Az izraeli helyzet sok rokon vonást mutat a magyarral: előretör az illiberalizmus, de társadalmilag lenne igény a baloldali politikára. Izrael a vélhetően legegyenlőbb nyugati típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált, miközben a baloldal helyzete meglehetősen kilátástalan. Lássuk az okokat!
A közelmúltban egy izraeli csoportnak tartottam előadást a magyar politikai helyzetről, s a hallgatók számos ponton bólogattak: igen, ugyanez történik nálunk, Izraelben, mondták. A növekvő kormánypárti médiakoncentráció, a nemzetfogalom kisajátítása, az ellenzék hazaárulónak bélyegzése, a civil-törvény, a korrupció, a Soros-ellenes propaganda, stb. – egyre több a szomorú párhuzam a magyar és az izraeli közélet között.
Egyúttal lényeges különbségek is maradtak. Így például nálunk az egyértelműbb korrupciós összefonódások ellenére (vagy épp azért) sem képzelhető el, hogy a rendőrség Orbánt több ízben órákig kihallgassa, mint ahogy az sem, hogy tanácsadói sorra ellene valljanak. Benjamin Netanjahu miniszterelnök karrierje sok tekintetben Orbánéra hajaz: kivételesen tehetséges és gátlástalan politikus, aki nemzedéke meghatározó vezetőjévé vált, és sorsa elválaszthatatlanul összefonódott országa sorsával. Ám szemben Orbánnal Netanjahunak egyelőre nem sikerült a jogállami intézmények teljes Gleichschaltungja, és a magyarhoz képest szerény, de nyilvánvaló korrupció potenciálisan a vesztét okozhatja.
Egy ilyen helyzetben az izraeli baloldalnak rajtra készen kellene állnia, hogy a jobboldal erkölcsi válságát kihasználva egy esetleges előrehozott választáson új irányt adjon az izraeli politikának, egy demokratikusabb, békepártibb és szociálisabb irányba vezesse. Ehelyett a közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy egy előrehozott választáson a kormányfő pártja, a Likud megerősítené(!) parlamenti pozícióját, míg a baloldal tovább gyengülne. Bár egy ilyen, baljós árnyak homályában zajló választás dinamikája kiszámíthatatlan, úgy tűnik, a jobboldali szavazók a korrupciós vádak ellenére egyelőre kiállnának a miniszterelnök mellett, és a jobboldali bázis messze erősebb, mint a baloldali.
A biztonságpolitika túlsúlya
Az izraeli baloldal szűk két évtizede válságban van, és nincs sok arra utaló jel, hogy ebből ki tudna lábalni. A balközép válsága és a populista jobboldal erősödése nem szokatlan jelenség a mai világban, de a szokványos okok mellett az izraeli helyzetben speciális elemek is megjelennek.
A legfeltűnőbb a biztonságpolitika minden egyéb közpolitikai ágazat rovására megjelenő túlsúlya. Néhány más demokráciával ellentétben azt sem lehet mondani, hogy a biztonságpolitika jobboldali ügy lenne. Születésétől fogva a biztonságpolitikai és az azt övező diskurzus az izraeli politika központi szereplője. És bár máshogy közelítenek a kérdéskörhöz, e központi szerep a bal- és jobboldalra egyaránt igaz. A jelenlegi baloldal válsága jelentős mértékben a baloldal békepolitikai megközelítésének válsága is.
Bár a legtöbb felmérésből az rajzolódik ki, hogy az izraeli társadalom jelentős hányada még hisz a béke elvi lehetőségében, ugyanez a közvélemény többségében kiábrándult abból a konkrét reményből, hogy az újabb intifádát, az időnként felerősödő terrorhullámokat generáló palesztin ellen-oldal megfelelő partner lehet. Egyúttal az izraeli baloldal politikai válasza e kihívásra a választók szemében naivitása miatt megbukott, míg a jobboldal Netanjahu alatt - a terrorizmus visszaszorításának kizárólagos lencséjén keresztül szemlélve a problémát - sikeresen menedzseli a problémát: azaz többnyire sikeresen marginalizálja az izraeli megszállás problémáit, a terrorizmustól kezdve az etnikailag és jogilag idegen területek elfoglalásának erkölcsi dilemmáival együtt.
