Győri Gábor: A baloldal Izraelben

Publikálás dátuma
2018.04.28. 09:26
AZ IZRAELI BALOLDAL ÚJ CSILLAGA - Shaffir szerint az igazi cionizmus nem más, mint a szolidaritás - FOTÓ: SHUTTERSTOCK/AVIVI AH

Az izraeli helyzet sok rokon vonást mutat a magyarral: előretör az illiberalizmus, de társadalmilag lenne igény a baloldali politikára. Izrael a vélhetően legegyenlőbb nyugati típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált, miközben a baloldal helyzete meglehetősen kilátástalan. Lássuk az okokat!

A közelmúltban egy izraeli csoportnak tartottam előadást a magyar politikai helyzetről, s a hallgatók számos ponton bólogattak: igen, ugyanez történik nálunk, Izraelben, mondták. A növekvő kormánypárti médiakoncentráció, a nemzetfogalom kisajátítása, az ellenzék hazaárulónak bélyegzése, a civil-törvény, a korrupció, a Soros-ellenes propaganda, stb. – egyre több a szomorú párhuzam a magyar és az izraeli közélet között.

Egyúttal lényeges különbségek is maradtak. Így például nálunk az egyértelműbb korrupciós összefonódások ellenére (vagy épp azért) sem képzelhető el, hogy a rendőrség Orbánt több ízben órákig kihallgassa, mint ahogy az sem, hogy tanácsadói sorra ellene valljanak. Benjamin Netanjahu miniszterelnök karrierje sok tekintetben Orbánéra hajaz: kivételesen tehetséges és gátlástalan politikus, aki nemzedéke meghatározó vezetőjévé vált, és sorsa elválaszthatatlanul összefonódott országa sorsával. Ám szemben Orbánnal Netanjahunak egyelőre nem sikerült a jogállami intézmények teljes Gleichschaltungja, és a magyarhoz képest szerény, de nyilvánvaló korrupció potenciálisan a vesztét okozhatja.

Egy ilyen helyzetben az izraeli baloldalnak rajtra készen kellene állnia, hogy a jobboldal erkölcsi válságát kihasználva egy esetleges előrehozott választáson új irányt adjon az izraeli politikának, egy demokratikusabb, békepártibb és szociálisabb irányba vezesse. Ehelyett a közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy egy előrehozott választáson a kormányfő pártja, a Likud megerősítené(!) parlamenti pozícióját, míg a baloldal tovább gyengülne. Bár egy ilyen, baljós árnyak homályában zajló választás dinamikája kiszámíthatatlan, úgy tűnik, a jobboldali szavazók a korrupciós vádak ellenére egyelőre kiállnának a miniszterelnök mellett, és a jobboldali bázis messze erősebb, mint a baloldali.

A biztonságpolitika túlsúlya

Az izraeli baloldal szűk két évtizede válságban van, és nincs sok arra utaló jel, hogy ebből ki tudna lábalni. A balközép válsága és a populista jobboldal erősödése nem szokatlan jelenség a mai világban, de a szokványos okok mellett az izraeli helyzetben speciális elemek is megjelennek.

A legfeltűnőbb a biztonságpolitika minden egyéb közpolitikai ágazat rovására megjelenő túlsúlya. Néhány más demokráciával ellentétben azt sem lehet mondani, hogy a biztonságpolitika jobboldali ügy lenne. Születésétől fogva a biztonságpolitikai és az azt övező diskurzus az izraeli politika központi szereplője. És bár máshogy közelítenek a kérdéskörhöz, e központi szerep a bal- és jobboldalra egyaránt igaz. A jelenlegi baloldal válsága jelentős mértékben a baloldal békepolitikai megközelítésének válsága is.

