Horváth Gábor: Vihar előtt

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:30
MARABU RAJZA

Most már nem indokolatlan a kérdés, egyáltalán tud-e úgy fordulni a világ, hogy Orbánnak arra ne legyen hatásos válasza, illetve mi ne hagyjuk magunkat újra és újra meggyőzni, sőt, ha a dolgokat a nemzeti együttműködés rendszerén kívülről nézzük, becsapni

Fene se tudja, meddig tart majd ez a négy esztendő. Lehet, hogy csak két évig, de az is, hogy tizenkettőig. Orbán Viktoron múlik, meg rajtunk, részben persze a világon. De bármi is történik majd máshol, a dolog megint arra szűkül le, hogy mit lép rá Orbán, és mit mi, magyarok, akik háromszor is alkotmányozó többséghez juttattuk, illetve akik sosem szavaznánk egy ilyen alakra. George W. Bush egyszer híresen belesült egy nem túl bonyolult amerikai mondásba: Szégyelld magad, ha becsapsz, de ha másodszor is becsapsz, akkor én szégyellhetem magam. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy három a magyar igazság? Most már nem indokolatlan a kérdés, egyáltalán tud-e úgy fordulni a világ, hogy Orbánnak arra ne legyen hatásos válasza, illetve mi ne hagyjuk magunkat újra és újra meggyőzni, sőt, ha a dolgokat a nemzeti együttműködés rendszerén kívülről nézzük, becsapni.

Érdemes némiképp vitába szállni Alex Sorossal, aki a Jediót Ahronót nevű izraeli lapnak adott interjújában azt mondta, hogy Orbán megbolondult és mániákussá lett. Soros György 32 éves, a világpolitikában első saját lépéseit tevő fia ezzel egyrészt az apja elleni, antiszemita felhangokat sem nélkülöző kampányra, másrészt a menekültekkel szemben gerjesztett gyűlöletre utalt. Szavait azonban nem szabad orvosilag érteni. A magyar miniszterelnök világosan, logikusan gondolkodik, döntéseit alapos mérlegelés, illetve, ha a pletykáknak hinni lehet, tudományos módszerrel végzett fókuszcsoportos felmérések nyomán hozza meg. A Soros elleni hadjárat átlátszó hazugságon alapszik, őrület, hogy ezt beszopjuk, de hatékonysága megkérdőjelezhetetlen: a magyarok meggyűlölték az aggastyánt, aki harmincnégy éve csak jót akar nekik. Ugyanez áll a migránsmániára is: nem normális, hogy ennyit beszélünk egy olyan válságról, amely nem minket sújt és amelyet mi egyébként sem tudnánk megoldani, de Orbán szempontjából ennek is van értelme. Hogy mást ne mondjunk, addig se jut idő a szlovák, a román és a magyar gazdaság növekedése közötti különbségek elemzésére. Az ő szempontjából ennél is fontosabb, hogy a génjeinkben lévő állati ösztönök jobban működnek, mint az amúgy emberré válásunkban is szerepet játszó összetartozás-érzés, az emberközi szolidaritás.

Mindebből az következik, hogy Orbán nem csak képes, de hajlamos is "normális" politikusként gondolkodni. Ebbe a képbe csak a futball iránti, az átlagosnál hevesebb vonzalma zavar bele. Ha valahol, itt érhető tetten a hatalomgyakorlásban is hátrányos, az orvosilag értelmezett mánia határán mozgó szenvedélybetegség. Az ország évente százmilliárdokat dob ki az ablakon a kormányfő hobbijára, bármiféle, a lakosság jólétét fokozó eredmény vagy annak legalább a reménye nélkül. Az ország ezen nevet, de nagylelkűen megbocsájt, mert minden marhaság ellenére megkapja, amire a legjobban vágyik: a biztonságot. Nincsenek menekültek, hamarosan sorosista civilszervezetek se lesznek és a visszapofázás is mind ritkább. Van ellenben közmunka, a segélynél picivel több pénz, meg a tudat, hogy a faluszéli cigány se ücsöröghet odahaza a purdéval, legalább a vízlevezető árkokat kell kapirgálnia, ha nem akar éhen halni. Kell ennél több a magyarnak?

