Közszolgálat

Ha valaki (a szakmán kívül) töprengett már azon, hogy miért mindig a BBC a példa, amikor sajtóetikáról, szerkesztési elvekről, integritásról van szó, íme a megfejtés: azért, mert a brit közszolgálati média kőbe vésett szabályait bárki elolvashatja a bbc.co.uk-n. Természetesen ugyanígy hozzáférhetőek a francia, a svéd stb. közmédiumok normagyűjteményei is, csak hát angolul többen tudnak, mint franciául vagy svédül, meg a BBC a többieknél előbb kitalálta, hogy a számonkérhetőség egyik előfeltétele, ha közismertek a szabályok - így aztán rájuk szokás hivatkozni.

Magyarországon különösen, merthogy nekünk saját hivatkozási alapunk nincs. A mi közszolgálati orgánumaink gondosan titkolják előlünk, milyen elvek alapján rendezik sorba a híreket – más szóval azt, hogyan lehet például e sorok írásának pillanatában címlapos hír a hirado.hu-n, hogy a francia nemzetgyűlés első olvasatban tárgyalta a francia bevándorlási törvény tervezetét, és miért nem szerepel ugyanott, hogy veszélybe kerültek a Magyarországnak szánt uniós támogatások a kormányunk sorozatos jogsértései miatt. Vajon melyik a fontosabb információ a magyar tartalomfogyasztó számára?

Amúgy a hatályos médiatörvény is előírja a sokszínű és pártatlan tájékoztatást, tiltja a véleménymonopóliumok kialakulását, valamint kifejti, hogy az előbbiek érvényesítését legelsősorban a közszolgálati sajtótól várja el. A Közszolgálati Kódex pedig egyenesen úgy fogalmaz a közmédia céljairól: „lehetőséget teremt valamennyi társadalmi rétegnek vagy kulturálisan elkülönülő csoportnak az országos nyilvánosságban való megjelenésre, mindezt úgy, hogy segítse az egyes csoportok, rétegek közti megértést, az integrálódást (...) a közszolgálati médiaszolgáltatónak törekednie kell arra, hogy az adott témákhoz kapcsolódóan bemutassa a lehetséges, többféle értékrend alapján való megközelítést, értékelést”.

A legkevesebb, amit elmondhatunk: ez a választási kampányban nem sikerült. Még ha elfogadjuk is, hogy Magyarország legfontosabb sorskérdése 2018-ban a bevándorlás, a közmédia akkor is kizárólag a kormány álláspontját volt hajlandó tükrözni ebben a témakörben. Megmagyarázhatatlan, hogy a köztévé műsorkészítői a választási kampány utolsó pillanatában vettek tudomást (5-5 perc erejéig) az ellenzék létezéséről. Érthetetlen, hogyan gondolhatják „többféle értékrend alapján való megközelítésnek” az MTI – az ingyenesség révén a piacról minden mást kiszorító – egyen-hírcsomagjait. Felfoghatatlan, hogyan egyeztethető össze a sokszínűséggel és a pártatlansággal az Orbán Viktor elé minden héten odakészített mikrofonállvány, az előre egyeztetett kérdéssor, meg a visszakérdezni merő riporterek megbüntetése.

Amennyiben szeretnénk visszaszerezni a közmédiát a nevében is szereplő „köz” számára, még csak forradalmat sem kellene csinálnunk. Elegendő lenne a kormánnyal kollaboráló sajtómunkásokat rászorítani az érvényes törvények betartására. A kérdés csupán annyi: elegen vagyunk, akik valóban ezt szeretnénk?

Szerző

A valós helyzet

A helyzet címmel állandó rovat kapott helyet a Mediaworks tulajdonában lévő megyei napilapokban. A választást követően ennek szerzői egyre nagyobb hangerővel az ellenzéki erők IQ hiányáról, a kormánypárti oldal szellemi fölényéről cikkeznek, arra hivatkozva, hogy az előbbiek megkérdőjelezték a választás tisztaságát, ergo nem érzékelik a valóságot. Miután az ellenzékiek ugyanezt állítják a kormánypárti oldalról, így e téren is iszapbirkózás zajlik a két tábor között.

Kérdezem: erre van most szükség? Nem az ország sorsdöntő kérdéseit kellene középpontba állítani? Van teendő a nagy ellátó rendszerek terén, az infrastrukturális kérdésekben, a migráció ügyében, a szökőárszerű méreteket ölthető kivándorlás megállításában, vagy legalább mérséklésében. Pár évvel ezelőtt még a politika sorskérdésként tekintett erre a problémára, de mára szinte kiveszett a politika szókészletéből. Ha nem beszélünk róla, attól még létezik a kérdés, és fontossága közös cselekvést igényelne.