Bár a legtöbb felmérésből az rajzolódik ki, hogy az izraeli társadalom jelentős hányada még hisz a béke elvi lehetőségében, ugyanez a közvélemény többségében kiábrándult abból a konkrét reményből, hogy az újabb intifádát, az időnként felerősödő terrorhullámokat generáló palesztin ellen-oldal megfelelő partner lehet. Egyúttal az izraeli baloldal politikai válasza e kihívásra a választók szemében naivitása miatt megbukott, míg a jobboldal Netanjahu alatt - a terrorizmus visszaszorításának kizárólagos lencséjén keresztül szemlélve a problémát - sikeresen menedzseli a problémát: azaz többnyire sikeresen marginalizálja az izraeli megszállás problémáit, a terrorizmustól kezdve az etnikailag és jogilag idegen területek elfoglalásának erkölcsi dilemmáival együtt.

Szefárdok és askenázik

A baloldal válságának az okai azonban a pillanatnyi helyzetnél mélyebbre nyúlnak, és olyan strukturális problémákból is erednek, amelyekre aktuálpolitikai eszközökkel nehéz – bár nem lehetetlen – reagálni. Az izraeli politikát már az államalapítást megelőzően, majd onnantól még évtizedekig az európai ihletési baloldali eszméket követő politikusok és pártok dominálták. Bár volt jobboldali cionizmus, a zsidó nemzeti eszme fő irányvonalát a Kelet-Európából származó, az ottani politikai légkörben (ahol az antiszemitizmus jellemzően a reakciós jobboldalhoz kapcsolódott, míg a zsidók társadalmi befogását és egyenjogúságát rendszerint a baloldali és liberális erők pártolták) szocializálódott, döntően baloldali zsidók adták. Ebből eredően a szociáldemokrata irányultságú Munkapárt volt sokáig az izraeli politika domináns pártja, és 30 éven át ők adták a miniszterelnököt és a mindenkori legerősebb kormánypártot.

Időben és valószínűleg a baloldalra (meg általában) kifejtett hatásában az első itt említendő demográfiai átalakulás az arab államokból Izraelbe áttelepülő, sok esetben menekülő zsidókhoz kapcsolódik. Az ún. szefárd zsidók (egykor Spanyolországból elűzött, arab és más mediterrán államokba menekült zsidók leszármazottai) hagyományai, kulturális és társadalompolitikai eszméi jelentősen eltértek az ún. askenázi (túlnyomórészt kelet-európai származású) zsidókétól. A lényeges különbségek között szerepel a szekuláris-szocialista hagyományok hiánya, valamint sok esetben a személyes érintettség (a menekülés traumatikus élménye) miatt az arab országokhoz történő ellenségesebb, kevésbé pragmatikus viszonyulás. S bár a gyengébb gazdasági helyzetük elvileg nyitottabbá tehette volna a szefárdokat egy baloldali politikára, az izraeli askenázi elit vélt vagy valós arroganciája, ami a Munkapárt politikai dominanciájában is testet öltött (az askenázi kulturális és gazdasági hegemóniával karöltve), ezt a fajta azonosulást megnehezítette.

A különböző források eltérő becslést adnak arra, hogy mikor-hogyan alakultak a többség-kisebbség arányok az askenázi és a szefárd zsidók között, de az elég egyértelmű, hogy amikor a Munkapárt az 1970-es évek második felében először választást vesztett Izraelben, az arab országokból származó zsidók aránya is az addigi csúcspontra ért. A szefárd bevándorlási hullámot a Szovjetunió összeomlása után az addig visszatartott orosz zsidóság egymilliót is elérő tömege követte. Az orosz zsidók egyfelől askenázik és többnyire mélyen szekulárisak, másfelől körükben sok esetben mély nyomott hagyott a szocreál mentalitás: az ideológiai sallangként lejáratott baloldali értékek elutasítása és egy bizonyos mértékű társadalompolitikai konzervativizmus.

Fontos szempont az erősen vallásos zsidók növekvő befolyása az izraeli társadalomban. A befolyásos vallásos pártok sokszor pragmatikus szerepet töltöttek be az izraeli politikában, azaz bal- és jobboldali kormányokat egyaránt támogattak, amíg azok főbb követeléseiket elfogadták. De a vallásos szavazók a legtöbb, Izraelben komoly szerepet játszó kérdésben mégis jobbra húznak, ráadásul a vallásosokra is egyre növekvő hatást gyakorolnak a Nagy-Izrael gondolata mellett elkötelezett, szélsőjobbhoz tartozó szavazók.

