Áprilisban eltűnt egy középbank. Szinte észrevétlenül. Mindez sajátosan magyar módra történt: nem szűnt meg, tulajdonost sem váltott, sőt budapesti fiókjainak száma éppenséggel a másfélszeresére bővül. Hivatalosan csak a bank neve változott meg ugyanis. A cégtáblák gyors iramban történt átfestése azonban kézzel foghatóvá teszi azt az irányváltást, amely az újabb négy esztendőre felhatalmazást kapott kormányzat gazdaságpolitikai törekvéseiben tapasztalható.
Az egykor nagy reményekkel indult Földjelzálog és Hitelbank neve előbb a pénzvilágon végigsöprő rövidítési hullámnak esett áldozatul, s vált a sokak számára ismerősnek tűnő FHB Bankká, végül odáig jutott, hogy a jövőben a jellegtelen, de egyértelmű Takarék névre fog hallgatni. Mindez azt jelzi, hogy a központi akarat úgy pakol ide vagy oda egykor a magánszférába tartozó pénzintézeteket, hogy a kiszorítás eszközeiben sem válogat; akaratához a jogszabályi hátteret is gond nélkül megteremti. A szándékot ez esetben még a volt tulajdonosnál tartott alapos házkutatás is nyomatékosította.
De nemcsak az FHB Bank neve vált köddé, hanem az egykor nagy reményekkel újraálmodott földjelzálog hitelezés is. Bár a lehetőség továbbra is fennáll, sőt hivatkoznak is rá, de mit ér mindez, ha a termőföld nem lehet a hitelezés alapja? Márpedig nem lehet, annak ellenére, hogy stabilabb fedezet nem létezik, hiszen a helyéről csak a legbrutálisabb geológiai katasztrófák árán mozdítható el.
Ez az állapot nem is kis mértékben arra hasonlít, amikor 1830-ban Széchenyi István korszakváltó műve, a Hitel nyomán az osztrák-magyar bankvilág valódi fejlődésnek indult. Történt pedig, hogy a szegénynek aligha mondható gróf 10 ezer forint hitelt akart felvenni birtokai fejlesztésére, de a pénzintézet fedezet hiányában elutasította. A legnagyobb magyar erről így írt a Hitelben: "…pénzbeli összeköttetésink hibás elrendeltetése s az abbúl természetesen következő tökéletes híja minden hitelnek. (...) úgy látom a hitel híját minden erkölcsi romlottság s lelki aljasodás egyik fő okának is." Széchenyi a művével kettős sikert ért el: megalapozta a magyar közgazdasági szakirodalmat, és némi viharok árán hitelhez is jutott.
Miként ez történhet napjainkban a háztartásokkal is. Az Orbán-Matolcsy tandem felismerte: abban az időszakban is muszáj növekedni, amikor az uniós ingyen pénzek védernyője várható zsugorodásnak indul. Így ledobták a "hitel-atombombájukat". Olyan mértékű eladósodásra biztatnak, amelyre legfeljebb 2008, a gazdasági világválság előtt volt példa. Bár a forintosított devizahitelesek aligha osztják azt a nézetet, hogy a lakossági piac tisztává vált, a banki mérlegadatok mégis ezt bizonyítják. (Az más kérdés, hogy most már a követeléskezelő cégek bajlódnak a késedelmesen vagy egyáltalán nem fizetőkkel.) Az alacsony kamatok és az infláció, a reálbérek növekedése kétségtelenül ismét eladósodásra csábít, ami még családpolitikai hátszelet is kaphat. Arccal a fiatalok felé!
A Hitelt az utókor a reformkor „harsonájaként” méltatta. Most az a kérdés: a rézfúvós hangszer helyett nem-e a lufit fújják-e?
