Charles Gati: Miért hagytuk, hogy így legyen?

A többség nem őt akarta, de az alkotmányos választási rendszer őt tette kormányfővé. A kisebbségek, a városok lakói, az egyetemet végzett emberek, a női szavazók (beleértve a fehér nők többségét) mást kívántak.

Ám aki képes másokat hibáztatni saját hibáiért és bűneiért, az győz. A demagóg, aki hatásosan apellál az érzelmekre. Aki országát és saját magát mások fölé helyezi. Az, aki szemrebbenés nélkül ilyesmit mond:

„Senki sem respektálja a nőket jobban, mint én.”

„Senki sem szereti a Bibliát jobban, mint én.”

„Senki sem ért jobban a külkereskedelemhez, mint én.”

„Senki sem érti a nukleáris háború rémségeit jobban, mint én.”

„Senki nem tett annyit az egyenlőségért, mint én.”

„Az én kabinetem tagjainak az I.Q.-ja magasabb, mint bármelyik elődömé… Az enyém a legmagasabbak között van.”

„Én vagyok a legkevésbé rasszista személy, aki valaha is interjút adott Önnek.”

"A nagy Abraham Lincolntól eltekintve, az én elnöki méltóságom minden előző elnököt leelőz.”

Franklin D. Rooseveltet nem számítva „még soha nem volt egyetlen elnök se, aki ennyi törvényt alkotott volna.”

2017-es varsói beszéde „a legnagyobb beszéd volt, amelyet egy elnök külföldön valaha is előadott.”

„A történelemben még soha nem volt egy politikus, aki rosszabb vagy igazságtalanabb bánásmódban részesült… a boszorkányüldözés legnagyobb áldozata (vagyok) Amerika történelmében.”

„Még soha senki sem volt olyan kemény az oroszokkal szemben, mint én.”

„Senki a világon nem tud többet az adózási rendszerről”, mint ő, de természetesen az Iszlámi Államról is bővebb ismeretei vannak, mint a tábornokoknak.

„Mindig a legjobb atléta” volt. Egy „stabil zseni” is. Szókészlete? A legjobb. Memóriája? „Minden idők egyik legjobbja.” Neki van „az egyik legnagyszerűbb temperamentuma” a világon.

Nem akármilyen demagógról van tehát szó. Beképzelt, tele önbizalommal? Lehet, hogy pont az ellenkezője igaz. Azért magasztalja magát, mert kishitű, és el akarja hitetni saját magával, hogy türelmesebb, mint feltételezik; gazdagabb, mint gondolják; okosabb, mint bárki más.

Veszélyes ember, mert azt hiszi, hogy korlátok nélkül élhet. Ő hazudhat, mert többnyire vallásos hívei hisznek benne. Megszégyenítheti a feleségét, mert csak saját magát szereti – és többnyire vallásos hívei félrenéznek. Nem kell elmennie a nemzet asszonya, a szókimondó Barbara Bush temetésére sem.

Az igazság az, hogy a sok tartalmas könyv és okos tanulmány, a tényfeltáró cikkek özöne és a komikusok kegyetlen viccei után egyre inkább érthető e beteg ember politikai lélektana. Kevésbé érthető hívei lélektana.

Már az amerikaiak is azt kérdik, amit Koncz Zsuzsa és a magyar választók többsége: miért hagytuk, hogy így legyen?