Igény lenne rá

Az izraeli helyzet érdekessége, hogy társadalmilag mindenképpen lenne igény a baloldali politikára. Izrael ugyanis a vélhetően legegyenlőbb nyugati típusú piaci demokráciából a legegyenlőtlenebbek egyikévé vált. 1979 óta folyamatosan nő a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység, és egy 2013-as kutatás szerint Izraelben volt a legnagyobb a szakadék a felső 10 százalék és a középső decilis jövedelme, illetve a középső decilis és az alsó 10 százalék között.

2011-ben átmenetileg, de kitört a felgyülemlett szociális frusztráció és egy nagyszabású, az Occupy Wall Streetet pár héttel megelőző hatalmas demonstrációban, és egy ezt követő sátoros tiltakozásban öltött testet. A legnagyobb, országszerte koordinált tüntetés keretében csak Tel-Avivban 300 ezren mentek az utcára, ami egy 8,5 milliós, számtalan törésvonal mentén megosztott társadalomban igen jelentős szám (a balos Tel-Avivhoz képest a többi városban jóval kisebb tüntetés volt). A tüntetők a mindennapi létfenntartás nehézségei, a drága megélhetés, ezen belül különösen a magas lakhatási költségek ellen tiltakoztak. Sajtóbeszámolók szerint azért is volt különleges a demonstráció-sorozat, mert a baloldali túlsúly ellenére különböző hátterű demográfiai csoportokat mozgatott meg, beleértve a szegény vallásosokat, az alsó rétegekben jelentősen felülreprezentált szefárd zsidókat, valamint az izraeli arabokat.

A tüntetés egyik szervezője, a 2011-ben 26 éves Stav Shaffir nem sokkal később Izrael történetének legfiatalabb női parlamenti képviselője lett a Munkapárt színeiben, és sokan a baloldal új leendő csillagát látják benne. Shaffir 2015-ben egy elhíresült beszédben, néhány rá se hederítő kormánypárti képviselő jelenlétében élesen ment neki a jobboldalnak a növekvő egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és a burjánzó korrupció miatt. Megfogalmazta azt a krédót, ami miatt a baloldal legfőbb reményének látják: "Ne oktassatok ki minket a cionizmusról, mert az igazi cionizmus azt jelenti, hogy egyenlően osztjuk fel a költségvetést az állam összes polgára között. Az igazi cionizmus azt jelenti, hogy gondoskodunk a gyengékről. Az igazi cionizmus a szolidaritás, nem csak a harcban, hanem a mindennapi életben is."

Egyelőre azonban Shaffir komolyabb szerepvállalása és a baloldali fordulat ígérete is a jövő zenéje. Az izraeli közéletben a biztonságpolitikai diskurzus változatlanul mindent dominál, és nincs kilátás arra, hogy a vitathatatlan szociális feszültségek képesek lesznek primátusát felülírni. Amíg az izraeli választók szemében a jobboldal jelentősen kompetensebbnek tűnik e téren, addig a baloldal legfeljebb egy nagyon széles bázison nyugvó koalíció keretében tud labdába rúgni, és sem valószínű, hogy azon belül vezető szerepet tudna betölteni.

Ezért miközben Shaffir szenvedélyes beszéde után két évvel egy frissen csatlakozott, alapvetően jobboldali férfit választottak a Munkapárt élére, a kisebbik (és baloldali szemmel sok tekintetben ígéretesebb) baloldali pártnál, a Meretznél is fordulat következett be. A közelmúltban a párton belüli versenyben a szélsőbal jelöltjével szemben egy pragmatikus és dinamikus jelölt, a 41 éves Tamar Zandberg nyerte el a pártelnöki pozíciót, azzal az ígérettel, hogy némi középre fordulással kormányképessé teszi a bal szélre szorult és alacsony támogatottságú formációt. Alig pár héttel később azonban Zandberg botrányba keveredett, s a cáfolat ellenére megerősítést nyert, hogy kampányát egy szélsőjobbnak dolgozó, a baloldal lejáratásában korábban élen járó spin doctor segítette.

