Charles Gati: Miért hagytuk, hogy így legyen?

A többség nem őt akarta, de az alkotmányos választási rendszer őt tette kormányfővé. A kisebbségek, a városok lakói, az egyetemet végzett emberek, a női szavazók (beleértve a fehér nők többségét) mást kívántak.

Ám aki képes másokat hibáztatni saját hibáiért és bűneiért, az győz. A demagóg, aki hatásosan apellál az érzelmekre. Aki országát és saját magát mások fölé helyezi. Az, aki szemrebbenés nélkül ilyesmit mond:

„Senki sem respektálja a nőket jobban, mint én.”

„Senki sem szereti a Bibliát jobban, mint én.”

„Senki sem ért jobban a külkereskedelemhez, mint én.”

„Senki sem érti a nukleáris háború rémségeit jobban, mint én.”

„Senki nem tett annyit az egyenlőségért, mint én.”

„Az én kabinetem tagjainak az I.Q.-ja magasabb, mint bármelyik elődömé… Az enyém a legmagasabbak között van.”

„Én vagyok a legkevésbé rasszista személy, aki valaha is interjút adott Önnek.”

"A nagy Abraham Lincolntól eltekintve, az én elnöki méltóságom minden előző elnököt leelőz.”

Franklin D. Rooseveltet nem számítva „még soha nem volt egyetlen elnök se, aki ennyi törvényt alkotott volna.”

2017-es varsói beszéde „a legnagyobb beszéd volt, amelyet egy elnök külföldön valaha is előadott.”

„A történelemben még soha nem volt egy politikus, aki rosszabb vagy igazságtalanabb bánásmódban részesült… a boszorkányüldözés legnagyobb áldozata (vagyok) Amerika történelmében.”

„Még soha senki sem volt olyan kemény az oroszokkal szemben, mint én.”

„Senki a világon nem tud többet az adózási rendszerről”, mint ő, de természetesen az Iszlámi Államról is bővebb ismeretei vannak, mint a tábornokoknak.

„Mindig a legjobb atléta” volt. Egy „stabil zseni” is. Szókészlete? A legjobb. Memóriája? „Minden idők egyik legjobbja.” Neki van „az egyik legnagyszerűbb temperamentuma” a világon.

Nem akármilyen demagógról van tehát szó. Beképzelt, tele önbizalommal? Lehet, hogy pont az ellenkezője igaz. Azért magasztalja magát, mert kishitű, és el akarja hitetni saját magával, hogy türelmesebb, mint feltételezik; gazdagabb, mint gondolják; okosabb, mint bárki más.

Veszélyes ember, mert azt hiszi, hogy korlátok nélkül élhet. Ő hazudhat, mert többnyire vallásos hívei hisznek benne. Megszégyenítheti a feleségét, mert csak saját magát szereti – és többnyire vallásos hívei félrenéznek. Nem kell elmennie a nemzet asszonya, a szókimondó Barbara Bush temetésére sem.

Az igazság az, hogy a sok tartalmas könyv és okos tanulmány, a tényfeltáró cikkek özöne és a komikusok kegyetlen viccei után egyre inkább érthető e beteg ember politikai lélektana. Kevésbé érthető hívei lélektana.

Már az amerikaiak is azt kérdik, amit Koncz Zsuzsa és a magyar választók többsége: miért hagytuk, hogy így legyen?

Szerző
Charles Gati

A ratkósok bakancslistája

A Ratkó-gyerekek csoportja megjelent a nyugdíjrendszer kapujában. Az 1952 és 1956 között született, kiemelkedően nagylétszámú csoport (0-4 évesek száma 948826 fő) az aktuális életkorához illeszkedően végighaladt a rendelkezésére álló intézményrendszeren, és komoly veszteségek után megérkezett nyugdíjas éveihez. A ma már 61–65 éves korcsoportnál (716588 fő) elérkezett a számvetés ideje.

Azok az intézmények, melyek az ő ellátásukra, nevelésükre, oktatásukra voltak hivatottak, mindig túlzsúfoltak voltak, férőhely és szakember hiánnyal küszködtek. Az „életbe” kilépő korábbi diákok aztán az éppen aktuális gazdasági válság (olajár robbanás) nehézségeivel küzdő munkahelyek valamelyikébe próbáltak bejutni, illetve a kevés férőhellyel rendelkező felsőoktatás intézmények valamelyikére igyekeztek felvételt nyerni. (1975-ban 63 ezer nappali képzésű hallgató volt.) Rosszabb esetben az 1989-ig fennálló „közveszélyes munkakerülés vétsége” fenyegetését kellett elviselniük.