A választási eredményekből kiindulva: nem. Az április 8-át követő két nagy tüntetésből ítélve persze az olyanok sincsenek kevesen, akiknek igen. Itt nem árt emlékeztetni arra, hogy 2014-ben és most is többen voltak, akik szerint Orbán hatalma nélkül jobb hely lenne ez az ország. De ne csapjuk be magunkat: minimálisra olvadt a különbség, az elmúlt négy évben a kormányfő hívei többen, a vele elégedetlenek kevesebben lettek. A választópolgárok jelentős és növekvő része egyetért azzal, ahogyan az országot irányítja, a másik, zsugorodó része pedig nem tud megállapodni abban, hogy miként lehetne jobban.

Ezért érkezett váratlanul a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre által készített, az orbáni világot bíráló tanulmány, amelyet ráadásul a kormányból állítólag a köztársasági elnökség kedvéért távozó Balog Zoltán mutatott be, a szerzők között pedig ott van utóda miniszteri székben, Kásler Miklós. Balog szerint olyan kritikára van szükség, amelyet nem rosszindulatú vagy szolgalelkű emberek fogalmaznak meg. Nagylelkűen felejtsük el a második jelzőt, amelynek ebben az összefüggésben aligha van bármi értelme, de ha lenne, Balog és barátai egy csöppet azért elgondolkodhatnának rajta. A lényeg az, hogy ezentúl nem számít "rosszindulatnak", ha valakinek vállalhatatlan a kormánykörök korruptsága és kivagyisága, ha ellenzi az állandó konfliktuskeresést, az emberek folyamatos izgalomban tartását és fenyegetését, ha morbidnak tartja a közszolgálatinak nevezett és az adónkból fenntartott fideszes propagandagépezet egyoldalúságát, nyíltan hazug üzeneteit. Végső soron az, ha valaki elveti a normális politikai versenyt és a nézetek szabad ütköztetését lehetetlenné tévő orbáni rendszert.

Vagyis a jobboldali értelmiség egyrészt figyelmezteti Orbánt, hogy nem mehet minden úgy tovább, ahogyan eddig, mert van, amit az ő gyomruk sem képes bevenni. A tanulmány másrészt egy olyan platformot teremt a jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, kormánypárti és ellenzéki értelmiség számára, amelyen van értelme az eszmecserének. Elvégre minden tisztességes kormányzás legfőbb céljának annak kell lennie, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei érezzék életüket méltónak, értelmesnek és boldognak. Ezt így is lefordíthatjuk magyarra: a gyerekeink vigyék többre nálunk. Ha a hatalom célja a hatalom maga, azon nincs mit vitatkozni, az a rendszer úgysem fog megfelelni a legfontosabb feltételnek, a közjónak. Azt a hatalmat pont azért kell elzavarni, mert minden erővel maradni akar.

A BBC híre szerint hamarosan Budapestre jön Theresa May brit kormányfő és Angela Merkel német kancellár. Az előbbi országa távozóban van az Európai Unióból, és nyilván szövetségeseket keres a minél előnyösebb feltétekről folyó alkudozásban. Ez rendben is van, ha cserébe békén hagyják az Egyesült Királyságban élő magyarokat. Angela Merkel érkezése viszont igazi szenzáció lenne. Tudjuk, hogy személyesen nem táplál szimpátiát Orbán Viktor iránt, árulásnak élte meg a menekültválság csúcspontján mutatott magyar kormányzati magatartást, és megveti a gyűlöletkampányt. Ha mégis elszánja magát az útra, az szólhat a magyarországi realitások elismerésének, de alkalom is lehet az utolsó figyelmeztetésre: ha itt minden így marad, az Európai Unió másfél év múlva megvonja a pénzt az Orbán körüli korrupt vállalkozóktól.