Bár a hasonlat korántsem tökéletes, de ez mégis kicsit olyan, mintha Magyarországon úgy nyerné el valaki egy baloldali párt vezetését, hogy Habony Árpád titokban tanácsot ad neki. Ebből is látszik: az izraeli baloldal előtt még rögös út áll.

Szerző

Szegőfi Ákos: Ádám és Éva almát árul

Publikálás dátuma
2018.04.28. 09:25
TRUMP, PUTYIN ÉS KIM DZSONG UN - Vezetők és követők egymásra találnak

És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek – míg az öntudatra ébredés a szégyen pillanata az Ószövetségben, a tudomány által felvázolt tudatosság-karrier nem a csupaszságot takargató magunkra ébredésről szól, inkább arról, hogy a biológiailag adott lehetőség egy fejleszthető készséget takar, ami törődés nélkül elcsökevényesedik – az alma szavatossága lejár.

Elnyomott készségek

Az "alma" (hogy pontosabbak legyünk: a gyümölcs) az agy elülső részén, a homlok mögött elterülő frontális lebeny. Itt található majdnem minden, ami klasszikus értelemben emberi. Öntudat, tervezés, érvelés, szabályok felismerése és rugalmas változtatása, az ösztönök megvétózásának készsége – minden, amit végrehajtó funkcióként ismer a kognitív tudomány – innen ered. Ezen készségek sorsa hasonló elnyomottságot mutat, mint egyes társadalmi osztályoké; a történelem során a tudatosság által nyújtott képességekre főként az irányító elit tartott igényt, a többieknek jellemzően annyit akartak engedélyezni, amennyi a munka hatékony megszervezéséhez, a szolgálathoz kellett. A tudatosság kivirágoztatása – a mezítelenségre való ráébredés – a társadalomszervezők érdekeivel mindig is ellentétes volt. Isaiah Berlin írja erről: "Hogy manipuláljuk az embereket, hogy olyan célok felé hajtsuk őket, amiket te – a társadalmi reformer – látsz, de ők nem, annyit tesz, mint az emberek lényegét letagadni, akarat nélküli tárgyakként kezelni, és végső soron lealacsonyítani őket."

A tudat árapályos korszaka

Képernyőkben fürdőző embereket, az óceánokat szeméttel megtöltő fogyasztókat és a komikus frizurájú populista vezetők felemelkedését szemlélve arra a következtetésre juthatunk, hogy a tudatosság árapályos korszakát éljük. A tudat elnyomásának színhelyei és módszerei változásokon mennek keresztül. A módszerekről elmondható, hogy profibbá váltak. Három színteret azonosíthatunk, ahol a tudatosság apadásáról beszélhetünk: a politika, a kommunikáció és a fogyasztás. Három színtér, ahol Ádám és Éva köszönik szépen, inkább visszaadnák az almát (gyümölcsöt).

Legelőször a populizmus feltámadásáról kell szót ejteni. A populizmus a politika agytörzse. Zsigeri reakciók és reflexek, a populizmus személyiségünk legundokabb része, mi magunk egy kócos és korai, sikertelenségtől felhős hétfő reggelen, mikor mindenért mást hibáztatunk. A populista vezetők felemelkedése mögött elemzők ezrei azonosították már a liberális demokrácia végét, azonban a populista vezetők nagy részét kvázi-demokratikus úton emelték a hatalomba. Azok piedesztálra emelése, akik agyunk legprimitívebb részeivel kommunikálnak, valójában rólunk árul el sokat. Trump, Wilders, Maduro, Berlusconi, Orbán és a többiek – valójában mind mi vagyunk, a lehető legrosszabb formánkban. Az elnök, aki a nukleáris fegyverzetről szóló tanácskozás felénél feláll a tárgyalóasztaltól, mert unatkozik – mi vagyunk. A miniszterelnök, aki részletes jelentések elolvasása helyett inkább tévézik – mi vagyunk. A kampányszóvivő, aki egy szót se pazarol egészségügyi vagy szociális problémákra, mert nem érdekli – mi vagyunk. A miniszter, aki gonosz, sötét bőrű emberek inváziójával riogat – mi vagyunk. A lenéző cinizmus, ami kijelenti, hogy aki keveset keres az annyit is ér – mi vagyunk. Az elégedetlenül hullámzó tömeg, ami egy önmaga nagyságát és mások alsóbbrendűségét visszhangzó figurát lök ki magából a pódiumra – mi vagyunk. Van is bennünk valami morbid mód izgalmas. A világ sivár lenne az újságíróknak Donald Trump nélkül – titokban mind imádják őt. A vezetők és követők egymásra találása egy összeillésen múlik, ami a személyiségük, a történeti helyzetből adódó konfliktusaik és szükségleteik analóg megegyezése között található – írta erről Erikson 1964-ben.