A korcsoportnak azonos emlékei vannak a ma már nem ünnepelt évfordulókról, a ma már nem létező úttörőtáborokról, a ma már nem átélhető építőtábori csínytevésekről, a ma már csak a régi iratok között a fiókban porosodó katonakönyvhöz és a munkakönyvhöz kapcsolódó történetekről. A Ratkó-gyerekek az aktív életszakaszukban közel azonos adózási körülmények között éltek, közel azonos társadalmi szolgáltatásokat vettek igénybe, közel azonos jövőkép szerint szervezték életüket, közel azonos módon használták ki a nyolcvanas évek gazdasági nyitásának lehetőségeit.

Az 1990-es évek rendszerváltozása a Ratkó-gyerekeknek is sok területen átalakította az életét. Számukra is új lehetőségek nyíltak meg, de egy lényeges kérdésben alig történt változás: a munkajövedelmükből továbbra is kimagaslóan nagy maradt az adó és járulék címén történő központi elvonás. Az utóbbi években csökkentek ugyan a bérekhez kapcsolódó közterhek, de még mindig az Európai Unió egyik legnagyobb elvonása található nálunk. (Az adóék jelenleg 48,2 százalék.) Az elvonások magas mértékét évtizedekig azzal magyarázták, hogy a közszolgáltatások biztosításával tehermentesítik a családokat, a szolidaritás elvének érvényesítésével a hátrányos helyzetbe kerülők leszakadását csökkentik.

A nagyfokú központosítást azért tudták az emberek számára elfogadhatóvá tenni, mert a társadalmi szolgáltatásokat alig észrevehetően, csak lopakodóan és lassanként szorították vissza, utat engedve a piaci szereplőknek. A végeredmény azonban az oktatás támogatásának csökkentése, az egészségügy krónikus alulfinanszírozására, a közutak karbantartásának elhanyagolása, a szociális szféra gyengítése lett.

A nyugdíj előtt állók és a már nyugdíjban lévők csak nagy nehézségek árán tudják az állami szolgáltatások fokozatos kivonulását kompenzálni. A korcsoportnak jellemzően nem volt lehetősége forrásokat felhalmozni és a piaci alapon működő szolgáltatások finanszírozását átvállalni. A hozzáférhető adatok alapján jelenleg a magyar háztartások mintegy 25 százaléka tud csak félretenni, de az idősek és az alacsony jövedelműek csoportjában a megtakarítási lehetőség alig kimutatható.

Az időseket érintő kedvezőtlen változások legsúlyosabb lépésére a következő időszakban kerülhet sor. A központi költségvetés egyensúlya biztosításának indoklásával, a nemzetközi gyakorlatra hivatkozva az állam jelentősen ki akar vonulni a rászorulók – köztük a nyugdíjasok – terheinek átvállalásából. Úgy és akkor akarja a kormány a hátrányos lépéseket bevezetni, amikor az érintetteknek már nincs módjuk visszamenőlegesen az életstratégiájukon változtatni. Az évek során apránként, a nyilvánosság elől jóformán elrejtve, az érintettek háta mögött kiépül az időseket méltatlan helyzetbe taszító, jogszabályokkal körülbástyázott intézkedések háttere.

Kezdődött az új Alaptörvény hatályba léptetésével, mely már nem tartalmazza a társadalombiztosítás intézményét, de előírja a gyermek részére a rokontartási, szülőtartási kötelezettségét. Folytatódott a részletek törvényi pontosításával, a családok teherviselési kötelezettségének előírásaival és az intézmények perindítási lehetőségének könnyítésével. Gondoljunk csak a szociális temetés törvényi kötelezettségére, a rokkant ellátások jelentős szűkítésére, az idősek ellátására alkalmas intézmények forrásainak csökkentésére, a kistelepüléseken élők számára alig elérhető közszolgáltatásokra. Az érintettek a megoldandó feladatokat összefoglalták az Országos Nyugdíjas Parlament keretében.