Az üzenet, akárcsak a jobboldali értelmiségé, jöhetett volna korábban. Mondjuk egy évvel ezelőtt, amikor minden éppen olyan világosan volt látható, mint most. Lehet, picit más lett volna a választási eredmény, és a mi helyzetünkben két-három mandátum is nagy különbséget jelentett volna. De jobb későn, mint soha.

Az április 8-át követő hetek csendjéből nem következik, hogy hamarosan nem kezdenek csapkodni a villámok. Nem nagyon van hová húzódnunk előlük.

Szerző

Marosán György: Krízispont, a bizonytalanság kora

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:27
ÖSSZEHANGOLT TERÁPIA - Menekültügyben is csak a részterápiák együttese segíthet Fotó: Artur Widak/NurPhoto/AFP

A Krízispont - Margin call – című film egy óriási befektető cég váratlan bukásának eseményeit meséli el. A brókerek tevékenységét vezérlő számítógépes algoritmus egy nem kellően átgondolt részlete a vállalatot ellenállhatatlanul tereli az összeomlás felé. Az igazgatóság válságülésén a mindenki által rettegett vezér – nem titkolva tanácstalanságát - felteszi a kérdést: "Van-e a jelenlevők közül valaki, aki érti, mi zajlik itt?" Amikor a többiek az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, megkéri őt: "Magyarázza el, de olyan egyszerűen, mintha a gyerekének mesélné, mi is történt!"

A politikában a tudatlanságnak ilyen beismerése soha nem történhetne meg. Aki feljutott a csúcsra, annak e kérdés – "Valaki magyarázza el, mi zajlik itt?" – nem hagyja el a száját. A hajlandóság beismerni a tanácstalanságot és bizonytalanságot, eleve megakadályozza a kiemelkedést. Ám a probléma éppen ez: hiába reménykedünk, hogy az események vihara lecsillapodik.

Az eseményeknek ez a kiszámíthatatlan krízisekkel teli menete egyrészt meglepő. A történelem a 20. század végén békésen "kisimulni" látszott. Erre utalt Fukuyama, amikor A történelem vége című, híressé vált könyvében azt írta: "A jövőt nem eszmékért vívott nagy és lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, hanem földhöz-ragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása. Ezért az egész jövő bizony elég unalmas lesz." Másrészt, a történelemre mindig is kiszámíthatatlanság volt jellemző. Nem véletlenül idézik sokan a híres angol történész, Toynbee megállapítását: "A történelem: egyik rohadt dolog, a másik után". Most akkor nyugodt évtizedekre vagy a válságok erősödésére számíthatunk a 21. században?

Társasházból társbérlet

Glóbuszunk az elmúlt évtizedben - a szigorú szabályokkal regulázott társasházból - fokozatosan társbérletté változott. Nincs egy szabad zug, amelyet sajátunkénak mondhatunk, életünk minden mozzanata – még a titkolni vágyottak is - mások jelenlétében zajlik. Bárhova bújnánk magányt keresve, mindenütt másokba botlunk, és mások is arról panaszkodnak, hogy "belelógunk" az életükbe. Konrád György, már 1977-ben, A városalapító című könyvében pontosan leírta ezt a helyzetet: "Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett."

A globális "társbérlet" kényelmetlen és stresszes állapotát a tudomány a hiper-komplexitás és szorosan-csatoltság különös fogalompárjával írja le. Az első azt jelenti: az eddig egymástól független jelenségek fokozatosan egymást befolyásolóvá váltak. Korábban minden társadalmi szféra számára természetesen adódott egy diszciplína – mérnöki-, agrár-, közgazdasági-, szociológiai, vagy orvostudományi -, amely a terület problémáira megoldást kínált. Néha ugyan elsőre kudarcot vallottunk, de végül mindig sikerült összepasszítani a dolgokat. Ám újabban sorozatosan hibázunk. A szorosan-csatoltság a Föld - korábban szuverén - államainak elválaszthatatlan egymásba-fonódására utal. Régen a hatások, a dolgok, és az emberek megálltak a határokon. A szorosan-csatoltság szerint a határok szabadon átjárhatók, sőt, a hatások valós idejűen terjednek: keletkezésük pillanatában azonnal megjelennek a világ távoli pontjain.