Kontroll nélküli hatalom

A második a kommunikációs tudatosság változása. Az emberi társadalmakat történetek uralják, és az ezek feletti kontroll hatalmat jelent. A negyedik hatalmi ág feletti tartós hatalom megszerzése valószínűtlenebbnek tűnik, mint valaha. A divatos kommunikációs fegyverek, amilyen az álhírterjesztés, a szivárogtatás, a célzott kommunikáció vagy az influencer-pozícióra törekvés, valójában nem jelentenek tényleges kontrollt a narratívák felett, de nincs is szükség rá. Annyi már elég, hogy valamilyen zsigeri reakciót kiváltó üzenetlufit felfújnak, majd egyszerűen elengednek a virtuális tér viharában, ahol az megosztások tucatjain át eljut bárkihez, aki érzelmi alapon be tudja fogadni. Tanulságos ebből a szempontból az orosz álhírpropaganda: azt gondolhatnánk, hogy állami támogatás és az európai együttműködés elpusztításáról szóló pszichológiai mesterterv alkotják. A jelentések ezzel szemben azt mutatják, hogy ilyesmiről szó sincs: az álhíreket javarészt amatőr csapatok állítják elő tonnaszám, a Kreml propagandagépezete pedig szemezget a tálcán felkínált sztorikból, kisajátítja és felhasználja őket. Mégis hogyan váltunk ennyire sérülékennyé egy ilyen házilag barkácsolt eszközzel szemben? Borzalmas angolsággal írott, kitalált narratívák ezrei indulnak hadba, útjukat dühből ikszelt szavazócédulák, tönkrement karrierek és észbontó konspirációk szegélyezik.

Jöttem, láttam, vettem

A harmadik – talán legtöbb kárt okozó – jelenség a fogyasztási tudatosság hiánya. Fenntartásáért az etika nélküli marketing a felelős. A marketing egy Kalasnyikov-géppisztoly. Tudományos szempontból nézve egyszerű mint a faék, nem pontos, de szinte mindig működik, nagyon népszerű, a hatása pedig pusztító. Sovány vigasz, hogy a szakemberek, akik olyan jól használják a fegyvert ellenünk, maguk is oly könnyedén esnek áldozatául saját módszereiknek, mikor vásárolni indulnak a sarki szupermarketbe. A marketing pszichológiája a tökéletesedés útján levetkőzte magáról a morális aggályok gönceit. A lényeg, hogy eladjon. Az eladás szempontjából hasznosabb a fogyasztó ősibb agyi struktúráival kommunikálni: a félelmével, a kétségeivel, a dühével, az evolúciós örökségeivel, a tudatalattijával. "Törekedj rá, hogy olyan legyen az életed, mint egy reklám, amit az életről láttál!" – üzeni a marketing villódzva. "Ha merészelsz nem így tenni, örökre boldogtalan leszel." A tudatos tájékozódásra nevelés költséges, hiszen a tudatosság éppen a fogyasztás totális értelmetlenségét tárná fel. Bertrand Russell egy helyütt megjegyzi, hogy bizonyos ókori társadalmak óta nem volt még olyan berendezkedés, ami egyszerre próbálta volna intelligenssé és egyúttal boldoggá is tenni polgárait. Míg az előző két területen apályról volt szó, itt már a tudat elsivatagosodásáról érdemes beszélni. A jószágkosarak piknikjén egy termék köré szekták szerveződnek, mialatt kezelhetetlen mennyiségű szemét termelődik. Tízezer évig elálló tárgyakat gyártunk párperces használatra. A trendvallások taglétszámban átvették a vezetést az újkeresztény szektáktól is, miközben ősi módszereiket eltanulták. Jellegzetes, hogy valós társadalmi problémákat kevernek saját dogmáikkal; például elhízásról prédikálnak, aminek a megoldására a csodatévő pí-vizet ajánlják. Ez a retorika lehetővé teszi, hogy bármely, a pí-vizet támadó kritikust a tömeges elhízással szembeni keresztesháború ellenségének lehet bélyegezni. A fogyasztói szekták befolyással vannak arra amit eszünk, amit iszunk, amit veszünk, amit letöltünk és ami iránt lojálisak vagyunk. Állandóan terjesztik az igét.

