A ratkósok bakancslistája

A Ratkó-gyerekek csoportja megjelent a nyugdíjrendszer kapujában. Az 1952 és 1956 között született, kiemelkedően nagylétszámú csoport (0-4 évesek száma 948826 fő) az aktuális életkorához illeszkedően végighaladt a rendelkezésére álló intézményrendszeren, és komoly veszteségek után megérkezett nyugdíjas éveihez. A ma már 61–65 éves korcsoportnál (716588 fő) elérkezett a számvetés ideje.

Azok az intézmények, melyek az ő ellátásukra, nevelésükre, oktatásukra voltak hivatottak, mindig túlzsúfoltak voltak, férőhely és szakember hiánnyal küszködtek. Az „életbe” kilépő korábbi diákok aztán az éppen aktuális gazdasági válság (olajár robbanás) nehézségeivel küzdő munkahelyek valamelyikébe próbáltak bejutni, illetve a kevés férőhellyel rendelkező felsőoktatás intézmények valamelyikére igyekeztek felvételt nyerni. (1975-ban 63 ezer nappali képzésű hallgató volt.) Rosszabb esetben az 1989-ig fennálló „közveszélyes munkakerülés vétsége” fenyegetését kellett elviselniük.

A korcsoportnak azonos emlékei vannak a ma már nem ünnepelt évfordulókról, a ma már nem létező úttörőtáborokról, a ma már nem átélhető építőtábori csínytevésekről, a ma már csak a régi iratok között a fiókban porosodó katonakönyvhöz és a munkakönyvhöz kapcsolódó történetekről. A Ratkó-gyerekek az aktív életszakaszukban közel azonos adózási körülmények között éltek, közel azonos társadalmi szolgáltatásokat vettek igénybe, közel azonos jövőkép szerint szervezték életüket, közel azonos módon használták ki a nyolcvanas évek gazdasági nyitásának lehetőségeit.

Az 1990-es évek rendszerváltozása a Ratkó-gyerekeknek is sok területen átalakította az életét. Számukra is új lehetőségek nyíltak meg, de egy lényeges kérdésben alig történt változás: a munkajövedelmükből továbbra is kimagaslóan nagy maradt az adó és járulék címén történő központi elvonás. Az utóbbi években csökkentek ugyan a bérekhez kapcsolódó közterhek, de még mindig az Európai Unió egyik legnagyobb elvonása található nálunk. (Az adóék jelenleg 48,2 százalék.) Az elvonások magas mértékét évtizedekig azzal magyarázták, hogy a közszolgáltatások biztosításával tehermentesítik a családokat, a szolidaritás elvének érvényesítésével a hátrányos helyzetbe kerülők leszakadását csökkentik.

A nagyfokú központosítást azért tudták az emberek számára elfogadhatóvá tenni, mert a társadalmi szolgáltatásokat alig észrevehetően, csak lopakodóan és lassanként szorították vissza, utat engedve a piaci szereplőknek. A végeredmény azonban az oktatás támogatásának csökkentése, az egészségügy krónikus alulfinanszírozására, a közutak karbantartásának elhanyagolása, a szociális szféra gyengítése lett.

A nyugdíj előtt állók és a már nyugdíjban lévők csak nagy nehézségek árán tudják az állami szolgáltatások fokozatos kivonulását kompenzálni. A korcsoportnak jellemzően nem volt lehetősége forrásokat felhalmozni és a piaci alapon működő szolgáltatások finanszírozását átvállalni. A hozzáférhető adatok alapján jelenleg a magyar háztartások mintegy 25 százaléka tud csak félretenni, de az idősek és az alacsony jövedelműek csoportjában a megtakarítási lehetőség alig kimutatható.

Az időseket érintő kedvezőtlen változások legsúlyosabb lépésére a következő időszakban kerülhet sor. A központi költségvetés egyensúlya biztosításának indoklásával, a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva az állam jelentősen ki akar vonulni a rászorulók – köztük a nyugdíjasok – terheinek átvállalásából. Úgy és akkor akarja a kormány a hátrányos lépéseket bevezetni, amikor az érintetteknek már nincs módjuk visszamenőlegesen az életstratégiájukon változtatni. Az évek során apránként, a nyilvánosság elől jóformán elrejtve, az érintettek háta mögött kiépül az időseket méltatlan helyzetbe taszító, jogszabályokkal körülbástyázott intézkedések háttere.

Kezdődött az új Alaptörvény hatályba léptetésével, mely már nem tartalmazza a társadalombiztosítás intézményét, de előírja a gyermek részére a rokontartási, szülőtartási kötelezettségét. Folytatódott a részletek törvényi pontosításával, a családok teherviselési kötelezettségének előírásaival és az intézmények perindítási lehetőségének könnyítésével. Gondoljunk csak a szociális temetés törvényi kötelezettségére, a rokkant ellátások jelentős szűkítésére, az idősek ellátására alkalmas intézmények forrásainak csökkentésére, a kistelepüléseken élők számára alig elérhető közszolgáltatásokra. Az érintettek a megoldandó feladatokat összefoglalták az Országos Nyugdíjas Parlament keretében.

A rászorultak méltánytalan helyzetbe hozását, a családok jelentős részének megroppantását a nyugdíjasok nem nézhetik tétlenül. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek másodszor is történelmet formáló szereplővé, ha a „bakancslistájukon” első helyre teszik korosztályuk generációvá szerveződését. A korosztály adott, a nemzedékké váláshoz szükséges közös élmények megvannak. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek generációvá, ha az előttük álló történelmi feladat súlyát felismerve, az összefogás erejében bízva megszervezik önmagukat.

2018.04.25 08:03

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22