A beavatkozás kudarcát egykor a körültekintés hiánya idézte elő. A 21. századba átlépve azonban – bár igyekezetünk számolni a lehetséges következményekkel - a mellékhatások rendre felülírják a szándékokat. Az átgondolt akciók szinte szükségszerűen futnak holtvágányra. Bármit bármilyen szándékból teszünk is, a nem-szándékolt mellékhatások elválaszthatatlanul összefonódnak a tervezett változásokkal. Ezért látjuk úgy: világunk „megvadult”. Az új normalitás: a nem-szándékolt mellékhatások elkerülhetetlenek, és ellenkezőjére fordítják még a jó-szándékot is.

Szelíd és vad problémák

A tervezők régóta megkülönböztetik a problémák két eltérő típusát: a szelíd, illetve a vad jellegűeket. (Rittel, H. et al. 1973. Dilemmas in a General Theory of Planning. Policy Sciences). A szelíd (tame) jelző olyan problémákat takar, amelyek megérthetők és kezelhetők egy adott tudomány alapján. Amíg a társadalom különböző szféráit egymástól függetlennek tekinthettük, szinte csak ezekkel találkoztunk. Csak elvétve bukkantak elő vad (weird - furcsa, bizarr) problémák, amelyek megoldásával több tudomány is próbálkozott, de egyik terápiája sem volt meggyőző, ráadásul tanácsaik egymásnak is ellentmondtak. És az elmúlt évtizedben szinte kizárólag vad problémákkal szembesülünk.

Szakemberek ébredtek rá: eddig bevált modelljeik megbicsaklottak. A közgazdaságtan például az elmúlt évszázad során sikeresen alapozta meg az országok növekedésre orientált gazdaságpolitikáját. Az elmélet két alapfeltételezésre - a hatékony piac és a racionális választás modelljére – épült. Ezekre - mint afféle matematikai axiómákra - vezették vissza az elemzéseket és a döntéseket. Az elmélet megkérdőjelezhetetlen tanácsa: támaszkodj a hatékony piac intézményeire, és ha tudni akarod, mit tesznek az emberek és a szervezetek, helyezkedj a racionális választás modelljének álláspontjára. A 2008-as világgazdasági válság azonban részben abból fakadt, hogy a döntéshozók - más iránytű hiányában - ezen axiómákból vezették le beavatkozásukat.

A kiút-keresésnek egyre több jele bukkan elő. Oxfordban a közelmúltban kiszögezték az egyetem ajtajára – miként Luther tette fél évezrede - az új közgazdaságtan 33 tézisét. Nemrég jelent meg az IMF kutatóinak elemzése a makroökonómiai elmélet újraépítéséről. (Vines, D. és Wills, S.: Rebuilding the Macroeconomic Theory). Bestsellerré vált a könyv, amely a hagyományos közgazdasági elmélet végét jelzi, mondván a valóság leírásához elmaradhatatlan az emberi viselkedés figyelembevétele. (R. Bookstaber: The End of Theory. 2017). Ezek az írások tudásunk hiányosságára utalnak, ám a gond mégsem az, hogy ostobák lettünk. A helyzetet, amelyben a régebben bevált tudományos modellek rendre kudarcot vallanak, maga az ember idézte elő.

Az általa megalkotott eszközök – kémiai technológiák, informatikai hálózatok, környezetszennyező hatások – és a gazdaság mindenkit összefűző szálai egybekapcsolódva kezelhetetlenül bonyolulttá tették világunkat. A hatások és mellékhatások elválaszthatatlanul összekeveredtek, emiatt vált egykor áttekinthető és békés környezetünk kiszámíthatatlanul fenyegetővé. Ezért csalódunk rendre a belénk rögzült várakozásban, hogy a problémák orvosolhatók egy meghatározott tudomány terápiája segítségével. S hogy a gond még nagyobb legyen: a politikai polarizáltság a tudomány közösségeire is átterjedt. A szakemberek között még az átlagembereknél is élesebb véleményeltérés alakulhat ki szakmai kérdésekben! Hiába jelentkezik egyidejűleg több tudományos kollektíva "megváltóként", többnyire képtelenek egymással szót érteni.

