Mesterség, művészet: ez a hegedűkészítés

Nem lehet minden zenésznél Stradivari, de az itáliai mester modern utódai sem vallanak szégyent.

Tizenegy hegedű- és brácsakészítő, két cselló és két vonókészítő mutatta be munkáit, amelyeket ki lehetett próbálni, csakúgy, ahogy a kiállított borokat meg lehetett kóstolni. Az egyik asztalon Guminár Tamás mutatta be hegedűit, a szakma helyzetéről vele beszélgettünk. Elmesélte, hogy a második világháború után kevés hegedűkészítő maradt hazánkban, mivel tudásukra külföldön is szükség volt, könnyen találhattak munkát. Sokan '45 után, sokan pedig ötvenhatban távoztak. A hangszerészeket szövetkezetbe kényszerítették, ez nem kedvezett az önállósághoz szokott mestereknek, és az addigi színvonal süllyedéséhez az alapanyaghiány is hozzájárult, nehéz volt jó minőségű fához, de akár még vonószőrhöz, lakkhoz is hozzájutni. Az igények azonban tovább is nagyok voltak, mert a jó szólistáknak, a jó zenekarok tagjainak voltak kiváló hangszerei, hiszen sokat szerepeltek külföldön is. Ezek javítását ott végeztették.

A rendszerváltás utáni hangszerészeknek könnyebb lett a dolguk, utazhattak, elindulhattak külföldre is tanulni, Guminár Tamás is eljutott Angliába, Franciaországba, Olaszországba. A régi tradíciók újjáélesztése mellett saját koruknak megfelelően újítottak is. Azáltal, hogy kisebb lett a világ, összehasonlíthatatlanul több lehetőségük van arra, hogy információkat szerezzenek arról, milyen egy jó hegedű, milyenek az elvárások. Nem kell ehhez feltétlenül külföldre menni, a hazánkban fellépő művészek is gyakrabban fordulnak meg a műhelyekben, engedve értékes hangszereik tanulmányozását. Ma már a magyarok nem a pálya széléről nézik a szakmát, például másfél évvel ezelőtt a Londonban dolgozó Draskóczy Gábor nyerte az egyik legrangosabb amerikai hegedűkészítő-verseny díjait, két aranyérmet is magáénak tudhat onnan. Ha jól működik a szakma hazánkban, miért vásárolnak még mindig olasz hangszereket a művészek, ha tehetik? – kérdeztük. A rendszerváltás előtt az állam vásárolt nagyon értékes olasz mesterhegedűket, csellókat – szól a válasz - ezeket kiemelt művészek kapták meg használatra. Sajnos ezek nem kapják meg azt az évi rendes karbantartást – több millió forintba kerülne darabonként –, amire szükségük lenne.

Harmincegynéhány ilyen hangszer lehet ma Magyarországon, a legnagyobbak munkái is köztük vannak. Manapság viszont már nem olyan bőkezű az állam; olcsóbb hangszerekkel látják el a zenekarokat, és előfordul, hogy a zenészek kénytelenek maguknak munkaeszközt venni, vagy jobb esetben találnak egy szponzort, adományozót. Az új, magyar készítésű hangszereket inkább tanulóknak veszik. Az igazán nagy művészek pedig alapítványoktól, bankoktól, milliárdosoktól kapnak használatra hangszert, egy klasszikus művész ma már nem feltétlenül keres annyit, hogy egy Stradivarit meg tudjon venni. A modern hegedűk ár-érték aránya, használati értéke azonban nagyon jó, egy olyan hangszer, amely vakteszten szerepel olyan jól, mint egy Stardivari, ötvened-, századannyiba kerül.