok kérdésben eltérnek egymástól. Vannak átfedések, de nagyon sok helyzetbe egyszerűen bele van kódolva az, hogy a két ország nem fog együttműködni, mert másképpen értelmezik a helyzetet. Ukrajna, a Krím vagy Grúzia/Georgia esetében például az orosz szemlélet egy hagyományos erőegyensúlyi-hatalmit idéz. Ők nem fogadják el azt a nyugati érvelést, hogy adott esetben Ukrajna nyugati integrációja Oroszország biztonságát és jólétét is elősegítené. Úgy látják, hogy abban az esetben, ha Ukrajnát a nyugat magához csatolná távlatilag, akár az EU-, akár a NATO-tagsággal, akkor az Oroszország alapvető biztonsági érdekeit sértené. A nyugat viszont abból az alapállásból indul ki, hogy a NATO terjeszkedése egy olyan win-win helyzetet, egy olyan biztonsági zónát teremt, ami mindenkinek jó, hiszen nincsenek válságövezetek a határmentén. És ez csak egy példa arra, mi minden akadályozza azt, hogy az oroszok és amerikaiak együttműködjenek”.
Magyarics szerint az amerikai-orosz viszony legneuralgikusabb pontja Ukrajna, amelyre csak rátevődik Szíria, a Közel-Kelet, Irán megítélése. Az ELTE professzora úgy ítéli meg, hogy pillanatnyilag talán a nukleáris erők csökkentésének a kérdése az a terület, ahol a két nagyhatalom érdekei alapvetően egybeesnek, bár itt vannak viták.
Ha ez az a terület, ahol a legnagyobb az egyetértés, akkor mi várható ott, ahol szinte egyetlen közös pont sincs, merül fel a kérdés. Kívülállókként úgy érezzük, hogy a Szíria kapcsán felszínre került ellentétek sokkal inkább magukban hordozzák a „forrósodás” kockázatát. A szakértő azonban optimista: „Ahogy mondani szokták, jósolni nagyon nehéz, főleg a jövőt illetően, de reméljük, a józan ész győzedelmeskedik”.
Moszkvában az nem kérdés, hogy az apparátus meg tudja-e állítani Putyint bármiféle háborús kalandban. Nem tudja megállítani, de úgy tűnik, nem is akarja. A márciusi elnökválasztási kampány során még a megmérettetéstől eltiltott legismertebb ellenzéki vezető, Alekszej Navalnij is egyetértően nyilatkozott arról, hogy Moszkva növeli nukleáris kapacitását. „Oroszországnak nukleáris egyensúlyra van szüksége az Egyesült Államokkal szemben, ezt fenn kell tartania és bővítenie”, szögezte le Navalnij egy a Die Weltnek adott interjújában. Vlagyimir Putyin legismertebb kritikusa úgy fogalmazott, Oroszországnak együtt kell működnie a nyugattal, de ugyanakkor fel is kell készülnie, hiszen Észak-Korea, Pakisztán és az Egyesült Államok folyamatosan növelik nukleáris arzenáljukat. „Lehet, hogy régimódi szemléletnek tűnik, de a kölcsönös megsemmisítés veszélye a nemzetközi biztonság garanciája”, szögezte le Navalnij.
Szíriát illetően már a hidegháború óta létezik egy amerikai-orosz vetélkedés, hangsúlyozza Magyarics Tamás. Nem véletlenül. Az oroszoknak az egyik legfontosabb közel-keleti bázisa az ország, amely hagyományos szovjet majd orosz érdekszféra lett. Itt található az egyetlen orosz haditengerészeti támaszpont a Földközi-tengeren, Oroszországnak pedig évszázadokra visszamenőleg a Földközi-tengerre való kijutás stratégiai cél és érdek. De amint a professzor emlékeztet, jelen esetben nem Szíria maga a kérdés, hanem Damaszkusz ürügyén az, hogy egy iráni-orosz-szíriai együttműködés mennyire érinti a Szaúd-Arábia-Egyesült Államok szövetség alapvető érdekeit.
Történelmi párhuzamok alapján ez esetben is valószínűsíthető, hogy továbbra is proxiháborúk folynak majd a térségben, akárcsak korábban a kliensállamok vívják meg a csatát, nem pedig direkt a két nagyhatalom, állítja Magyarics. „Az amerikaiak és az oroszok/szovjetek eddig is mindig gondosan kerülték egymást. Ahol a szovjetek, majd oroszok jelen voltak, ott az amerikaiak közvetlenül nem, de minden esetben fegyverrel, pénzzel, diplomáciával támogatták a másik felet. Így volt ez Afganisztánban, Vietnamban, Nicaraguában stb... Szíria miatt sem valószínű a közvetlen konfliktus. Állítólag most is a legutóbbi légicsapásnál az amerikaiak, ha nem is pontosan mondták meg, hogy hány órakor és hány perckor lesz légitámadás, de az oroszok tudomására hozták, hogy lesz ilyen."
Korábban az amerikai álláspont következetes volt. Ez azonban Donald Trump elnök hivatalba lépésével megszűnt. Trump személye bizonytalansági faktor, s felmerül a kérdés, hogy az amerikai apparátus képes-e meggátolni az elnököt, abban, hogy esetleg meggondolatlan lépéseket tegyen. Magyarics Tamás e téren sem pesszimista. Állítja, Trump valóban kiszámíthatatlan, de bár közel másfél éve van a Fehér Házban eddig nem borított fel semmit. A szakértő szerint Trump retorikája erősebb, mint amit általában a döntései jelentenek. A hétvégi volt a második amerikai légicsapás Szíriában, de mindkettő erősen korlátozott volt. A támadásoknak pedig akkor lenne nagyobb jelentősége, ha azt katonai lépések követnék. De, emlékeztet a szakértő, Trump pontosan ezt zárta ki.
A washingtoni apparátus valóban képes visszafogni az elnököt, az eddigiekben legalábbis ez látszott. „Most azonban e téren változás körvonalazódik”, vélekedik a történész. Két olyan ember került kulcspozícióba, Mike Pompeo, mint külügyminiszter és John Bolton, mint nemzetbiztonsági tanácsadó, akik nagyon keményvonalas álláspontot képviselnek, akár Irán, akár Észak-Korea ügyében. Bolton már mindkét országot konkrétan bombázással fenyegette korábban. E két új tanácsadó Trump mentalitásához közelebb áll, mint Rex Tillerson, aki sokkal megfontoltabban nyilatkozott és ezért összeütközésbe is került az elnökkel. Ugyanakkor én még mindig azt gondolom, hogy az Egyesült Államok Szíria miatt nem fog komoly erőket bevetni, mert az amerikai közvélemény nem nagyon támogatna egy jelentősebb katonai szerepvállalást a Közel-Keleten Irak és Afganisztán után. És Trump nagyon nagy mértékben figyelembe veszi a közvéleményt. Ha a közvélemény-kutatások azt fogják mutatni, hogy a döntő többség nem támogat egy ilyen jelentősebb szerepvállalását, akkor nem valószínű, hogy Trump erre elszánja magát”, szögezte le Magyarics Tamás.