Szefárdok és askenázik
A baloldal válságának az okai azonban a pillanatnyi helyzetnél mélyebbre nyúlnak, és olyan strukturális problémákból is erednek, amelyekre aktuálpolitikai eszközökkel nehéz – bár nem lehetetlen – reagálni. Az izraeli politikát már az államalapítást megelőzően, majd onnantól még évtizedekig az európai ihletési baloldali eszméket követő politikusok és pártok dominálták. Bár volt jobboldali cionizmus, a zsidó nemzeti eszme fő irányvonalát a Kelet-Európából származó, az ottani politikai légkörben (ahol az antiszemitizmus jellemzően a reakciós jobboldalhoz kapcsolódott, míg a zsidók társadalmi befogását és egyenjogúságát rendszerint a baloldali és liberális erők pártolták) szocializálódott, döntően baloldali zsidók adták. Ebből eredően a szociáldemokrata irányultságú Munkapárt volt sokáig az izraeli politika domináns pártja, és 30 éven át ők adták a miniszterelnököt és a mindenkori legerősebb kormánypártot.
Időben és valószínűleg a baloldalra (meg általában) kifejtett hatásában az első itt említendő demográfiai átalakulás az arab államokból Izraelbe áttelepülő, sok esetben menekülő zsidókhoz kapcsolódik. Az ún. szefárd zsidók (egykor Spanyolországból elűzött, arab és más mediterrán államokba menekült zsidók leszármazottai) hagyományai, kulturális és társadalompolitikai eszméi jelentősen eltértek az ún. askenázi (túlnyomórészt kelet-európai származású) zsidókétól. A lényeges különbségek között szerepel a szekuláris-szocialista hagyományok hiánya, valamint sok esetben a személyes érintettség (a menekülés traumatikus élménye) miatt az arab országokhoz történő ellenségesebb, kevésbé pragmatikus viszonyulás. S bár a gyengébb gazdasági helyzetük elvileg nyitottabbá tehette volna a szefárdokat egy baloldali politikára, az izraeli askenázi elit vélt vagy valós arroganciája, ami a Munkapárt politikai dominanciájában is testet öltött (az askenázi kulturális és gazdasági hegemóniával karöltve), ezt a fajta azonosulást megnehezítette.
A különböző források eltérő becslést adnak arra, hogy mikor-hogyan alakultak a többség-kisebbség arányok az askenázi és a szefárd zsidók között, de az elég egyértelmű, hogy amikor a Munkapárt az 1970-es évek második felében először választást vesztett Izraelben, az arab országokból származó zsidók aránya is az addigi csúcspontra ért. A szefárd bevándorlási hullámot a Szovjetunió összeomlása után az addig visszatartott orosz zsidóság egymilliót is elérő tömege követte. Az orosz zsidók egyfelől askenázik és többnyire mélyen szekulárisak, másfelől körükben sok esetben mély nyomott hagyott a szocreál mentalitás: az ideológiai sallangként lejáratott baloldali értékek elutasítása és egy bizonyos mértékű társadalompolitikai konzervativizmus.
Fontos szempont az erősen vallásos zsidók növekvő befolyása az izraeli társadalomban. A befolyásos vallásos pártok sokszor pragmatikus szerepet töltöttek be az izraeli politikában, azaz bal- és jobboldali kormányokat egyaránt támogattak, amíg azok főbb követeléseiket elfogadták. De a vallásos szavazók a legtöbb, Izraelben komoly szerepet játszó kérdésben mégis jobbra húznak, ráadásul a vallásosokra is egyre növekvő hatást gyakorolnak a Nagy-Izrael gondolata mellett elkötelezett, szélsőjobbhoz tartozó szavazók.