Övék a mennyek országa

Nem lenne jobb nekünk a tudatosság nélkül? Agyunk fejlettségének számos kellemetlen hátulütője van. A tudatra ébredés és a gondolkodás fejlődése lehetővé tette az embernek, hogy a természetben addig ismeretlen, iszonyú szenvedést okozzon fajtársainak és más élőlényeknek egyaránt. Nem lenne jobb nekünk a zselézett hajú populista vezetőinkkel, akik kimondják amit akarunk, nem lenne jobb nekünk agyatlan fogyasztásban keresni a boldogságot, vagy saját tudatlanságunk kipárnázására használni az internetet? A tudományos válasz erre a következő: van egy szekérderék bizonyítékom, ami szerint nem.

Bár a populista vezetők tehetségesek a hatalom megragadásában, uralmuk hátrányokkal jár. Egy közülük, hogy regnálásuk hosszú távon megfojtja a gazdaságot. Rengeteg kísérletet folytattak már a boldogság és öröm témáiban, a hedonista, sztoikus filozófiai iskolák örökségéről nem is beszélve. Epikurosztól Marcus Aureliuson át a modern boldogságkutatásokig viszonylag hosszú a lista – de nem is kell feltétlen ismerni mindezt. Elég a marketing alaplogikájából kiindulni. A marketing nem akar és nem is tud senkit boldoggá tenni, ez nem is volt célja soha. Az a kimondatlan premissza, hogy a vásárlás, a fogyasztás boldogsághoz vezet: maga is marketing, méghozzá a fogyasztás marketingje.

Nem kellemes a mezítelenségre való ráébredés, és bár a tudatossághoz vezető utat nem őrzik lángpallosú kerubok, a harc kemény, generációról-generációra megújuló; ha valaki el is érné Russell intelligens és boldog utópiáját, gyermekeinek már újra kellene gondolniuk azt. Fontos látni, hogy a tudatlanság uralma nem vezet jövőhöz, inkább egy soha nem múló, eltompult pillanathoz, amiben nem tudunk saját mezítelenségünkről, de néhányan igen – és használják is ellenünk.

Szerző
Témák
populizmus

Szüdi János: Kételkedem, tehát vagyok

Publikálás dátuma
2018.04.28. 09:24
NEM VITATTÁK A CITROM NARANCSSÁGÁT - Beleharaptunk valahányan FOTÓ: JELENET A TANÚ CÍMŰ FILMBŐL

Nem tündérmese. Nem délibáb győzte meg a magyarokat arról, az a jó, ha szegénységben és félelemben élnek, az a jó, ha esélyük sincs a boldogulásra. Elhitték a mesét, az ország jobban teljesít.