Még ha a tudományos konszenzus megszületne is, egyre kilátástalanabb a társadalommal és a politikusokkal elfogadtatni a működőképes terápiát. A 20. század során megszoktuk, hogy a leghatékonyabb megoldás az eltérő értékek köré szerveződő pártok szabad versenyében választódik ki. A választásra készülve felmutatják helyzetértékelésüket, és az abból levezetett megoldási javaslatukat. A választók ennek alapján kijelölik, kikre bízzák a kormányzást, majd a következő választáson ítéletet mondanak a megvalósítás sikerességéről, újra kijelölve, ki viszi tovább a kormányzást. A vitákban visszatérő érv: a pártok értékeket képviselnek, a választók pedig az értékekből levezetett megoldások közül választanak.

Nincs egyetlen gyógymód

Ám, a mellékhatások tömegessé és kiiktathatatlanná válása lehetetlenné tette, hogy a gyógymódot egyetlen morális értékre alapozzuk. A terápia - hasonlóan a rák gyógyításához - sokféle beavatkozás összehangolt alkalmazását igényli. A sokféle rész-terápiát - a különféle morális megfontolásokból táplálkozó akciók tömegét – rendszerszerűen kell összeilleszteni. Nem létezik tehát tisztán liberális, alapvetően szociáldemokrata, kizárólag konzervatív vagy környezettudatos gyógymód. Eközben a társadalmak egyre erősebben polarizálódnak. Sem a politikusok, sem a választók nem állnak szóba azokkal, akik a világot egy kicsit is másként látják. Mintha sok ezer magába zárkózó "törzsre" esne szét a homogénnek gondolt társadalom. Sőt, az emberiség több milliárd lakója valójában a saját virtuális világában él. Az életét vezérlő algoritmusok többet tudnak róla, mint önmaga. Viselkedését áttekinthetetlen és kétes vállalkozások hada – lásd Cambridge Analytica – befolyásolja konkrét, személyre szabott üzenetekkel. Már nem is az orránál, de az agyánál és az ösztöneinél fogva vezetik, vagyis csalják lépre.

Az egyre hisztérikusabb világban gyakran bukkannak fel a hírekben a háttérhatalmak, és az általuk szervezett összeesküvések. Az emberek jelentős része hisz olyan politikai, ideológiai és üzleti csoportok létezésében, amelyek - önző érdekeik érvényesítésére - összeesküvést szerveznek. Nem kizárt, vannak ilyen összeesküvők, akik - leplezve valódi szándékaikat – saját szájuk íze szerint igyekeznek irányítani az eseményeket. Rossz hírem van azonban számukra: egy komplex és szorosan csatolt világban az összeesküvés modellje nem működik. Az összeesküvőket épp a beavatkozásuk által elindított folyamatok kiiktathatatlan mellékhatásai fogják maguk alá temetni.

Ám a nem-szándékolt mellékhatások még a nemes indítékú, de egyetlen politikai értékre alapozott beavatkozásokat is ellehetetlenítik. Sikeres társadalmi változást az eltérő -szociáldemokrata, liberális, konzervatív - értékeket kifejező részterápiák összehangolt rendszere idéz elő. Ez pedig - a polarizáció ellenére - kényszerré teszi az eltérő értékeket követő mozgalmak tartós együttműködését. A 21. század komplex világában a kormányzás csak kivételesen alapozható a vetélkedő politikai irányzatok "szabad versenyéből" formálódó egyetlen, kellő legitimitású győztesre. A koalíció régen mankó, pótmegoldás volt. Mivel a választó nem jelölt ki vitathatatlan felhatalmazással egyetlen irányt sem, a pártok közösen kényszerülnek kormányozni. Az új helyzetben a régebben kivételes, ún. "közös ló" típusú megoldás lett az alap. Ahogyan tehát a megértésben sokféle tudomány működik együtt, épp így a kormányzásra a siker reményében eleve csak koalíciós típusú szerveződés vállalkozhat.

