Hosszú oldal - Egy ember súlya

Bocsi, hogy ilyen béna vagyok, mondja a férfi, miközben a hóna alá nyúlok, és ráemelem a villamos ülésére. Nekem pedig összerándul a gyomrom. Elnézést kérni a puszta létezésért. Hogy lehet így élni?

Mutatja, hogy üljek mellé. Köszönöm, nem; ülök én eleget, jólesik egy kicsit állni, mondom, és tényleg így is gondolom. Amikor a villamos elindul, világossá válik a kérés valódi oka: a férfi képtelen megtartani a saját felsőtestét. Ha nem kapom el, eldől. Nekifeszülök hát, és tartom.

Jobb kezén gipsz, a balban szatyor, abban kórházi vizsgálatoknál használatos köpeny. Amúgy egész jól boldogul ezzel a kis kocsival, amit azért kapott, mert valakinek megesett a szíve rajta a munkahelyén, magyarázza. Merthogy a gipsz miatt nem tudja hajtani a rendes tolókocsiját, de muszáj dolgoznia. A kis kocsi nehéz. Kerekei kopottak, nem is erre találták ki ezt a szerkezetet, de legalább lehet rá támaszkodni. Épp csak a férfi lábai nem mozognak rendesen, hogy haladni is tudjon – a hófehér pólóján éktelenkedő folt tanúbizonysága szerint pedig borítékolható, hogy egy rossz mozdulat, és elesik.

Egész véletlenül nem a Kacsóh Pongrác útnál szállok-e le, kérdezi. Nem, néhány megállóval azután. Csend. Pár perc múlva újabb kérdés: nem lehetne, hogy mégiscsak ott szálljak le. Nem tudom leplezni a gyanakvásomat, ezért siet megnyugtatni: csak azért kérdezi, mert fogalma sincs, hogyan jut el a 32-es busz megállójába a felüljáróról. Egyedül képtelenség, így vannak napok, amikor elég sokat kell várnia, míg talál egy segítőt. Az órára nézek: végül is van néhány percem. Lekászálódunk a villamosról, ráültetem a férfit a gurulós keretre, ami lényegileg használhatatlan: a kerekei ide-oda fordulnak az egyenes haladás helyett, a fogantyú mélyen a tenyerembe nyomódik, miközben próbálok elegendő erőt kifejteni ahhoz, hogy eljussunk a liftig. A rámpán felfelé néha úgy érzem, visszafelé gurulunk.

Mire elkacskaringózunk a sínekig, rájövök, hogy ez egyedül nekem nem fog menni: sem lefelé a lépcsőn, sem felfelé nem bírok emelgetni egy hetvenkilós embert. Két fiatal lány jön meg egy fiú, megkérem őket, hogy segítsenek. Felemelik a férfit, én fogom a dög nehéz gurulóst, megizzadunk mind, mire feljutunk a fényre a túloldalon. Bocsi, hogy ilyen béna vagyok, hallom újra.

Egyedül maradok a gurulós keretre ültetett utasommal meg a hepehupásra térkövezett parkolóval, amelynek végén egy park és földút vár. Itt leemelem a férfit a kocsiról, és nekitámasztom egy fának, hogy ott megvárja, amíg kézben átviszem a magas padkán a gurulóst. A kerekek percenként többször fordulnak ki, emiatt cikkcakkban haladunk. Meleg van, folyik rajtam a víz. Ez normális esetben háromperces út – nekünk huszonötbe telik. A buszmegállónál a korlátnak támasztom a férfit. Azt mondja, ne aggódjak, hamarosan jönnek érte, úgyhogy elbúcsúzom. Még sokáig érzem a súlyát hazafelé, lüktet a tenyerem a fogantyú nyomától, és most legszívesebben azt mondanám a férfinak: bocsi, hogy ilyen béna vagyok. Hogy hagyom, hogy ebben éljünk, pedig nem lehet.