A kételkedés kényszere az emberré válás és az emberiség fejlődésének folyamatos motorja. Hiszen, ha valamelyik ősünk nem kételkedik abban, hogy természetes dolog a faágak között hintázva haladni, sosem próbálja ki a földön járást. Nem tudjuk, ki volt az a kétkedő, aki először gondolt arra, mellső lábait érdemes felemelni a földről, de köszönet jár érte. Köszönet jár annak az ősünknek is, aki nem hitte el, hogy földünk lapos. A kételkedésre épülő vizsgálódás döntött meg számos, korábban megkérdőjelezhetetlen tételt, változtatott meg ősi gyakorlatot, hozott újabb és újabb megoldásokat.

A világ felosztása

A világnak azon részein vannak komoly bajok, ahol az ott élők csoportja jelentős részéből kihalt, vagy ami még rosszabb, ki sem alakult a hatalommal szembeni kételkedés igénye. Ennek következménye, hogy nem vitatják a kialakult állapotokat, elfogadják a rájuk osztott szerepet, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Nevezzük a világnak ezen részeit kételkedésmentes övezetnek, még akkor is, ha bizonyos: mindig, mindenkor, mindenütt vannak olyanok, akik kilógnak a sorból, és akkor is, ott is kételkednek a hatalom szavahihetőségében, ahol ez tilos és ahol ezért üldözés lehet a sorsuk. Az ilyen övezetekben élők áldozatává válnak egy kis csoportnak, amelyik megkaparintva az irányítást a maga hasznára fordítja a megtermelt javakat, éppen csak annyit engedve át a többségnek, amennyi szükséges és elégséges a helyzet fenntartásához. Emellett működteti azt a rendszert, amely konzerválja a kialakult állapotot, illetve adott pillanatban megvédi a hatalmon lévőket. A kételkedésmentes övezet sorsa az elsorvadás. Ennek üteme lehet gyorsabb vagy lassúbb. A vég megjósolható. Eljön az a pillanat, amikor bekövetkezik a felocsúdás, és az ott élők átveszik sorsuk irányítását. Ennek a folyamatnak a kimenetele sokféle lehet: békés vagy kevésbé békés. Nagyon sok függ attól, hogy a kételkedésmentes övezetben élnek-e kételkedők és számuk milyen ütemben és mértékben emelkedik. (A teljesség kedvéért: azokban, akik nem kételkednek a hatalomban, hitté válik ez a bizalom. Ezért mindent – saját tapasztalataikat is - elutasítanak, ami nem egyeztethető össze hitükkel.)

Ott, ahol a kételkedés társadalmi szokássá válik, nincsenek többé megkérdőjelezhetetlen igazságok, megtámadhatatlan tekintélyek, természetessé válik a véleménynyilvánítás szabadsága, az információk mindenki számára rendelkezésre állnak, az iskola felkészít a megismerésre, a megértésre. Ahol a kétkedés társadalmi szokássá válik, ott szokássá válik az egymásra figyelés, a problémák közös megoldása. Ehhez az állapothoz általában hosszú út vezet.

Helyünk a világban

A választási eredmények alapján Magyarország is a kételkedésmentes övezetbe sorolható? Nehéz lenne erre a kérdésre más választ adni, mint az "igen". Ellenkező esetben nem lehetne viták és program nélkül győzelmet aratni a migráns és a Soros szavakkal. Hosszú és költséges kormányzati munka eredményeképpen alakult ki ez a "félszavakból is megértjük egymást" állapot, amely nem előzmény nélküli hazánkban, sőt mondhatjuk, ez a hagyományos viszony urak és alárendeltjeik között. A hatalom mindig tudta, mikor kell behunynia a fél szemét a béke kedvéért. Az idősebbek még emlékezhetnek a "békeharcra". Mindenki tudta, ki az ellenség, mit akar az állampárt. Sok mindent megúszhatott, aki ismerte a helyét és a szerepét a hadijátékban. A harc - a 2010-ben végrehajtott alkotmányos puccs után - ott folytatódik, ahol 1990-ben félbeszakadt. Változás a szereplők személyben van: Kádár helyére Orbán, az MSZMP helyébe a Fidesz lépett. Az ellenség is változott. A módszer, amellyel a társadalmat harcba hívják – bár az eszközök sokkal hatékonyabbá váltak –, alig. Az államapparátus közpénzen beleveri a fejekbe, mire kell asszociálni a hívószavakról. Működnek a pavlovi reflexek. Ehhez nem kell ismerni a szavak tartalmát. Elég hallani, hogy megjelenjen a hallgatóság szeme előtt a köztévé által naponta többször sugárzott kép az emberáradatról, amelytől félni kell. Félni kell, mert elveszi a munkát, a segélyt, a lakást. Megerőszakolja a nőket. Fosztogat. Jaj annak, aki kendővel takarja el a fejét. Jaj annak, aki turbánt hord. Jaj annak, akinek sötét a bőre. A híres magyar vendégszeretet csak annak jár, aki nem tartozik az említett körbe. A gyanúsak örüljenek, ha csupán rendőrért kiállt az, aki szentül hiszi: Magyarország csak a magyaroké. A közpénzen folyó plakátkampány is meghozta a gyümölcsét. Az idős bankár neve hallatán ökölbe szorulnak a kezek, görcsbe rándulnak a gyomrok. Azoké is, akik – az óriásplakátok alapján - legfeljebb annyit tudnak e név viselőjéről, hogy zsidó.

