Az elmúlt évtizedek kutatásai szerint a mostani ellenzéknek, s ezen belül a magyar baloldalnak egyetlen olyan korszaka volt, amely iránt a magyar lakosság többsége és még a jobboldali szavazók jelentős része is nosztalgiát érez. Ez pedig a Kádár-rendszer. Népszerűsége töretlen, egyes felmérések szerint néhány éve magasabb volt, mint a ’90-es években. Az MSZP, ill. a „régi baloldal” hívei között a Kádár-rendszer renoméja az átlagnál is magasabb. Miközben az MSZP vezetői hajlamosak átvenni a többi párt antikommunista retorikáját, érdemes lenne gyakrabban elbeszélgetniük zömmel idős szavazóikkal. A régi baloldalt a Kádár-nosztalgia választja el az új, főként ökológiai és biopolitikai témákra koncentráló, ’68-as ihletésű újbaloldaltól, ill. a liberális és szélsőjobboldali pártoktól. Azonban ez köti össze a választók, s ezen belül Fidesz-szavazók többségével, akik ebben a kérdésben nem feltétlenül követik a hivatalos ideológiát. A Kádár-rendszer az egyetlen valóban létező magyar baloldali hagyomány. Nem érdemes a defenzívába szorult „északi modellekre”, a Horthy-korszak minden befolyás nélküli szocdem politikusaira (pl. Kéthly Annára), vagy az újbaloldal nálunk nyilván életképtelen mantráira (pl. alapjövedelem) hivatkozni, mert ezek értelmiségi körökön kívül a lakosság többségének semmit sem jelentenek. A szocialista-szabaddemokrata kormányok „eredményeire” való hivatkozás pedig egyenlő a teljes politikai öngyilkossággal. A megoldás első lépése tehát: józan stratégia mellett fel kell venni a harcot a kriminalizált, ’90 előtti szocialista korszak védelmében, még ha ez a jelenlegi politikai klímában szinte lehetetlen feladatnak tűnik is.
