A ratkósok bakancslistája

A Ratkó-gyerekek csoportja megjelent a nyugdíjrendszer kapujában. Az 1952 és 1956 között született, kiemelkedően nagylétszámú csoport (0-4 évesek száma 948826 fő) az aktuális életkorához illeszkedően végighaladt a rendelkezésére álló intézményrendszeren, és komoly veszteségek után megérkezett nyugdíjas éveihez. A ma már 61–65 éves korcsoportnál (716588 fő) elérkezett a számvetés ideje.

Azok az intézmények, melyek az ő ellátásukra, nevelésükre, oktatásukra voltak hivatottak, mindig túlzsúfoltak voltak, férőhely és szakember hiánnyal küszködtek. Az „életbe” kilépő korábbi diákok aztán az éppen aktuális gazdasági válság (olajár robbanás) nehézségeivel küzdő munkahelyek valamelyikébe próbáltak bejutni, illetve a kevés férőhellyel rendelkező felsőoktatás intézmények valamelyikére igyekeztek felvételt nyerni. (1975-ban 63 ezer nappali képzésű hallgató volt.) Rosszabb esetben az 1989-ig fennálló „közveszélyes munkakerülés vétsége” fenyegetését kellett elviselniük.

A korcsoportnak azonos emlékei vannak a ma már nem ünnepelt évfordulókról, a ma már nem létező úttörőtáborokról, a ma már nem átélhető építőtábori csínytevésekről, a ma már csak a régi iratok között a fiókban porosodó katonakönyvhöz és a munkakönyvhöz kapcsolódó történetekről. A Ratkó-gyerekek az aktív életszakaszukban közel azonos adózási körülmények között éltek, közel azonos társadalmi szolgáltatásokat vettek igénybe, közel azonos jövőkép szerint szervezték életüket, közel azonos módon használták ki a nyolcvanas évek gazdasági nyitásának lehetőségeit.

Az 1990-es évek rendszerváltozása a Ratkó-gyerekeknek is sok területen átalakította az életét. Számukra is új lehetőségek nyíltak meg, de egy lényeges kérdésben alig történt változás: a munkajövedelmükből továbbra is kimagaslóan nagy maradt az adó és járulék címén történő központi elvonás. Az utóbbi években csökkentek ugyan a bérekhez kapcsolódó közterhek, de még mindig az Európai Unió egyik legnagyobb elvonása található nálunk. (Az adóék jelenleg 48,2 százalék.) Az elvonások magas mértékét évtizedekig azzal magyarázták, hogy a közszolgáltatások biztosításával tehermentesítik a családokat, a szolidaritás elvének érvényesítésével a hátrányos helyzetbe kerülők leszakadását csökkentik.

A nagyfokú központosítást azért tudták az emberek számára elfogadhatóvá tenni, mert a társadalmi szolgáltatásokat alig észrevehetően, csak lopakodóan és lassanként szorították vissza, utat engedve a piaci szereplőknek. A végeredmény azonban az oktatás támogatásának csökkentése, az egészségügy krónikus alulfinanszírozására, a közutak karbantartásának elhanyagolása, a szociális szféra gyengítése lett.

A nyugdíj előtt állók és a már nyugdíjban lévők csak nagy nehézségek árán tudják az állami szolgáltatások fokozatos kivonulását kompenzálni. A korcsoportnak jellemzően nem volt lehetősége forrásokat felhalmozni és a piaci alapon működő szolgáltatások finanszírozását átvállalni. A hozzáférhető adatok alapján jelenleg a magyar háztartások mintegy 25 százaléka tud csak félretenni, de az idősek és az alacsony jövedelműek csoportjában a megtakarítási lehetőség alig kimutatható.

Az időseket érintő kedvezőtlen változások legsúlyosabb lépésére a következő időszakban kerülhet sor. A központi költségvetés egyensúlya biztosításának indoklásával, a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva az állam jelentősen ki akar vonulni a rászorulók – köztük a nyugdíjasok – terheinek átvállalásából. Úgy és akkor akarja a kormány a hátrányos lépéseket bevezetni, amikor az érintetteknek már nincs módjuk visszamenőlegesen az életstratégiájukon változtatni. Az évek során apránként, a nyilvánosság elől jóformán elrejtve, az érintettek háta mögött kiépül az időseket méltatlan helyzetbe taszító, jogszabályokkal körülbástyázott intézkedések háttere.

Kezdődött az új Alaptörvény hatályba léptetésével, mely már nem tartalmazza a társadalombiztosítás intézményét, de előírja a gyermek részére a rokontartási, szülőtartási kötelezettségét. Folytatódott a részletek törvényi pontosításával, a családok teherviselési kötelezettségének előírásaival és az intézmények perindítási lehetőségének könnyítésével. Gondoljunk csak a szociális temetés törvényi kötelezettségére, a rokkant ellátások jelentős szűkítésére, az idősek ellátására alkalmas intézmények forrásainak csökkentésére, a kistelepüléseken élők számára alig elérhető közszolgáltatásokra. Az érintettek a megoldandó feladatokat összefoglalták az Országos Nyugdíjas Parlament keretében.