Attól is óva intenék minden véleményvezért (pártállástól függetlenül), hogy az IQ-hiányt szajkózza. Az a szellemi (nyelvi) restség, amivel szinte naponta szembesülünk, legalábbis meghökkentővé teszi az efféle nyilatkozatokat. Tartózkodniuk kellene attól is, hogy „A haza minden előtt” magasztos gondolatát írott malasztként vagy szónoki fogásként alkalmazzák. Vajon nem arra lenne-e szükség, hogy a meghatározó erők (mindkét oldalról) erőfeszítéseket tegyenek a végletekig megosztott, kettészakadt ország egyesítésére?

A reformkorban a közélet vezető erői – félretéve a köztük húzódó ellentéteket - felsorakoztak a legfontosabb eszmék mögé, és ezt tették a polgárok is. Megmosolyogni valóan idealista kívánalom lenne-e, hogy a hazáért felelősséget érző emberek a jelenben is kísérletet tegyenek valami hasonlóra?

Napjainkban szemlátomást megélénkült a fiatalok szerepvállalása. Elgondolkodtató azonban, ahogy ezt a jelenséget a kormányközeli média értelmezi. Az április 14-i tüntetés kapcsán például arról cikkeztek, hogy megkezdődött a pozíciók újraosztása. Vajon milyen pozícióra vágyik a versét felolvasó diáklány vagy a két egyetemista szervező? Tudomásul kell (kellene) vennünk, hogy a fiatalok a jövőjük érdekében kérnek szót.

Képtelenség az a határozottan megfogalmazott állítás is, miszerint csak az ország egyik fele nem akarja, hogy Magyarország idegen kultúrájú ország legyen. Ilyen Magyarország-képet egyetlenegy magyar ember sem akarhat, és soha senki nem utalt rá, hogy erre törekedne. De a valótlan állítások (bármely oldalról származnak is) a nyilvánosság szövetébe beépülve komoly torzulásokat idézhetnek elő a társadalmi tudatban.

Szerző

A valós helyzet

A helyzet címmel állandó rovat kapott helyet a Mediaworks tulajdonában lévő megyei napilapokban. A választást követően ennek szerzői egyre nagyobb hangerővel az ellenzéki erők IQ hiányáról, a kormánypárti oldal szellemi fölényéről cikkeznek, arra hivatkozva, hogy az előbbiek megkérdőjelezték a választás tisztaságát, ergo nem érzékelik a valóságot. Miután az ellenzékiek ugyanezt állítják a kormánypárti oldalról, így e téren is iszapbirkózás zajlik a két tábor között.

Kérdezem: erre van most szükség? Nem az ország sorsdöntő kérdéseit kellene középpontba állítani? Van teendő a nagy ellátó rendszerek terén, az infrastrukturális kérdésekben, a migráció ügyében, a szökőárszerű méreteket ölthető kivándorlás megállításában, vagy legalább mérséklésében. Pár évvel ezelőtt még a politika sorskérdésként tekintett erre a problémára, de mára szinte kiveszett a politika szókészletéből. Ha nem beszélünk róla, attól még létezik a kérdés, és fontossága közös cselekvést igényelne.

Attól is óva intenék minden véleményvezért (pártállástól függetlenül), hogy az IQ-hiányt szajkózza. Az a szellemi (nyelvi) restség, amivel szinte naponta szembesülünk, legalábbis meghökkentővé teszi az efféle nyilatkozatokat. Tartózkodniuk kellene attól is, hogy „A haza minden előtt” magasztos gondolatát írott malasztként vagy szónoki fogásként alkalmazzák. Vajon nem arra lenne-e szükség, hogy a meghatározó erők (mindkét oldalról) erőfeszítéseket tegyenek a végletekig megosztott, kettészakadt ország egyesítésére?

A reformkorban a közélet vezető erői – félretéve a köztük húzódó ellentéteket - felsorakoztak a legfontosabb eszmék mögé, és ezt tették a polgárok is. Megmosolyogni valóan idealista kívánalom lenne-e, hogy a hazáért felelősséget érző emberek a jelenben is kísérletet tegyenek valami hasonlóra?

Napjainkban szemlátomást megélénkült a fiatalok szerepvállalása. Elgondolkodtató azonban, ahogy ezt a jelenséget a kormányközeli média értelmezi. Az április 14-i tüntetés kapcsán például arról cikkeztek, hogy megkezdődött a pozíciók újraosztása. Vajon milyen pozícióra vágyik a versét felolvasó diáklány vagy a két egyetemista szervező? Tudomásul kell (kellene) vennünk, hogy a fiatalok a jövőjük érdekében kérnek szót.

Képtelenség az a határozottan megfogalmazott állítás is, miszerint csak az ország egyik fele nem akarja, hogy Magyarország idegen kultúrájú ország legyen. Ilyen Magyarország-képet egyetlenegy magyar ember sem akarhat, és soha senki nem utalt rá, hogy erre törekedne. De a valótlan állítások (bármely oldalról származnak is) a nyilvánosság szövetébe beépülve komoly torzulásokat idézhetnek elő a társadalmi tudatban.

Szerző