A rászorultak méltánytalan helyzetbe hozását, a családok jelentős részének megroppantását a nyugdíjasok nem nézhetik tétlenül. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek másodszor is történelmet formáló szereplővé, ha a „bakancslistájukon” első helyre teszik korosztályuk generációvá szerveződését. A korosztály adott, a nemzedékké váláshoz szükséges közös élmények megvannak. Akkor válhatnak a Ratkó-gyerekek generációvá, ha az előttük álló történelmi feladat súlyát felismerve, az összefogás erejében bízva megszervezik önmagukat.

Egy régi-új történet

Húsz éve, 1998 őszén sajtóértekezletet tartottam a JATE-n, hogy bemutassam az ország egyetlen gazdaságpszichológiai tanszékének terveit. Első hónapjait taposta ekkor az első Orbán-kormány, amelynek a gazdasági miniszterével, Chikán Attilával korábban, amikor még csak mezei egyetemi tanár volt, kialakítottuk azt a szokást, hogy meghívtuk egymást olyan rendezvényeinkre, amelyekről úgy véltük, hogy a másikat érdekelheti. Most is meghívtam őt, de egyáltalán nem lepett meg, hogy ezúttal, amint gondoltam, nem volt ideje eljönni.

A sajtókonferencia végén kettőnknek egy közös barátjával együtt távoztunk, aki is megkérdezte, tudom-e, miért nem jött el Chikán Attila. Mondtam iménti hipotézisemet, de barátunk válasza másfelé terelte a történetet: "Nem erről van szó, hanem a szocialista identitásodról." Szelíden kijavítva kérdeztem: "Miért, mi a baj a szociális identitásommal?" De itt aztán ő javított ki engem, s hangsúlyt adva megismételte: "…a szocialista identitásoddal". Megtudtam tőle, hogy Orbán kiadta az ukázt: "Nem elegyedünk a másfélékkel".

Ekkor már dolgoztam egy "Identitásgazdaságtan" című könyvön, amelynek a fele arról szól majd, hogy nem úgy működnek a dolgok, hogy különböző táborokba tartozunk, s ezért aztán különböző embargókat találunk ki egymás ellen, hanem a bármilyen ürüggyel vagy akár ürügy nélkül kitalált embargók hozzák létre a különböző táborokat, amelyekből aztán a civilizált világba hosszú ideig nincs visszatérés. Ennek tudatában roppant veszélyesnek tartottam akkor a demokráciára, amit Orbán feltalált, úgy gondoltam, sürgősen össze kell hívni újra a Demokratikus Chartát vagy egy hasonlót, hogy együtt megvizsgáljuk, mi adódik abból, hogy a demokráciára a fő veszélyt immáron nem Csurka István jelenti, amint ezt addig hittük. Hanem Orbán Viktor.

Orbán Viktorral addig határozottan rokonszenveztünk, nemcsak a saját párthívei, de a szocialisták közül is sokan. A francia társadalomtudóstól, Alexis de Tocquevilletől tudtuk ugyan, hogy a Nagy Francia Forradalom két alapértéke, az egyenlőség, amelyre mi szocialisták helyeztük a hangsúlyt, és a szabadság, amelyre Orbán Viktorék, a liberálisok, kölcsönösen korlátozzák egymást. De a korlátozást egyáltalán nem tekintettük kizárásnak. Olyannyira nem, hogy nekem például akkoriban volt egy elméletem, amely amellett érvelt, hogy a szabadság-szükséglet az ember alapszükséglete, amely megkülönbözteti őt a darwini állatvilágon belül.

Mondom, 1998-at írtunk ekkor, Orbán Viktorral mézesheteit élte a nemzet, amely igazán nem gondolhatta volna, hogy őt, a nemzetet, perceken belül kettéhasítja majd a politikusi lelemény: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Nem véletlen, hogy a hajmeresztő marhaságnak látszó ötletemmel enyhén szólva nem volt sikerem.

Most, amikor az akkori történéseknek már a következményével van dolgunk, mindnyájan látjuk, hogy ez a következmény micsoda. És igazán van okunk nosztalgiával gondolni vissza a jó Csurka Pistára, aki egykor még nem listázó seregeket terelgetett.