Önveszély

Nincs veszélyesebb egy országra – jobboldali olvasóink kedvéért: egy nemzetre –, mint ha a kormánypárt szavazói között felülreprezentáltak az alacsonyan iskolázott, keveset kereső emberek. Amennyiben ugyanis a kormányerők voksokra tudják váltani a leszakadást, akkor ellenérdekeltek lesznek a leszakadók felzárkóztatásában, sőt abban lesznek érdekeltek, hogy minél többen kerüljenek alulra.

A magyar társadalomra amúgy is jellemző, hogy fölfelé nem mobilis: aki szegénynek születik, az szegényen is hal meg, de a középosztályból is lefelé a legkönnyebb kikerülni. A 24.hu nemrég nagyon alapos elemzést tett közzé arról, hogy minél kisebb a jövedelme valakinek, és minél kevesebb iskolát végzett, annál valószínűbb, hogy a Fideszre szavaz(ott). Aki megfigyelte, mi történt az elmúlt nyolc esztendőben az oktatásügyben (az iskolaköteles korhatár leszállítása, a bejutási küszöb emelése és a létszám szűkítése a gimnáziumokban és a felsőoktatásban) meg a munka világában (a munkajogok kiírása az alkotmányból és a törvényekből, a szakszervezetek meggyengítése, a jövedelmeket leszorító kormányzati bér- és juttatáspolitika), talán egyetért velünk abban, hogy a kormány a felkapaszkodás csatornáinak bedugaszolásával alighanem a saját hatalmát igyekszik konzerválni, és hogy mindez ellentétes a haza (a nemzet) érdekeivel.

Ebből a szempontból nagyon tanulságos volt a két szombati tüntetés: az elsőn direktben, de áttételesen a másodikon is megfogalmazódott, hogy a „vidék felemelése”, azaz magyarul az elesetteknek szóló érvényes (annál legalábbis érvényesebb, hogy „lesz közmunkád, ha kussolsz”) ajánlat nélkül nemhogy a létező ellenzék, de még egy csupa Márki-Zay Péterből álló elit kommandó sem fogja soha leváltani a hatalom a jelenlegi birtokosait. Más progresszív vonást azonban nehéz volt föllelni a demonstrációkban. A konzekvensen ki-kilátogató tüntetőkben régtől fogva (akár már a 2012 januárjában az Opera előtt az alaptörvény elfogadása ellen tiltakozó megmozdulás óta) ott van az a bizonytalan érzés, hogy bármennyire elszánt a tömeg, bármilyen mérgesek vagyunk is, soha nem történik semmi, és a szervezők sem üzennek mást, mint hogy legközelebb jöjjünk el még többen. A létszámban most sem volt hiba – semmivel sem voltak kevesebben, mint anno a boldogult Milla legnagyobb Szabad sajtó úti rendezvényén –, de a tömeg megint nem kapott semmilyen érdemi impulzust. Mintha a cél nem is az akció, hanem a feszültség kiengedése lenne.

A politika egy ideje már nem képes leképezni azt, ami a társadalomban történik – sem a kormányzati, sem az ellenzéki oldal dinamikája nem tükrözi a mélyben zajló folyamatokat. Hasonló időkben a történelmi példák szerint olykor forradalmak törnek ki – amire Magyarországon láthatóan kicsi az igény –, néha pedig föltűnik valaki, aki nemcsak azt meri kimondani, hogy miből van elegünk, hanem azt is, hogy mit kellene csinálni. Utóbbi pedig erősen kétesélyes, önveszélyes szituáció: szintén historikus tapasztalat, hogy a vezető nélküli sokaság élén mifelénk ilyenkor szoktak fölbukkanni a legsötétebb gazemberek.

2018.04.23 08:12

Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát. A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.) Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.
2018.12.10 09:06

Az orbáni magzat

Nem véletlenül mondta július végén a romániai Tusványoson a miniszterelnök: „2010-ben felhatalmaztak minket, hogy lezárjuk az átmenet két zavaros évtizedét, 2014-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk, 2018-as kétharmados győzelmünk pedig felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Egy korszak több, mint a politikai rendszer, kulturális és szellemi közeg, hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód… Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert."
Akkor figyelmeztettünk: komolyan kell venni, amit mond, hiszen a magyar szupranacionalizmus nevében bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére. Orbán a 2010-es parlamentáris - alkotmányos - puccs és a totális gazdasági hatalomátvétel után az övétől eltérő nemzeti identitás eltiprását jelentette be. Ezért tévedés a kultúrharcot csak a pénzért folytatott fideszes öngyomrozásnak betudni, és nem látni: a hatalomnak szüksége van valamiféle kovász-ideológiára, hogy a nemzetet kulturális értelemben is egységesen maga mögött tudja. Ám mindez messzebb mutat.
Nem csak a siserehad göcög. Megszólalnak a mamelukok "szellemi vezetői" is, mint a nemzet bölcsének bejelentkező Boross Péter volt belügyminiszter, kormányfő, aki a Magyar Hírlapnak adott múltheti interjújában azt mondja: „A mai baloldalt össze sem lehetne hasonlítani a szociáldemokrata Peyer Károllyal, aki örült a revíziónak. A mai baloldalban csak ellenérzés van mindennel szemben, amiben ott a nemzeti jelszó”. 
Nos, a szocdem Peyer, aki Bethlen Istvánnal 1921-ben keresztülvitte a vitatott, de a szociáldemokráciának a Tanácsköztársaság után mégis csak jogokat biztosító paktumot, ma – az Unióban - aligha tudna örülni a revíziónak, vagy tudna kötni bármilyen egyezséget, mert nem találna szellemi partnert hozzá a nacionalista Fideszben, amely kitagadja a "hazaáruló" baloldalt a nemzetből.
Még érdekesebb, amint Boross konkretizálja Orbán nyári homályát: „Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják… kedvezőbb helyzetbe (kellene) hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére… ezt a kultúrharcot, ne féljünk kimondani, meg kell vívni."
Ha Boross nem fél, mi se féljünk kimondani: ez felhívás szellemi sorozatgyilkosságra. A hatalom minden erővel azon van, hogy valamiféle homogén jobboldali szellemi identitásban egyesítse a nemzetet, így felkészítve, hogy kellő emócióval támogassa az Orbán-korszak határokon túltekintő politikáját, az újraélesztett magyar szupremácia közép-európai  uralmát. Amely maga lenne a XXI. századi szörnyszülött Kelet és Nyugat között, már ha a megfáradt nemzet és a szunyókáló geopolitika nem fojtja meg még magzat korában.
2018.12.10 09:00
Frissítve: 2018.12.10 09:00