Századunkat váratlan katasztrófák, gazdasági összeomlások, előre jelezhetetlen globális krízisek szegélyezik. Ebben a helyzetben nemcsak a tudomány és a politika tanácstalan. A társadalom sem tehet mást: beletörődik, hogy a politikus kísérletezzen. Ám miközben megadja erre a felhatalmazást, egyben azt is el kell fogadnia: a próbálkozások kudarccal is végződhetnek. A hiba mégsem spórolható meg, legfeljebb az várható el, hogy a kudarcokat ne tagadják, hanem ismerjék el, és tanuljanak belőlük. Ugyanis nem egyetlen „Krízispont” bukkan elő, hanem krízisek egész sora alakul ki. A kísérletezés közben pedig folyton beleütközünk a szigorú elővigyázatosság szabályába. A politikus elé - miként a súlyos beteg orvosa elé – egyidejűleg két, egymásnak ellenmondó követelményt állítanak: tegyen meg mindent a világ gyógyulásáért, de tartsa magát a "legalább ne árts" szabályhoz. Sajnos, a válságokból való kievickéléshez szükséges bölcsességnek, találékonyságnak és megfontoltságnak még kevés jelét látni. Így alkotjuk a 21. század szép új – de bizonytalan - világát!

Forgács Imre: Mit ünnepeljünk?

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:25
EURÓPA-NAP LENGYELORSZÁGBAN A kontinens békéje számukra is fontos FOTÓ: WOJTEK RADWANSKI/AFP

Május 9. minden évben az európai béke és egység ünnepe. 1945-ben ekkor ért véget a II. világháború, s öt évvel később a történelmi Schumann-nyilatkozat is ezen a napon látott napvilágot. A francia külügyminiszter egy szellemes ötlettel állt az európaiak elé. Ha a háborúban egymás ellen küzdő felek közös irányítás alá vonnák a hadiipar két kulcságazatát (a szén- és az acéltermelést), akkor a jövőben egy újabb világégés elkerülhető lenne.

A Párizsi Szerződést 1951-ben aláíró alapító atyák így joggal érezhették magukat az Örömóda szellemi örököseinek. Igaz, a "testvér lészen minden ember" eszményi társadalmától még messze vagyunk, de Európa békésebbé, s országainak többsége demokratikussá vált. A gazdasági mutatók miatt sem kell szégyenkeznünk. Az EU területén a Föld népességének mindössze 7 százaléka él, de képesek vagyunk a globális GDP mintegy 25 százalékát előállítani. Ugyanakkor nem keveset költünk a polgárok jólétére sem. Növekszik a nyugdíjasok száma, akik sokat tettek az Európa-ház építéséért. A versenyképesség és a pénzügyi stabilitás növelése nélkül azonban a világ szociális kiadásainak 50 százaléka a jövőben aligha lesz kigazdálkodható.

Az egységgel is bajok vannak. Nagy-Britannia felelőtlen politikusai elérték, hogy a 2016-os népszavazáson a többség az Unióból való kilépést választotta. Az idős, főleg vidéken élő "brexitisták" semmit nem tudtak arról, hogy döntésükkel hazájuknak okoznak komoly veszteségeket. A 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság amúgy is végletesen megosztotta Európát. Az Észak és Dél közötti feszültségek az euróövezetben is nőttek, s a közös válságkezelés lekerülni látszik a napirendről. Az egyre népszerűbb populista retorika viszont már a náci időket idézi, s az EU tehetetlensége a weimari köztársaságra emlékeztet. Sokat elárul napjainkról az a nyílt levél, amelyben nemzetközi hírű tudósok bírálják a német kancellárt. Szerintük ugyanis szégyenletes Angela Merkel és az Európai Néppárt hallgatása, amiért eltűrik a jogállam felszámolását Magyarországon. A Fidesz – immár negyedik – választási győzelméért természetesen nem az Európai Unió a felelős. Annak veszélyeit azonban látnia kellene, hogy egyik tagállamában közpénzből finanszíroznak gyűlöletkampányt egy "zsidó bankár", Soros György ellen.

