Kerekasztal

Az ellenzéki pártok vészesen közel járnak ahhoz, hogy dühödt választóik elcsapják őket. Illetve, ha ez ilyen egyszerű lenne, már el is csapták volna, de a választások eredménye alapján mégsem tehetik. Egyrészt ez eleve csak politikai lehetőség, nem közjogi, márpedig most egy évig nincs újabb választás. Majd jövő májusban lesz az európai parlamenti, aztán ősszel, ha Orbán el nem törli, az önkormányzati. Másrészt az elcsapottak híján jó ideig nem lenne semmi a Fidesszel szemben. Lehet, hogy majd, egyszer, évek múlva a romokon kialakulna egy párbaj- és kormányképes erő, de erre sincs semmi garancia. Úgyhogy barátkozzunk a gondolattal, hogy az ellenzék azzal főz, amije van.

A recepten lehet vitatkozni, de azon se túl sokat. A hozzávaló és az idő is kevés. Nincs sok opció, közben már berreg a kormányzati úthenger. Ha nem csinálnak valamit, mindjárt szép laposak lesznek. Úgyhogy kitalálták a kerekasztalt. Egyszer már bevált: 1989 márciusában ült össze először, és egy évvel később megbukott a rendszer. Most ez aligha lesz így, de a jövőről úgyis csak annyit tudunk, hogy egyszer majd eljön.

A kerekasztal alkalmas fórum lehet a parlamenten kívüli és belüli ellenzék párbeszédére. Erre már régóta szükség lett volna, de a politikusok és a civilek eddig kölcsönösen a saját sérelmeikre koncentráltak. Most ezt abba lehet hagyni, mert senki sem kíváncsi a pityergésükre. Különben is, az egyik legígéretesebb fiatal politikus pártját Párbeszédnek hívják. Egy másikat Lehet Más a Politikának, a harmadikat Demokratikus Koalíciónak. Hát tessék ezekhez a nevekhez hűnek maradni, hátha a folyamat végén kijön egy jobbik Magyarország.

A kerekasztal azzal a kockázattal jár, hogy a mai politikusok mellett, netán helyettük, új arcok bukkannak föl. 1989 tavasza előtt a kutya nem tudta, kicsoda a Semmelweis múzeum igazgatója, aztán Antall József lett az első szabadon választott kormány feje. Igaz, addigra az ellenzéki kerekasztal már fel is bomlott, fő erői egymással kerültek szembe. De a rendszert leváltották.

A Havanna-Phenjan-ív

Gondolom, vannak néhányan, akik felteszik maguknak a kérdést, hogy ha a hongkongi, tajvani és szingapúri kínai szupergazdagok voltak annyira hazafiasak, hogy tíz-, ha nem százmilliárdokkal olajozták meg az egyébként gyűlölt kommunista anyaország Teng Hsziao-ping által beindított reformgépezetét, akkor az Amerikában tanyázó kubai pénzemberek miért nem tudnak az anyaországban beruházni. Erre kétféle válasz van. Egyrészt az amerikai szankciópolitika, amely még a harmadik országbeliekre is képes lesújtani; másrészt a kubai rezsim nehézkes és bürokratikus akadályokkal, féltékenységgel terhelt ellenállása az idegen tőkével szemben.

Nyilvánvaló, hogy a Castro-testvérek utáni Kuba számára a tőkeínség változatlan adottság, és ebből az állapotból csak mások pénzbősége mutat kiutat. Amikor Obama normalizálta a viszonyt Raúl Castróval, úgy tetszett, gazdasági vonalon is beindul valami. De ez nem történt meg, és Donald Trump még azt a keveset is visszacsinálja, amit elődje véghez vitt; a szankciók szigorításában gondolkodik. Pedig Kubának se atom-, se rakétaprogramja nincsen, az USA-t nem fenyegeti, s noha Raúl Castro félbehagyta a reformokat, üres washingtoni locsogás arra hivatkozni, hogy a kubai néppel való együttérzés indítja Amerikát fokozott szigorra.

Mindeközben Trump csúcstalálkozóra készül annak az országnak a vezetőjével, amelyet pár hete még letörölt volna a térképről. A kommunista remetebirodalom, Észak-Korea feje, Kim Dzsong Un megtette azt, amihez Trump a normalizálást kötötte: felfüggesztette atom- és rakétakísérleti programját. De reformok nincsenek - ami történetesen Trumpot nem érdekli. A „kommunista vírus” se, mely Kubában túl közel, Észak-Koreában túl messze van.

