Valamit mondani kellene, de nem tudunk mit. Azon vesszük észre magunkat, hogy eltelt újabb öt-hat év, és Gyárfás Tamás fényképe megint lekerült a döglött ügyek rendőrségi osztályának faláról a sajtóba.
Nézzük Gy. T. vezetőszáras fotóját, felélednek bennünk a "boldogult" '90-es évek, hogyan bonyolódott egymásba a politikai és a gazdasági hatalom, ki kit, miért gázolt le, vagy sem, és legfeljebb addig jutunk, hogy vajon miért éppen most vesz elő valaki egy ügyet, ami a maga kegyetlenségével és mélynek gondolt hátterével amúgy kitűnt a korántsem puha korabeli ügyek közül.
Valóság ez vagy habarás? Nem tudunk mit mondani, pedig az olvasó nem veszi jó néven, hogy vele együtt csak tátott szájjal elismerjük, nem tudunk semmit semmiről, a legkevesebbet arról, ami velünk itt az utóbbi harminc évben történt, s amiből terra incognitaként magaslik ki Gy. T. esete.
Nincs semmi ebben az országban, ami szilárd alapelvnek, igazodási pontnak, kapaszkodónak szolgálhatna a polgár számára, aki egyszerűen csak élni akarna egy jobb, átláthatóbb, tisztességesebb életet. Amit ígértek neki, de nem kapott meg, s amit magának sem tudott megteremteni. Ennél többet nem tudunk mondani. Annyit látunk csak, hogy ismeretlen kezek keverik és osztják újra és újra a lapokat, amikkel nekünk is játszanunk kellene. Nem megy, nem is fog menni, ha beledöglünk sem.
Egyszer, talán. Majd. Ha esetleg kitisztítjuk magunk felett a sáros közép-európai eget, ha elkezdünk hinni az "egyszerben", tanulságos lesz olvasni Gy. T. felemelkedésének és bukásának stációiról. Addig meg csak rakosgatjuk egymásra a nekünk osztott kártyalapokat. Az építményt szeretnénk várnak látni, de tudjuk, egy hirtelen fuvallat, és megint minden összeomlik.
Tesszük, de közben nem értjük, hogyan keveredtünk ebbe az egészbe, és mi a fenét keresünk benne.