Mindent megőrizni, ami rossz

Törvényszerű-e, hogy hazánkban milliók fogadják be, hiszik el minden kételkedés nélkül, amit a hatalom mond, közvetít, üzen? Erre a kérdésre sem lehet más választ adni: igen. Ennek legfőbb oka a társadalmi kapcsolatrendszereket át- meg átszövő tekintélyelvűség. Jól kifejezik ezt a szemléletmódot "a gyermek neve hallgass", "az asszony verve jó", "ne szólj szám, nem fáj fejem", "felfelé nyal, lefelé tapos" típusú mondások. A történeti alkotmány igazi vívmánya a párbeszédkészség, a kapcsolatteremtő akarat nagyfokú hiánya. Akinek vélt vagy valós pozíciója van az él, és vissza is él vele.

A magyar iskolarendszer minden korban a hatalmat szolgálta ki. Legfontosabb feladata a fennálló társadalmi viszonyok megőrzése, fenntartása volt. Ennek az iskolarendszernek a megújítására - a nyitott, befogadó, a szülő-tanuló-pedagógus mellérendeltségre épülő iskola létrehozására - tett kísérletek nem vezettek eredményre. A tekintélyelvűséget nem sikerült felszámolni. Mit képzelnek a szülők? Csak nem gondolják komolyan, bármi közük is van ahhoz, mi folyik az iskolában. Ugyan! Mit gondolnak a taknyos kölykök? Valóban azt hiszik, hogy jogaik vannak? Ugyan! A tantervi utasítás rendszerének, az állami tankönyvkiadás monopóliumának visszaállítása, a tanfelügyelet újraszervezése nemcsak az állam mindenhatóságának megerősítését, hanem a pedagógus szavai kétségbevonhatatlanságának helyreállítását is jelenti. Nem kell gondolkoznia sem a pedagógusnak, sem a tanulónak ahhoz, hogy sikeres legyen. A tananyagot mindenki készen kapja az államtól. A tanár feladata bemagoltatni, a tanuló feladata bemagolni azt. Nem baj, ha egyikük sem vonja kétségbe annak helyességét, ami le van írva. Az eredmény kézzel fogható.

Április 8-án ismét a magyar narancsban hívők győztek. Nem vitatták az eléjük rakott citrom narancsságát. Nem ébresztett kételyt bennük, hogy a gyümölcs kicsit sárgább, kicsit savanyúbb. Beleharaptunk valahányan. Folyik is a nyála mindenkinek. Azoknak is, akik örülnek, mert magukénak érzik ezt a gyümölcsöt, s azoknak is, akik sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják azt.

Hogyan tovább? Válasszuk az antalli alámerülést vagy csapjunk hangos ricsajt? Csipkerózsika száz évig aludt, amíg eljött a királyfi, hogy felébressze. Talán nem szükséges ennyi idő annak bizonyítására és elfogadtatására, hogy Magyarországon nem terem narancs.

Szerző