Akkor most?

Április 9-én, hétfőn reggel, ahogy minden hétfői munkanapon, csöngettek az iskolákban, folytatódott a tanítás. Ahogy folytatódni látszik a 2011-es törvényben testet öltött retrográd oktatáspolitika is. A választási kampányban a kormányzó és a további kormányzásra készülő párt egy szót sem szólt arról, hogyan gondolja a továbbiakban az oktatás rendszerét alakítani. Az sem érintette meg, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyar gyerekek teljesítménymutatói kedvezőtlen folyamatokat jeleztek, növekszik az iskolaelhagyók száma az általános iskolai tanulmányok befejezése előtt, egyre több a gyermekének az állami oktatási rendszer alternatíváját választó szülő, ezzel párhuzamosan nő a tanulmányaikat az érettségi után külföldi felsőoktatási intézményben folytató fiatalok száma, egyben egyre kevesebb a tanuló a hazai felsőoktatási intézményekben. Az oktatási ráfordítások reálértékben csökkennek, az oktatással kapcsolatos minden mutató kedvezőtlen helyzetről tanúskodik. Panaszkodnak a pedagógusok, egyre karcosabban hallatják hangjukat a diákok, morognak a szakképző intézményekkel kapcsolatban álló gazdálkodó szervezetek. Az állami intézményeknél jóval kedvezőbben finanszírozott felekezeti intézmények fenntartóin kívül mindenki vérmérséklete – helyzete – szerinti elégedetlenségét fejezi ki. Hiába „tolták túl a biciklit”, az érdemi, az oktatás lényegi folyamatait érintő változások elmaradtak. Erre számíthatunk a jövőben is. Minden marad úgy, ahogy volt. Ahogy van.

Beláthatatlan következményei lesznek ennek – szokták írni a zsurnaliszták. Sajnos az oktatás tekintetében a folyamatok eredményei beláthatók. Ma már elfogadott egy adott ország oktatásának nemzetközi összehasonlító mérésekben kifejezett eredményessége és egy adott ország GDP-jének alakulása közötti összefüggés. A kedvezőbb PISA-mutatók, egyéb, a gazdasági fejlődés szempontjából fontos eredményességi faktorok, az oktatási kiadások a gazdasági teljesítmény dollármilliárdokban kifejezhető többletét jelentik. S ha az oktatásért, e kiemelten fontos nemzeti sorskérdésért felelős politikusok számára a gyermeksorsok alakulása, a családok boldogulása nem fontos – papagájszinten persze az -, akkor legalább a kíméletlen nemzetközi gazdasági verseny követelményeire, azok következményeire figyelhetnének. De nem, ez sem fontos. Amíg dől az EU-lé, ameddig a csókosok megkapják az ingyentámogatást, amíg visszacsorog az „alkotmányos költség”, addig nem fog fájni, hogy közvetlen régiós versenytársainkhoz képest is egyre növekszik a lemaradásunk. A gyermekek, fiatalok sorsa, a családok helyzete meg kit érdekel? A migránshordákkal riogató Fidesz-politikusokat, az ócska propagandát egy pillanat gondolkodás nélkül befogadó embereket majd pont az iskolafóbiás, az iskolai stressztől szorongó, az ismeretszerzés alternatív módjait kereső, végső soron boldogulásukat külföldön megtaláló gyerekek fogják foglalkoztatni? Aligha.

Szomorú kép körvonalazódik. Még az eddigi piszkosszürke tónus is sötétebbé válik. Reménytelen a helyzet? Amíg a pályán látó mértékadó szakemberek nem kongatják fülsiketítő módon a vészharangot, amíg a pedagógusok portfólióiparosként csak az előmenetelükre figyelnek, amíg a szülők inkább kimenekítik az oktatási rendszer taposómalmából gyerekeiket, s van hová menekíteni őket, amíg a gazdasági élet szereplői káromkodások közepette, többletráfordítással megoldják a munkaerőgondjaikat, amíg a miniszteriális uraknak fontosabb a szavazatmaximálás, mint a gyermekek-családok boldogulása, addig önámítás bármilyen reményről akár csak egy szót is szólni.

Ennyi? Nem. A nemzethalál a XIX. század második felének forgatókönyve volt. Marad a küzdelem. A harang kongatása. Egyszer csak meghallják azok, akikért s akiknek szól.

2018.04.23 08:02

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05