Csaknem egy esztendeje történt, 2017 júniusában, hogy Párizs közelében, az Ourcq csatornát törékeny kis papírhajók lepték el. Művészek kezdeményezték az akciót annak a kétszáz áldozatnak az emlékére, akik azokban a napokban a Földközi-tengerbe vesztek. Migránsok, menekültek, akik a a török partoktól indultak abban a reményben, hogy Európában, a szárazföldön lelhetnek menedékre az üldöztetés, a nélkülözés után.
Papírhajók mint jelképes „sírboltok”. Az áldozatok otthonukból titokban indultak el, és titokban is érte őket a halál. Sokáig közömbösség kísérte a tragédiájukat. Fél évtizede jelentek meg az első becslések arról, hogy 1993 és 2012 között 27000 áldozatot követelt ez az addig viszonylag ismeretlen tömegsír. Mára már valamivel pontosabbak az adatok, a megközelítő számot úgy 40000-re tartják. A borúlátók azonban ennek a többszörösét gyanítják. Rossz emlékek jönnek fel: a második világháború ideje, amikor a hajók a náci üldöztetések elől vitték volna az európai zsidókat a születő Izraelbe, de nem mindegyik ért oda. 1970 táján a vietnamiak menekültek csónakokon. De mindez nem hasonlítható a XXI. század kezdetének drámájához.
A kétezres évek elején a vándorlók 95 százaléka még repülőgépen, szabályos útlevéllel és beutazási vízummal érkezett remélt menedékhelyére. Az engedélyek általában három hónapra szóltak, gyakran a hosszabbítás halvány ígéretével. Nem gondolt rá senki, legalábbis igen kevesen, hogy pár esztendőn belül mekkora lesz az érkezők tömege, és közülük mennyien végzik a Földközi-tenger hullámaiban.
Az Európai Unió tagállamai precízen számon tartják, hogy mennyien élnek a földjükön, hány külföldi lépi át a határaikat, de az - legalábbis egyelőre - kevesebb érdeklődést kelt, mennyien tűnnek el a vízben, hányan nem jutnak el soha a partokig. Erri De Luca olasz író úgy fogalmazott, „li lasciamo annegare, per negare”, hagyjuk őket odaveszni, hogy hallgathassunk róluk. A Le Monde szerint „politikai halottak, az európai erődítmény-fölfogás áldozatai”. Azoknak a menekülteknek a példátlan és eddig szinte ismeretlen esetére is emlékeztetnek, akiket a bolgár rendőrség a hegyekbe száműzött, végezzen velük a természet, a fagy.
Lelkiismeretes kutatók egyes államok, kormányok felelősségét is firtatják, látván, hogy 1990-es esztendők vége óta változatlanul ugyanazt a politikát hirdetik. Az eredmény, hogy örökmozgó világunkban kontinensünk elitje gyorsan, fürgén és biztosan vándorolhat bárhová, de a határai egyre inkább bezárulnak a háborúk vagy a szegénység elől menekülők előtt.
Saját országunk ebben valóban élen jár.