Az Örömóda nemzedéke

A koncentrációs táborok felszabadítását, a hitleri Németország vereségét valódi örömünnepként élte meg a világ. 1945 eufóriájában nemcsak a politikusok hitték el, hogy a pusztító nacionalizmusok kora lejárt. Százmilliók reménykedtek abban, hogy a náci barbárság után egy jobb, békésebb világrend következik. Az ekkor létrejött Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) számos jogos kritika éri, de mégiscsak hetven éve fóruma a nemzetközi konfliktusok kezelésének. Már 1947-ben, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) aláírásakor is tudni lehetett, hogy a vámok és kvóták akadályozni fogják a gyorsan globalizálódó kereskedelmet. Az is igaz, hogy az utódszervezet, a WTO vitarendezési eljárása lassú és nem hatékony. Egy kereskedelmi világháború azonban sokkal rosszabb: ezt egy tudatlan amerikai elnök éppen most készül kirobbantani.

Jean Monnet, francia üzletember és a többi alapító még csak a "hivatalok Európájában" gondolkodtak. A politikusok fecsegésénél sokkal fontosabbnak tartották a polgárok érdekében megszülető gyakorlatias jogszabályokat: ezeket azóta is a jövőfelelős Főhatóság (ma Európai Bizottság) kezdeményezi. A tagállamok minisztereiből álló Európai Tanács dönt a tartalomról, és a jogszerűséget a Luxemburgi Nagyhercegség "meseországában" működő Európai Bíróság ellenőrzi.

A "polgárok Európája" tulajdonképpen 1992-ig, a Maastrichti Szerződés elfogadásáig nem is létezett, bár az Európai Parlament régóta ezt képviseli. Ahogy Luuk van Middelaar a Valahogy Európába című nagyszerű könyvében írja, azok az értelmiségiek, akik Európa nevében kérnek szót, egy szebb jövő eljövetelében bíznak. Hisznek a föderális Unióban, a békében és a liberális demokrácia értékeiben. Azt remélik, hogy az európai polgárok idővel magukénak érzik majd az integráció magasztos eszméit. Be kell látnunk azonban, hogy az alapítók álmai az elmúlt hatvan évben nem váltak valóra. Sőt: a globalizáció és a 2008-as pénzügyi válság miatt újraéledő nacionalizmus új, veszélyes kihívásokat jelent egész Európa számára.

"Kizökkent az idő"

Az 1945 utáni történelem bővelkedett a Shakespeare-i drámákhoz méltó fordulatokban. A hidegháború éveit az enyhülés követte, ám a hetvenes évek gazdasági válsága végleg eldöntötte a két világrendszer vitáját. A Szovjetunió belerokkant a fegyverkezési versenybe, s a volt szocialista országok többsége az adósságcsapda foglyává vált. A Közös Piac tagállamai viszont – Jacques Delorsnak és más nagy formátumú Európa-politikusoknak köszönhetően – az integráció további mélyítésében keresték a megoldást, és erőfeszítéseiket siker koronázta. A berlini fal lebontása 1989-ben nemcsak a régóta várt német egység, hanem az Unió jelképévé is vált. Francois Mitterrand elnök és Helmut Kohl kancellár történelmet írtak: a Maastrichti Szerződésben már az Európa-projekt mindmáig legnagyobb vívmányáról, a közös valuta bevezetéséről is dönthettek.