2018.04.25 08:05

A kulcs az oroszoknál van

Szíria északnyugati Idlib tartománya – az utolsó jelentős enklávé, amely a kormányellenes erők kezén maradt – egészen mostanáig amolyan biztonsági szelepként szolgált. Miközben a többi ellenzéki terület elesett, a szíriai kormányerők adtak egy utolsó választási lehetőséget a túlélőknek: Idlibbe száműzik őket, vagy egy olyan, a kormány ellenőrzése alatt álló területen élhetnek tovább, ahol viszont börtönnel, kínzásokkal és kivégzésekkel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sokan Idlibet választották. Idlib 2,3 milliós lakosságának közel fele más szír területről került a tartományba. 
Most azonban maga Idlib is veszélybe került. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az orosz és szíriai erők folytatni fogják a rájuk jellemző, válogatás nélküli és néha szándékos támadásokat a civilek és az olyan polgári infrastruktúrák ellen, mint amilyenek a kórházak. Ezek a háborús módszerek becslések szerint félmillió ember halálát okozták, és ezek okolhatók azért is, hogy Szíria békeidőbeli lakossága több mint felének el kellett hagynia otthonát. 
Az orosz-szír támadások elől menekülő civilek a múltban még átkelhettek Idlibből a szomszédos Törökországba, ahol jelenleg is körülbelül 3,5 millió szír menekült él. Azonban 2015 októberében a török biztonsági erők lezárták a határt, azóta pedig rövid úton visszafordítják a menedékkérőket, időnként még tüzet is nyitnak rájuk. Ha Törökországnak szembe kellene néznie az orosz-szír bombázások elől menekülő menedékkérők újabb rohamával, esetleg azzal próbálkozhat, hogy az általa ellenőrzött határ menti régiókba – Afrinba vagy Jarabulusba – irányítja őket, amelyek azonban aligha védettek a támadásokkal szemben. Esetleg újabb tömegeket is beengedhet Törökországba, szembesülve a belföldi nyomással, hogy rúgja fel az Európai Unióval kötött megállapodást, melynek célja az Égei-tengeren át Görögországba tartó menedékkérők beáramlásának korlátozása – miközben éppen kezdetét veszi a 2019-es európai parlamenti választásokat megelőző kampány. 
Sokkal jobb megoldás lenne az idlibi mészárlás megakadályozása. Ennek legjobb módja pedig az európai nyomásgyakorlás Oroszországra. Az orosz légierő 2015 óta a szír alakulatokkal karöltve harcol. Ez a fő ok, amiért a kormánypárti erők, amelyeknek a harctéri pozíciója gyenge volt, most valószínűleg túlsúlyba kerülnek. Ráadásul Oroszország hivatalos fegyverexportőre, a Roszoboronexport Szíria legjelentősebb fegyverbeszállítója. Orosz diplomaták akadályozták meg, hogy Szíriát a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják, és annak vizsgálatát is megpróbálták megakadályozni – végül sikertelenül –, hogy kik használnak Szíriában vegyi fegyvereket. Az orosz kormányhoz hű sajtó, például az RT és a Szputnyik élen jár az orosz-szír katonai szövetség által elkövetett atrocitások tisztára mosásában. 
Az európai kormányzatoknak nyomást kellene gyakorolniuk Moszkvára, hogy használja ezt a meglévő befolyását. A Kreml igyekszik jobb viszonyt kialakítani az Európai Unióval a szankciók feloldása érdekében, és hogy javítson stagnáló gazdasága kilátásain. Az európai országoknak a számos gátló tényező ellenére – a Krím, Kelet-Ukrajna, az MH-17-es gép, a novicsok – világossá kell tenniük, hogy a polgári lakosság lemészárlása Idlibben még inkább befagyasztaná a kétoldalú kapcsolatokat.
Oroszország mutat is némi hajlandóságot ennek megakadályozására. Idlib az egyetlen a négy felállított „deeszkalációs” övezet közül, amelyeket Oroszország és Szíria még nem hódoltatott meg és foglalt el. Oroszország jóváhagyta, hogy Törökország tucatnyi „megfigyelőpontot” állítson fel Idlib körül, de amíg Törökország szerint Idlib „átléphetetlen határ”, Moszkva álláspontja ennél ellentmondásosabb. A legárulkodóbb jel azonban az, hogy a tárgyalásokhoz közel álló források szerint Oroszország csendben meglebegtette a katonai előrenyomulás leállításának lehetőségét azért cserébe, hogy a Nyugat vállalja Szíria tönkretett városainak és infrastruktúrájának újjáépítését. 
Még ha sikerülne is meggyőzni az európai kormányokat, hogy finanszírozzák a főként orosz és szíriai erők által lerombolt városok újjáépítését, a javaslat feltételei meglehetősen ellentmondásosak. A szíriai kormány elvette a menekültek kedvét a hazatéréstől – elkobozta ingatlanukat és börtönnel fenyegette őket –, az újjáépítés terén pedig a politikailag vele szimpatizáló területeket részesíti előnyben. A szíriai katonaság és titkosszolgálat ráadásul jelentős összegű humanitárius segélyt vágott zsebre és fordított a vérengzés pénzelésére, így tehát minden okunk megvan feltételezni, hogy az újjáépítési segélyt is hasonlóan eloroznák, az átláthatóság és a független ellenőrzés hiánya miatt. 
A szíriai civil lakosság életének mindenesetre nem szabadna a masszív lefizetéseken múlnia. Ennek alternatívájaként le kellene állítani Oroszország részvételét Szíria háborús bűnökkel teli stratégiájában és határozott nyomást gyakorolni a Kremlre az atrocitások megszüntetése érdekében. Ideje világossá tenni: Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére mindaddig kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul a brutális elnyomáshoz Szíriában. Az Idlibben élő 2,3 millió szír sorsa azon múlik, mennyire határozottan sikerül ezt az üzenetet továbbítani.
Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul az elnyomáshoz Szíriában
2018.08.21 09:46
Frissítve: 2018.08.21 09:47

