A Havanna-Phenjan-ív

Gondolom, vannak néhányan, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy ha a hongkongi, tajvani és szingapúri kínai szupergazdagok voltak annyira hazafiasak, hogy tíz-, ha nem százmilliárdokkal olajozták meg az egyébként gyűlölt kommunista anyaország Teng Hsziao-ping által beindított reformgépezetét, akkor az Amerikában tanyázó kubai pénzemberek miért nem tudnak az anyaországban beruházni. Erre kétféle válasz van. Egyrészt az amerikai szankciópolitika, amely még a harmadik országbeliekre is képes lesújtani; másrészt a kubai rezsim nehézkes és bürokratikus akadályokkal, féltékenységgel terhelt ellenállása az idegen tőkével szemben.

Nyilvánvaló, hogy a Castro-testvérek utáni Kuba számára a tőkeínség változatlan adottság, és ebből az állapotból csak mások pénzbősége mutat kiutat. Amikor Obama normalizálta a viszonyt Raúl Castróval, úgy tetszett, gazdasági vonalon is beindul valami. De ez nem történt meg, és Donald Trump még azt a keveset is visszacsinálja, amit elődje véghez vitt; a szankciók szigorításában gondolkodik. Pedig Kubának se atom-, se rakétaprogramja nincsen, az USA-t nem fenyegeti, s noha Raúl Castro félbehagyta a reformokat, üres washingtoni locsogás arra hivatkozni, hogy a kubai néppel való együttérzés indítja Amerikát fokozott szigorra.

Mindeközben Trump csúcstalálkozóra készül annak az országnak a vezetőjével, amelyet pár hete még letörölt volna a térképről. A kommunista remetebirodalom, Észak-Korea feje, Kim Dzsong Un megtette azt, amihez Trump a normalizálást kötötte: felfüggesztette atom- és rakétakísérleti programját. De reformok nincsenek - ami történetesen Trumpot nem érdekli. A „kommunista vírus” se, mely Kubában túl közel, Észak-Koreában túl messze van.

A múltban váltig ismételgettem, hogy Kim Dzsong Un rezsimjének nukleáris programja alapjában egy célt szolgál: hogy Amerika végre elismerje a KNDK-t, álljon szóba vele, és enyhítsen a szankciókon. Trump készségesnek látszik, bár nála ezt soha nem lehet tudni. Vélem azonban, hogy mindazok a szomszédok, akik nagyon ráuntak a legifjabb Kim kardcsörtetésére, a kiegyezés felé szorították az amerikai elnököt. A térség igazi hatalmairól, Kínáról, Oroszországról, Japánról és Dél-Koreáról van szó, amelyek persze alapjában Észak-Koreát győzködték, hogy tegyen az amerikaiak kedvére.

Eszembe jut a hajdani líbiai diktátor, Kadhafi esete. Önként feladta a tömegpusztító fegyverek kifejlesztését célzó – előrehaladott állapotban levő – terveit, mire az egész Nyugat pár évig körüludvarolta, csak azért, hogy idővel őt és rendszerét a pusztulásba bombázza. Nem hinném, hogy a tervező típusú észak-koreaiak emlékezete rövid volna. Nem is fognak végleg lemondani a nukleáris fegyvereikről. Ha ezt követelnék tőlük, megtagadják – a know-how-nak amúgy is birtokában vannak már, bármikor újra kezdhetnek mindent, ahogy ezt korábban is tették.

A szegény Kuba meg várhat Trumpra. Érte nem emel szót se Oroszország, se Kína, se Japán; nem nukleáris hatalom, nem világpolitikai tényező. A Mexikói-öböl nem a Dél-kínai tenger.

2018.04.25 08:07

Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát. A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.) Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.
2018.12.10 09:06

Az orbáni magzat

Nem véletlenül mondta július végén a romániai Tusványoson a miniszterelnök: „2010-ben felhatalmaztak minket, hogy lezárjuk az átmenet két zavaros évtizedét, 2014-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk, 2018-as kétharmados győzelmünk pedig felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Egy korszak több, mint a politikai rendszer, kulturális és szellemi közeg, hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód… Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert."
Akkor figyelmeztettünk: komolyan kell venni, amit mond, hiszen a magyar szupranacionalizmus nevében bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére. Orbán a 2010-es parlamentáris - alkotmányos - puccs és a totális gazdasági hatalomátvétel után az övétől eltérő nemzeti identitás eltiprását jelentette be. Ezért tévedés a kultúrharcot csak a pénzért folytatott fideszes öngyomrozásnak betudni, és nem látni: a hatalomnak szüksége van valamiféle kovász-ideológiára, hogy a nemzetet kulturális értelemben is egységesen maga mögött tudja. Ám mindez messzebb mutat.
Nem csak a siserehad göcög. Megszólalnak a mamelukok "szellemi vezetői" is, mint a nemzet bölcsének bejelentkező Boross Péter volt belügyminiszter, kormányfő, aki a Magyar Hírlapnak adott múltheti interjújában azt mondja: „A mai baloldalt össze sem lehetne hasonlítani a szociáldemokrata Peyer Károllyal, aki örült a revíziónak. A mai baloldalban csak ellenérzés van mindennel szemben, amiben ott a nemzeti jelszó”. 
Nos, a szocdem Peyer, aki Bethlen Istvánnal 1921-ben keresztülvitte a vitatott, de a szociáldemokráciának a Tanácsköztársaság után mégis csak jogokat biztosító paktumot, ma – az Unióban - aligha tudna örülni a revíziónak, vagy tudna kötni bármilyen egyezséget, mert nem találna szellemi partnert hozzá a nacionalista Fideszben, amely kitagadja a "hazaáruló" baloldalt a nemzetből.
Még érdekesebb, amint Boross konkretizálja Orbán nyári homályát: „Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják… kedvezőbb helyzetbe (kellene) hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére… ezt a kultúrharcot, ne féljünk kimondani, meg kell vívni."
Ha Boross nem fél, mi se féljünk kimondani: ez felhívás szellemi sorozatgyilkosságra. A hatalom minden erővel azon van, hogy valamiféle homogén jobboldali szellemi identitásban egyesítse a nemzetet, így felkészítve, hogy kellő emócióval támogassa az Orbán-korszak határokon túltekintő politikáját, az újraélesztett magyar szupremácia közép-európai  uralmát. Amely maga lenne a XXI. századi szörnyszülött Kelet és Nyugat között, már ha a megfáradt nemzet és a szunyókáló geopolitika nem fojtja meg még magzat korában.
2018.12.10 09:00
Frissítve: 2018.12.10 09:00