Miért szavaznak a szegények azokra, akik velük szemben, az ő kárukra a gazdagok érdekeit képviselik? Miért azok nyernek az elmaradott körzetekben, akik kormányzásukkal még mélyebbre lökik a leszakadt régiókat? És nemcsak a magunkfajta „tanuló demokráciákban”, de az olyan országokban is, mint az Egyesült Államok, ahol megannyiszor a milliárdosok kijáróira szavaz sok szegény ember.
A válasz nyilván összetett, de bizonyosan része van benne az idegengyűlöletnek, vagy finomabban fogalmazva az idegenekkel szembeni ellenérzésnek. Ezt sokszor rasszizmusnak nevezzük, ami persze tudománytalan kifejezés, hiszen az egész emberiség egyetlen rasszt, fajt alkot. Eredendően az emberek kis része, néhány százaléka nevezhető megveszekedett rasszistának: bennük az idegen embercsoportokkal szemben irracionális gyűlölet él, minden rossz mögött az ő mesterkedésüket fantáziálják. A társadalom nagy többsége normális körülmények között mentes az effajta „öncélú” rasszizmustól. Az idegenellenességet a szennymédia és a szélsőjobboldali politika szítja, de sikeréhez szükség van bizonyos szociális háttérre is. Minél szegényebb valaki, annál jobban retteg attól, hogy azt a keveset is elveszti, ami eddig a koldusok, a munkanélküliek, a nyomorban élők fölé emelte. És minél elmaradottabb térségben él, elzárva a dinamikusan fejlődő körzetek szellemiségétől, annál kiszolgáltatottabb a leegyszerűsítő demagógiának.
Az idegen a lecsúszástól félő kisember számára azt a veszélyes konkurenciát jelenti, aki elveheti tőle az állását, a segélyét. Az egzisztenciális félelemhez a média aztán hozzárakja az éppen aktuális rettegést az idegenek képviselte terrorizmustól, vallási fundamentalizmustól vagy éppen erkölcsi szabadosságtól. Mindig éppen attól, amivel a legjobban lehet generálni a félelmet. Így kezdik félteni a muszlimoktól a női jogokat és a melegeket azok, akik addig a legkevésbé sem voltak a feminizmus vagy az egynemű házasság hívei.
De fontos tudni, hogy mindez csak akkor működik, ha megvan hozzá a megfelelő szociális közeg. A Fidesz legutóbbi, átütő győzelmében döntő része volt a „migráns” képében megjelenített fenyegetésnek, amelytől a propaganda szerint egyedül az Orbán-kormány védheti meg a magyarságot. A propaganda ott hatott a legjobban, ahol nagyon szegény emberek élnek olyan szerény körülmények között, amelyek közé amúgy egyetlen „migráns” sem kívánkozna.
A bevándorlótól rettegő falusi szavazó végigélte a szövetkezet és a helyi ipar szétverését, a bolt és az iskolai felső tagozat megszüntetését, a buszjárat megritkítását, az orvosi rendelő bezárását, az elszegényedést és megannyi más csapást. Az idegenek betelepülése az ő rémképeiben a több évtizedes leépülés végét, a teljes nyomort és anarchiát jelentené. Az amúgy okos vitákat a migránsok és a menedékkérők közti különbségről akkor sem értené, ha eljutna hozzá a független média.
Az idegenellenesség „célpontjainak” változása az elmúlt évtizedekben mindig összefüggött a szociális háttérrel. A rendszerváltozás elsőként a Horthy-korszakból örökölt antiszemitizmust dobta felszínre. A vidéki népesség azonban már alig találkozott a saját közegében zsidó emberrel, s a városi értelmiség egzisztenciális gondjait sem a zsidók „túlsúlya”, hanem a politika és a gazdaság fordulatai okozták. Az elmúlt évtizedek vegyes házasságai és a vallás elhagyása miatt ma már amúgy is egyre nehezebb megmondani, ki számít zsidónak Magyarországon. A kínaiak megjelenése eleinte heves elutasítást váltott ki. De hamar kiderült, hogy a kínai boltosok és kifőzdések fontos szociális funkciót látnak el. A magyar társadalom jelentős része, köztük a lecsúszástól legjobban rettegő rétegek tőlük tudnak cipőt, táskát, ruhát venni, főtt ételt rendelni. Látszólag és leszállított áron a középosztály fogyasztási mintáit követni. Lassan az is köztudott lett, hogy az olcsó árak mögött olyan kemény munka áll, amelyet senki sem irigyel a kínaiaktól.
A hazai idegenellenesség legtartósabban a cigányságot sújtja. Egy falusi polgármester ismerősöm már a kilencvenes években elmondta, hogy a munkanélküliség és a segélyezési politika megváltozása szította fel a cigányellenességet. A roma férfiak addig dolgoztak, és a különböző szociális juttatásokat a munkahelyüktől vagy közvetlenül az államtól kapták. Amikor tömegesen elvesztették a munkájukat, és a segélyeket az önkormányzatok kezdték el osztani, akkor ez szinte kirobbantotta az irigységet az amúgy szintén elszegényedő nem-roma lakosságban. A „cigány segíjke” így vált mindennapos témává a helyi közösségekben. Ami klasszikus példája annak, hogyan lehet egymás ellen uszítani azokat, akik végső soron ugyanannak a szegényellenes, antiszociális politikának az áldozatai.
A „migráns” megjelenítése ezt vetítette át egy másik embercsoportra. Feltehetően nagyon sok cigány embert is rá lehetett venni vele, hogy arra a politikai erőre szavazzon, amely eredetileg éppen velük szemben dolgozta ki ezt a mechanizmust. A társadalmi és területi egyenlőtlenség fokozódása, egész térségek leszakadása, az oktatási, egészségügyi, közlekedési szolgáltatások leépülése kiváló talajt teremt a vakhiteknek, fóbiáknak, gyűlölködéseknek. Vannak menthetetlen rasszisták, de az emberek nagy többségét csak a rossz szociális helyzet és a még rosszabba való lecsúszás félelme veszi rá az idegenellenességre.