Bizonyítványosztás

A pezsgőbontásra még legalább félévet várni kell, de kellő józansággal nézve az egy esztendős időtáv látszik valószínűbbnek: a magyar jegybank által annyira óhajtott felminősítésünk ugyanis ezúttal is elmaradt. A Standard and Poor's-ra (S&P) ezúttal mégsem kiabálnak hideget-meleget a NER korifeusai, miként akkor tették, amikor hosszú időn át még a bóvli kategória különböző bugyrainak posványából próbált a magyar gazdaság kikecmeregni. A csalódás mégis általános.
Nemcsak a közbeszéd, de a hazai közgazdász szakma is a maga természetességében használja a felminősítés szót, de ilyen fogalom tulajdonképpen nem is létezik. Kényszerből született. A 2000-es évek elején még nem volt szükség rá, mert hosszú évekig a legmagasabb kategóriába soroltatott a magyar gazdaság. A  világválság viharaiból azonban szárnyaszegetten kerültünk ki, s legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek mankójára támaszkodva rövid lesz a kilábalás időszaka. Ma már tudjuk, hogy a két válságos esztendő hatásainak kiheveréséhez majdnem egy évtized szükségeltetett.
A magyar gazdaság arra büszke lehetett, hogy szinte a második világháború vége óta hazánk minden hitelét időben visszafizette, gyakran a lejáratnál is korábban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a felajánlott hitelkeretet ki sem merítettük. Sőt előfordult, hogy az IMF korrektségünket látva enyhített a feltételeken: a Bajnai-kormány időszakában. Akkor, amikor nem volt szükség olyan újonnan kreált buzdító fogalmakra, mint amilyen a felminősítés, elegendő volt azt a célt kitűzni, hogy magasabb adósságkategóriába kerüljünk, és lekéredzkedhessünk a túlzott deficit eljárással sújtott uniós államok szégyenpadjáról. Ami több éves küszködést követően sikerült is. 
Azóta ilyen veszély aligha fenyegette Magyarországot, ugyanis az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokból annyit mindig sikerült a kormánynak lefaragnia, hogy az Unió által előírt államháztartási hiánymértéket tartani tudjuk, sőt az sem ment ritkaságba, hogy még az év végi indokolatlan osztogatásokra is jusson belőle. Most azonban borotvaélen táncolunk, hiszen fél alatt sikerült az éves deficitet túlteljesítenünk. Az ok közismert: a NER attól fél, hogy az uniós pénzek 2020-2021 körül várható elapadásával a haveri kapitalizmus Eldorádója lefékeződik, ezért a költségvetés megelőlegezi a brüsszeli pénzeket. Azután a kölcsönt vagy teljes egészében visszakapjuk, vagy nem. Szerencsénkre ennek elkönyvelését az Európai Unió szabályai szerint nem kérik rajtunk számon.
S ha elismeri is a kormány (és a jegybank), hogy az S&P-nél értik a dolgukat és véleménynyilvánításuk alapos, hiszen többek közt a magyar gazdaság meghatározó személyiségeivel folytatott megbeszéléseken alapul, felfedezhetnek némi "Soros-fertőzést" is. A hitelminősítőnél a jövőben 2-2,5 százalékos fejlődést valószínűsítenek. A rossz demográfiai helyzetünk miatt, amelyet tovább ront a nettó kivándorlás, és hogy "a magyar kormány vonakodik a migráns munkaerő befogadásától." Ezért pedig nem adhattak dicsérőt.
2018.08.21 09:44