Az Európai Unió létrejöttének fontos eseményei ismertek, de azt talán kevesebben tudják, hogy 1989 más okból is átformálta a történelmet. A brit Tim Berners-Lee, az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) egykori szakértője ekkor írta le elsőként az internet elméleti koncepcióját: a világháló globális társadalma jó harminc éve született. A társadalmi következményekkel könyvtárnyi (pontosabban sok petabájtnyi) szakirodalom foglalkozik, de a net tényleges hatalmával csak mostanában szembesült a világ. Ma már Putyin elnökön kívül szinte senki nem vitatja, hogy Oroszország – a közösségi média segítségével – beavatkozott az amerikai elnökválasztásba. Egyedül a Cambridge Analytica által megszerzett felhasználói adatokkal mintegy 87 millió szavazó véleményét befolyásolták.

A Facebook, a Twitter és más világcégek a valótlan hírek (fake news) sulykolásával nemcsak a brexitisták véleményét formálták. Egész Európában élen jártak a menekültválság miatti félelemkeltésben is. A brit kilépési döntés mellett az euroszkeptikus jobboldal látványos előretörése Ausztriában vagy Olaszországban is mutatja a veszélyt. A populisták győzelmét természetesen nem Mark Zuckerberg akarja. De a közösségi média ellenőrizetlen hírei mindenütt felerősítik azokat a félelmeket, melyeket a gazdaság globalizációja és a 2008-as válság a veszteseknek okozott. A brit kisvárosi nyugdíjasok vagy a rozsdaövezetek egykori kékgalléros munkavállalói könnyebben elhitték a hazugságot, hogy helyzetük romlásáért az uniós munkavállalók felelősek. Ezért is lehetett hatékony a kilépési kampány, amely a letűnt Brit Birodalom iránt érzett tömeges nosztalgiára épített. Az olasz déli tartományok lakói is a nemzeti nagyságra és az egykori jólétre szavaztak, amikor a migránsozó Liga vagy az Öt Csillag Mozgalom képviselőit támogatták.

Reménykedjünk!

Az Európa-nap ünnep, még akkor is, ha május 9-én sem leszünk jobb helyzetben. Az Emmanuel Macront és Angela Merkelt támogató "polgárok" nem adhatják fel a reményt, hogy az Unió – mostani válságait is legyőzve – épülni fog tovább. Igaz, hogy Németország egyelőre elzárkózik a Macron által javasolt reformoktól, de a tények változatlanul makacs dolgok. Az olasz államadósság mára kritikus szintet ért el, és jelenleg nincs olyan eszköz, amellyel egy kontinensméretű pénzügyi válság kezelhető lenne. Márpedig Olaszország túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen, és Németországnak különösen nem érdeke, hogy a valutaövezet szétessen. Talán nem véletlen, hogy a 2021-2027-re vonatkozó költségvetési javaslatot éppen a napokban szivárogtatták ki a The Financial Timesnak. Európa felelős vezetői már felismerték, hogy a menekültügy világprobléma, amit – kerítések építése helyett – uniós forrásokkal és nemzetközi összefogással kellene kezelni. A dokumentum szerint ezért a kohéziós alapok számottevő részét a pénzügyi válság által leginkább sújtott, illetve a menekülteket befogadó régiókba kell átcsoportosítani. A "jövőfelelős" Európai Bizottság azt is indokoltnak tartaná, hogy e támogatásban csak azok a tagállamok részesüljenek, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek, és ahol a politikusok az uniós adófizetők pénzét nem lopják el.

Tim Berners-Lee egyébként nemrég, az internet 29. születésnapján nyílt levélben fordult a közvéleményhez, és a világháló szabályozását javasolta. Szerinte a közösségi média jelenlegi üzleti modelljében az óriáscégek csak azért szolgáltatnak "ingyenesen", mert több milliárdnyi személyes adatot (profilt) minden korlátozás nélkül eladhatnak a hirdetőknek. Úgy tűnik, hogy a világméretű küzdelem az öreg kontinensen fog elkezdődni: 2018. május 25-én lép hatályba az EU általános adatvédelmi rendelete (GDPR), ami elvben szankcionálhatóvá teszi az adatgyűjtést, ha arról a felhasználók nem tudnak.

Európa talán mégis ébredezik.

Szerző
Témák
béke május 9.