Nem az az igazi probléma, hogy a Fidesznek nincs mondandója az úgynevezett munkásosztály (kevésbé, de azért szintén anakronisztikus kifejezéssel: a bérből és fizetésből élők) számára. Utoljára az a Rogán Antal próbálkozott a megszólításukkal, akinek azt sem hiszi el a publikum, amit kérdez. A „keményen dolgozó kisember” az ő interpretációjában ugyanolyan politikai (marketing)termék volt, mint a polgári Magyarország. No de a Fidesz a „nemzeti” - offshore székhelyű, a közteherviselésből részt nem vállaló, az alkalmazottakat gyengén fizető, közpénzből gazdagodó és járadékvadász – nagytőke pártja, érthető, ha nem üzen semmit a munkásoknak. Sem május elsején, sem máskor.
Az a baj inkább, hogy az ellenzéknek sincs a dolgozóknak címzett érvényes ajánlata. Pedig mondani éppen volna mit egy olyan országban, ahol az egész régión belül messze a leglassabban emelkedtek a reálbérek, és a legkésőbb érték utol a 2008-as válság előtti szintet. Mondhatnák, hogy ők nem orosz érdekű gazdaság- és energiapolitikát folytatnának, de ezt a Jobbiknak még a saját hívei sem hinnék el; ami így szépen ki is oltotta a bérunió – nyilvánvalóan csak egy nagyon szoros európai integrációban megvalósítható – ígéretét. Mondhatnák, amint az MSZP tette, hogy visszaadják a munkavállalók meg az elesettek jogait – csakhogy a Munka Törvénykönyve kiherélése és a szociális juttatások megfaragása nem az elmúlt, hanem az azelőtti nyolc évben kezdődött, ami bizonyára sokat levont a garantált minimumjövedelemre meg az általános fizetésemelésre vonatkozó vállalások hihetőségéből. Mondhatnák, hogy kezdenek valamit a dolgozói szegénységgel – az LMP mondta is, de a zöldpárt meg a 2018-as kormányváltás elvi lehetőségéről mondott le, ami így együtt szintén nem volt elég vonzó csomag a dolgozó tömegeknek.
Akárhogy is, az ellenzéki pártoknak nem sikerült elnyerniük a munkavállalók bizalmát, és ezen utólag már az sem segít, ha a választási (le)szereplés után a kitűnő ötletekkel még a legszűkebb időkben is nagylelkűen bánó kibicek most azt javasolják nekik, hogy forduljanak a szakszervezetek felé, segítsék a munkavállalói érdekképviseletek megerősödését, mert az majd nekik is jó lesz. Az az igazság, hogy az elmúlt 20-25 év tapasztalatai alapján a szakszervezetek sikítva menekülnek, ha egy-egy párt feltűnik az ablakuk alatt (amelyik nem, az meg úgy jár, lásd a fideszes kötődésű Munkástanácsok történetét). Be kell látni, hogy egy ilyen együttműködésből – legalábbis, ha a barátkozás a színfalak előtt történik – egy szakszervezet nehezen tud jól kijönni. Azokat a jogokat és jogosítványokat, amelyekre a szakszervezeti szférának a politikától szüksége lenne, legfeljebb a (látványosan ellenérdekelt) kormánytól kérhetnék – az ellenzéktől egyelőre csupa olyasmit kaphatnak, amiből inkább kilábalni szeretnének.
A szakszervezetek megizmosodása nélkül aligha lesz idehaza érdemi ellensúlya a narancsburzsoáziának. Az viszont tényleg rejtély, hogy ezt az erőre kapást hogyan tudná segíteni a saját válságai kezelésére is képtelen oppozíció.