A rászorultak méltánytalan helyzetbe hozását, a családok jelentős részének megroppantását a nyugdíjasok nem nézhetik tétlenül. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek másodszor is történelmet formáló szereplővé, ha a „bakancslistájukon” első helyre teszik korosztályuk generációvá szerveződését. A korosztály adott, a nemzedékké váláshoz szükséges közös élmények megvannak. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek generációvá, ha az előttük álló történelmi feladat súlyát felismerve, az összefogás erejében bízva megszervezik önmagukat.

2018.04.25 08:03

A kulcs az oroszoknál van

Szíria északnyugati Idlib tartománya – az utolsó jelentős enklávé, amely a kormányellenes erők kezén maradt – egészen mostanáig amolyan biztonsági szelepként szolgált. Miközben a többi ellenzéki terület elesett, a szíriai kormányerők adtak egy utolsó választási lehetőséget a túlélőknek: Idlibbe száműzik őket, vagy egy olyan, a kormány ellenőrzése alatt álló területen élhetnek tovább, ahol viszont börtönnel, kínzásokkal és kivégzésekkel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sokan Idlibet választották. Idlib 2,3 milliós lakosságának közel fele más szír területről került a tartományba. 
Most azonban maga Idlib is veszélybe került. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az orosz és szíriai erők folytatni fogják a rájuk jellemző, válogatás nélküli és néha szándékos támadásokat a civilek és az olyan polgári infrastruktúrák ellen, mint amilyenek a kórházak. Ezek a háborús módszerek becslések szerint félmillió ember halálát okozták, és ezek okolhatók azért is, hogy Szíria békeidőbeli lakossága több mint felének el kellett hagynia otthonát. 
Az orosz-szír támadások elől menekülő civilek a múltban még átkelhettek Idlibből a szomszédos Törökországba, ahol jelenleg is körülbelül 3,5 millió szír menekült él. Azonban 2015 októberében a török biztonsági erők lezárták a határt, azóta pedig rövid úton visszafordítják a menedékkérőket, időnként még tüzet is nyitnak rájuk. Ha Törökországnak szembe kellene néznie az orosz-szír bombázások elől menekülő menedékkérők újabb rohamával, esetleg azzal próbálkozhat, hogy az általa ellenőrzött határ menti régiókba – Afrinba vagy Jarabulusba – irányítja őket, amelyek azonban aligha védettek a támadásokkal szemben. Esetleg újabb tömegeket is beengedhet Törökországba, szembesülve a belföldi nyomással, hogy rúgja fel az Európai Unióval kötött megállapodást, melynek célja az Égei-tengeren át Görögországba tartó menedékkérők beáramlásának korlátozása – miközben éppen kezdetét veszi a 2019-es európai parlamenti választásokat megelőző kampány. 
Sokkal jobb megoldás lenne az idlibi mészárlás megakadályozása. Ennek legjobb módja pedig az európai nyomásgyakorlás Oroszországra. Az orosz légierő 2015 óta a szír alakulatokkal karöltve harcol. Ez a fő ok, amiért a kormánypárti erők, amelyeknek a harctéri pozíciója gyenge volt, most valószínűleg túlsúlyba kerülnek. Ráadásul Oroszország hivatalos fegyverexportőre, a Roszoboronexport Szíria legjelentősebb fegyverbeszállítója. Orosz diplomaták akadályozták meg, hogy Szíriát a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják, és annak vizsgálatát is megpróbálták megakadályozni – végül sikertelenül –, hogy kik használnak Szíriában vegyi fegyvereket. Az orosz kormányhoz hű sajtó, például az RT és a Szputnyik élen jár az orosz-szír katonai szövetség által elkövetett atrocitások tisztára mosásában. 
Az európai kormányzatoknak nyomást kellene gyakorolniuk Moszkvára, hogy használja ezt a meglévő befolyását. A Kreml igyekszik jobb viszonyt kialakítani az Európai Unióval a szankciók feloldása érdekében, és hogy javítson stagnáló gazdasága kilátásain. Az európai országoknak a számos gátló tényező ellenére – a Krím, Kelet-Ukrajna, az MH-17-es gép, a novicsok – világossá kell tenniük, hogy a polgári lakosság lemészárlása Idlibben még inkább befagyasztaná a kétoldalú kapcsolatokat.
Oroszország mutat is némi hajlandóságot ennek megakadályozására. Idlib az egyetlen a négy felállított „deeszkalációs” övezet közül, amelyeket Oroszország és Szíria még nem hódoltatott meg és foglalt el. Oroszország jóváhagyta, hogy Törökország tucatnyi „megfigyelőpontot” állítson fel Idlib körül, de amíg Törökország szerint Idlib „átléphetetlen határ”, Moszkva álláspontja ennél ellentmondásosabb. A legárulkodóbb jel azonban az, hogy a tárgyalásokhoz közel álló források szerint Oroszország csendben meglebegtette a katonai előrenyomulás leállításának lehetőségét azért cserébe, hogy a Nyugat vállalja Szíria tönkretett városainak és infrastruktúrájának újjáépítését. 
Még ha sikerülne is meggyőzni az európai kormányokat, hogy finanszírozzák a főként orosz és szíriai erők által lerombolt városok újjáépítését, a javaslat feltételei meglehetősen ellentmondásosak. A szíriai kormány elvette a menekültek kedvét a hazatéréstől – elkobozta ingatlanukat és börtönnel fenyegette őket –, az újjáépítés terén pedig a politikailag vele szimpatizáló területeket részesíti előnyben. A szíriai katonaság és titkosszolgálat ráadásul jelentős összegű humanitárius segélyt vágott zsebre és fordított a vérengzés pénzelésére, így tehát minden okunk megvan feltételezni, hogy az újjáépítési segélyt is hasonlóan eloroznák, az átláthatóság és a független ellenőrzés hiánya miatt. 
A szíriai civil lakosság életének mindenesetre nem szabadna a masszív lefizetéseken múlnia. Ennek alternatívájaként le kellene állítani Oroszország részvételét Szíria háborús bűnökkel teli stratégiájában és határozott nyomást gyakorolni a Kremlre az atrocitások megszüntetése érdekében. Ideje világossá tenni: Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére mindaddig kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul a brutális elnyomáshoz Szíriában. Az Idlibben élő 2,3 millió szír sorsa azon múlik, mennyire határozottan sikerül ezt az üzenetet továbbítani.
Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul az elnyomáshoz Szíriában
2018.08.21 09:46
Frissítve: 2018.08.21 09:47