Igény lenne rá
Az izraeli helyzet érdekessége, hogy társadalmilag mindenképpen lenne igény a baloldali politikára. Izrael ugyanis a vélhetően legegyenlőbb nyugati típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált. 1979 óta folyamatosan nő a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység, és egy 2013-as kutatás szerint Izraelben volt a legnagyobb a szakadék a felső 10 százalék és a középső decilis jövedelme, illetve a középső decilis és az alsó 10 százalék között.
2011-ben átmenetileg, de kitört a felgyülemlett szociális frusztráció és egy nagyszabású, az Occupy Wall Streetet pár héttel megelőző hatalmas demonstrációban, és egy ezt követő sátoros tiltakozásban öltött testet. A legnagyobb, országszerte koordinált tüntetés keretében csak Tel-Avivban 300 ezren mentek az utcára, ami egy 8,5 milliós, számtalan törésvonal mentén megosztott társadalomban igen jelentős szám (a balos Tel-Avivhoz képest a többi városban jóval kisebb tüntetés volt). A tüntetők a mindennapi létfenntartás nehézségei, a drága megélhetés, ezen belül különösen a magas lakhatási költségek ellen tiltakoztak. Sajtóbeszámolók szerint azért is volt különleges a demonstráció-sorozat, mert a baloldali túlsúly ellenére különböző hátterű demográfiai csoportokat mozgatott meg, beleértve a szegény vallásosokat, az alsó rétegekben jelentősen felülreprezentált szefárd zsidókat, valamint az izraeli arabokat.
A tüntetés egyik szervezője, a 2011-ben 26 éves Stav Shaffir nem sokkal később Izrael történetének legfiatalabb női parlamenti képviselője lett a Munkapárt színeiben, és sokan a baloldal új leendő csillagát látják benne. Shaffir 2015-ben egy elhíresült beszédben, néhány rá se hederítő kormánypárti képviselő jelenlétében élesen ment neki a jobboldalnak a növekvő egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és a burjánzó korrupció miatt. Megfogalmazta azt a krédót, ami miatt a baloldal legfőbb reményének látják: "Ne oktassatok ki minket a cionizmusról, mert az igazi cionizmus azt jelenti, hogy egyenlően osztjuk fel a költségvetést az állam összes polgára között. Az igazi cionizmus azt jelenti, hogy gondoskodunk a gyengékről. Az igazi cionizmus a szolidaritás, nem csak a harcban, hanem a mindennapi életben is."
Egyelőre azonban Shaffir komolyabb szerepvállalása és a baloldali fordulat ígérete is a jövő zenéje. Az izraeli közéletben a biztonságpolitikai diskurzus változatlanul mindent dominál, és nincs kilátás arra, hogy a vitathatatlan szociális feszültségek képesek lesznek primátusát felülírni. Amíg az izraeli választók szemében a jobboldal jelentősen kompetensebbnek tűnik e téren, addig a baloldal legfeljebb egy nagyon széles bázison nyugvó koalíció keretében tud labdába rúgni, és sem valószínű, hogy azon belül vezető szerepet tudna betölteni.
Ezért miközben Shaffir szenvedélyes beszéde után két évvel egy frissen csatlakozott, alapvetően jobboldali férfit választottak a Munkapárt élére, a kisebbik (és baloldali szemmel sok tekintetben ígéretesebb) baloldali pártnál, a Meretznél is fordulat következett be. A közelmúltban a párton belüli versenyben a szélsőbal jelöltjével szemben egy pragmatikus és dinamikus jelölt, a 41 éves Tamar Zandberg nyerte el a pártelnöki pozíciót, azzal az ígérettel, hogy némi középre fordulással kormányképessé teszi a bal szélre szorult és alacsony támogatottságú formációt. Alig pár héttel később azonban Zandberg botrányba keveredett, s a cáfolat ellenére megerősítést nyert, hogy kampányát egy szélsőjobbnak dolgozó, a baloldal lejáratásában korábban élen járó spin doctor segítette.
Bár a hasonlat korántsem tökéletes, de ez mégis kicsit olyan, mintha Magyarországon úgy nyerné el valaki egy baloldali párt vezetését, hogy Habony Árpád titokban tanácsot ad neki. Ebből is látszik: az izraeli baloldal előtt még rögös út áll.