A múltban váltig ismételgettem, hogy Kim Dzsong Un rezsimjének nukleáris programja alapjában egy célt szolgál: hogy Amerika végre elismerje a KNDK-t, álljon szóba vele, és enyhítsen a szankciókon. Trump készségesnek látszik, bár nála ezt soha nem lehet tudni. Vélem azonban, hogy mindazok a szomszédok, akik nagyon ráuntak a legifjabb Kim kardcsörtetésére, a kiegyezés felé szorították az amerikai elnököt. A térség igazi hatalmairól, Kínáról, Oroszországról, Japánról és Dél-Koreáról van szó, amelyek persze alapjában Észak-Koreát győzködték, hogy tegyen az amerikaiak kedvére.

Eszembe jut a hajdani líbiai diktátor, Kadhafi esete. Önként feladta a tömegpusztító fegyverek kifejlesztését célzó – előrehaladott állapotban levő – terveit, mire az egész Nyugat pár évig körüludvarolta, csak azért, hogy idővel őt és rendszerét a pusztulásba bombázza. Nem hinném, hogy a tervező típusú észak-koreaiak emlékezete rövid volna. Nem is fognak végleg lemondani a nukleáris fegyvereikről. Ha ezt követelnék tőlük, megtagadják – a know-how-nak amúgy is birtokában vannak már, bármikor újra kezdhetnek mindent, ahogy ezt korábban is tették.

A szegény Kuba meg várhat Trumpra. Érte nem emel szót se Oroszország, se Kína, se Japán; nem nukleáris hatalom, nem világpolitikai tényező. A Mexikói-öböl nem a Dél-kínai tenger.

Szerző
Aczél Endre

Charles Gati: Miért hagytuk, hogy így legyen?

A többség nem őt akarta, de az alkotmányos választási rendszer őt tette kormányfővé. A kisebbségek, a városok lakói, az egyetemet végzett emberek, a női szavazók (beleértve a fehér nők többségét) mást kívántak.

Ám aki képes másokat hibáztatni saját hibáiért és bűneiért, az győz. A demagóg, aki hatásosan apellál az érzelmekre. Aki országát és saját magát mások fölé helyezi. Az, aki szemrebbenés nélkül ilyesmit mond:

„Senki sem respektálja a nőket jobban, mint én.”

„Senki sem szereti a Bibliát jobban, mint én.”

„Senki sem ért jobban a külkereskedelemhez, mint én.”

„Senki sem érti a nukleáris háború rémségeit jobban, mint én.”

„Senki nem tett annyit az egyenlőségért, mint én.”

„Az én kabinetem tagjainak az I.Q.-ja magasabb, mint bármelyik elődömé… Az enyém a legmagasabbak között van.”

„Én vagyok a legkevésbé rasszista személy, aki valaha is interjút adott Önnek.”

"A nagy Abraham Lincolntól eltekintve, az én elnöki méltóságom minden előző elnököt leelőz.”

Franklin D. Rooseveltet nem számítva „még soha nem volt egyetlen elnök se, aki ennyi törvényt alkotott volna.”

2017-es varsói beszéde „a legnagyobb beszéd volt, amelyet egy elnök külföldön valaha is előadott.”

„A történelemben még soha nem volt egy politikus, aki rosszabb vagy igazságtalanabb bánásmódban részesült… a boszorkányüldözés legnagyobb áldozata (vagyok) Amerika történelmében.”

„Még soha senki sem volt olyan kemény az oroszokkal szemben, mint én.”

„Senki a világon nem tud többet az adózási rendszerről”, mint ő, de természetesen az Iszlámi Államról is bővebb ismeretei vannak, mint a tábornokoknak.

„Mindig a legjobb atléta” volt. Egy „stabil zseni” is. Szókészlete? A legjobb. Memóriája? „Minden idők egyik legjobbja.” Neki van „az egyik legnagyszerűbb temperamentuma” a világon.

Nem akármilyen demagógról van tehát szó. Beképzelt, tele önbizalommal? Lehet, hogy pont az ellenkezője igaz. Azért magasztalja magát, mert kishitű, és el akarja hitetni saját magával, hogy türelmesebb, mint feltételezik; gazdagabb, mint gondolják; okosabb, mint bárki más.

Veszélyes ember, mert azt hiszi, hogy korlátok nélkül élhet. Ő hazudhat, mert többnyire vallásos hívei hisznek benne. Megszégyenítheti a feleségét, mert csak saját magát szereti – és többnyire vallásos hívei félrenéznek. Nem kell elmennie a nemzet asszonya, a szókimondó Barbara Bush temetésére sem.

Az igazság az, hogy a sok tartalmas könyv és okos tanulmány, a tényfeltáró cikkek özöne és a komikusok kegyetlen viccei után egyre inkább érthető e beteg ember politikai lélektana. Kevésbé érthető hívei lélektana.

Már az amerikaiak is azt kérdik, amit Koncz Zsuzsa és a magyar választók többsége: miért hagytuk, hogy így legyen?

Szerző
Charles Gati