Bizonyítványosztás

A pezsgőbontásra még legalább félévet várni kell, de kellő józansággal nézve az egy esztendős időtáv látszik valószínűbbnek: a magyar jegybank által annyira óhajtott felminősítésünk ugyanis ezúttal is elmaradt. A Standard and Poor's-ra (S&P) ezúttal mégsem kiabálnak hideget-meleget a NER korifeusai, miként akkor tették, amikor hosszú időn át még a bóvli kategória különböző bugyrainak posványából próbált a magyar gazdaság kikecmeregni. A csalódás mégis általános.
Nemcsak a közbeszéd, de a hazai közgazdász szakma is a maga természetességében használja a felminősítés szót, de ilyen fogalom tulajdonképpen nem is létezik. Kényszerből született. A 2000-es évek elején még nem volt szükség rá, mert hosszú évekig a legmagasabb kategóriába soroltatott a magyar gazdaság. A  világválság viharaiból azonban szárnyaszegetten kerültünk ki, s legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek mankójára támaszkodva rövid lesz a kilábalás időszaka. Ma már tudjuk, hogy a két válságos esztendő hatásainak kiheveréséhez majdnem egy évtized szükségeltetett.
A magyar gazdaság arra büszke lehetett, hogy szinte a második világháború vége óta hazánk minden hitelét időben visszafizette, gyakran a lejáratnál is korábban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a felajánlott hitelkeretet ki sem merítettük. Sőt előfordult, hogy az IMF korrektségünket látva enyhített a feltételeken: a Bajnai-kormány időszakában. Akkor, amikor nem volt szükség olyan újonnan kreált buzdító fogalmakra, mint amilyen a felminősítés, elegendő volt azt a célt kitűzni, hogy magasabb adósságkategóriába kerüljünk, és lekéredzkedhessünk a túlzott deficit eljárással sújtott uniós államok szégyenpadjáról. Ami több éves küszködést követően sikerült is. 
Azóta ilyen veszély aligha fenyegette Magyarországot, ugyanis az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokból annyit mindig sikerült a kormánynak lefaragnia, hogy az Unió által előírt államháztartási hiánymértéket tartani tudjuk, sőt az sem ment ritkaságba, hogy még az év végi indokolatlan osztogatásokra is jusson belőle. Most azonban borotvaélen táncolunk, hiszen fél alatt sikerült az éves deficitet túlteljesítenünk. Az ok közismert: a NER attól fél, hogy az uniós pénzek 2020-2021 körül várható elapadásával a haveri kapitalizmus Eldorádója lefékeződik, ezért a költségvetés megelőlegezi a brüsszeli pénzeket. Azután a kölcsönt vagy teljes egészében visszakapjuk, vagy nem. Szerencsénkre ennek elkönyvelését az Európai Unió szabályai szerint nem kérik rajtunk számon.
S ha elismeri is a kormány (és a jegybank), hogy az S&P-nél értik a dolgukat és véleménynyilvánításuk alapos, hiszen többek közt a magyar gazdaság meghatározó személyiségeivel folytatott megbeszéléseken alapul, felfedezhetnek némi "Soros-fertőzést" is. A hitelminősítőnél a jövőben 2-2,5 százalékos fejlődést valószínűsítenek. A rossz demográfiai helyzetünk miatt, amelyet tovább ront a nettó kivándorlás, és hogy "a magyar kormány vonakodik a migráns munkaerő befogadásától." Ezért pedig nem adhattak dicsérőt.
2018.08.21 09:44