Hol van már a tavalyi hó ? Sokan azt hiszik, nyom nélkül olvad el, de tévednek. Orbán Viktor tíz-egynéhány évvel ezelőtt magára osztotta a rossz fiú szerepét és a jelek szerint úgy véli, legújabb csínyei elfedik majd a régebbieket.
Ki emlékszik már a Nemzetközi Valutaalap (IMF) "elzavarására"? Ha más nem, az Államadósság Kezelő Központ biztosan. Azóta két-három-négy százalékkal magasabb kamatot fizetünk a szabadpiacon felvett kölcsönökért. Ki emlékszik a "Brüsszelnek üzenjük" kezdetű kampánysorozatra? Brüsszel ugyan a szemöldökét se húzta fel, de a kétfarkúak pártja válaszolt helyette: a Manneken Pis fényképével. Az Európai Bizottságot "egy vidéki kóceráj vezetésére" is alkalmatlannak minősítő Orbán-mondatot sem méltatta válaszra se Barroso, se utódja, Juncker.
Magyarország az Európai Unió lakosságának két százalékát képviseli, az összterméknek (GDP) pedig kevesebb, mint egy százalékát. Lehetne hasonlatokat idézni az ordító egérről, a légy és az elefánt szerelmi együttlétéről, stb. De minek ? Volt persze idő, történelmi mércével néhány másodperc, amikor számítottunk és akkor a hülyék úgy képzelték, mi vagyunk a világ közepe, de azután a dolgok visszarendeződtek természetes helyzetükbe. Azután 1989-től volt majdnem egy teljes évtized, amikor ugyan senki sem hitte, hogy nélkülünk megáll az időkerék, de az új Európa tervezői velünk is számoltak.
Tartok tőle, ez az idő is elmúlt. Nyugat-Európában, bármilyen oldalon állnak a politikai döntéshozók, közömbös számukra, hogy a legutóbbi választások mennyire voltak szabadok és tisztességesek. Magam is meglepődtem, amikor az elnöki interjúban elhangzott Orbán Viktor neve. Macron ebben a háromórás kérdés-ostromban is nyugodt és friss maradt, csak annyit mondott: aki nem tart velünk, a periférián marad. A baljós félmondat pontosan jelzi Orbán és az általa kormányzott ország súlyát, a jelent és a jövőt.
Fotó: Szalmás Péter
Brüsszel most kétszer is visszaüzent, egy félmondat erejéig: a következő hétéves költségvetésben a Kelet-Közép-Európának szánt támogatások csökkenek. Hozzátették, hogy az emberi jogokat, a parlamenti demokrácia szabályait megvető, a közös gondokból, így a menekültek elosztásából részt nem vállaló országok a csökkentett összeg további csökkentésére számíthatnak. Néhány nappal később Magyarország megvétózta az Európa-Afrika konferencián elfogadásra javasolt nyilatkozat szövegét. A tárgyalás nagyköveti szinten folyt, a résztvevők tiltakozása olyan határozott volt, amit a diplomácia szabályai megengednek.
Orbán nem csak a belülről elhangzó legenyhébb kritikát képtelen elviselni, de az ország külpolitikáját képviselni hivatott diplomatákat agresszív, gyakran a kocsmai garázdák nyelvezetének használatára kényszeríti. Így tettek az első, magyar helyzettel foglalkozó Tavares-jelentés esetében, most az újabb elemzés holland szerzőjével (Judith Sargentini - a szerk.) feleselnek hasonló stílusban. A miniszterelnök valószínűleg arra számít, hogy Brüsszelben majd megszokják, és ez is következmény nélkül marad.
Nagyot téved, de a következményeket természetesen nem ő és modorát híven utánzó külügyminisztere fogja elviselni. Jóstehetség híján is megkockáztatnám, hogy Brüsszel malmai lassan őrölnek. Az Európai Unió nem angyalok kongregációja, ha az orbáni politika eddig sok mindent megúszott, annak legfőbb oka, hogy a tagországok többsége ellen folyik apróbb, vagy fontosabb ügyben eljárás. A számtalan ellenünk indított eljárás végéhez közeledik és "Brüsszel" benyújtja a számlát; a mennyiség minőségi változást hoz, nem a mi javunkra.
Akik akár eredetiben, akár sajtó-összefoglalókban látják, mi jelenik meg rólunk Európában (vagy az Egyesült Államokban) érzékelhetik a csodálkozásból a helytelenítésig, onnan az egyre keményebb elítélésig terjedő hangulat változását. Néhány hónappal ezelőtt a lapok az Európai Uniót keletről fenyegető veszélyről cikkeztek, ma már befejezett tényként kezelik, hogy Magyarország és valamivel kisebb mértékben Lengyelország is kívül került a közös értékrenden. Eddig átvették az Orbán által alkotott illiberális demokrácia kifejezést, valamint az autokrata, maffiaállam jelzőket. Mérsékelt jobbközépnek tartott lapok ma már a fasizmus felidézésétől sem riadnak vissza.
Értelmetlen azon elmélkedni, melyik jelző írja le pontosabban a helyzetet, ki túloz, ki túl visszafogott. Brüsszelben, mint másutt, természetesen nem az újságcikkek alakítják a politikát, a döntéshozók mindig több forrásra támaszkodhatnak. De a közvélemény jelzéseire figyelnek. Szándékosan Magyar-és Lengyelországot írtam, nem magyarokat és lengyeleket. A nyugat-európai közvélemény azonban érzéketlen az ilyen finomságokra, számára a magyarok ismét hatalomba szavazták saját elnyomóikat, pedig ezúttal se nyugatról, se keletről nem fenyegetett külső kényszer.
Az ellenzék csúfos veresége után terjedőben a fatalizmus – amelyet nyilván Orbán maga táplál – miszerint minden, ami történik sorsszerű, a Fidesz hatalmát se választás, se külső nyomás nem inghatja meg.
A történet azonban másról szól. Volt egy pont – legalább egy! –, ahol Orbán meghátrálásra kényszerült. Amikor a halálbüntetés visszaállításával játszadozva próbált magának új szavazókat szerezni, Brüsszel egy tőmondatban közölte: a halálbüntetés bevezetésének napján Magyarország uniós tagsága megszűnik.
Ma még senki sem határozta meg egyértelműen, hol húzódik a drótkerítés, amelyet tilos átlépni, de nyilvánvaló, hogy létezik és ha bármelyik tagország átlépi, az Európai Unió – már csak önvédelemből is – brutálisan válaszol. Óva intenék attól, hogy a Brexit lassú és mindent összevetve békés folyamatából bárki téves következtetéseket vonjon le.
Orbánék elköltöztették a parlament szomszédságából Károlyi Mihály szobrát és visszaállították Tisza István emlékművét. Emlékeztessen ez a monstrum arra, hogy a magyar uralkodó osztályok kétszer keveredtek hadba a fél világgal – a világ fejlettebb, erősebb felével. Ha a sok lehetséges forgatókönyv közül ezúttal a legrosszabb valósul meg, végső soron mindegy, hogy Orbán vezeti ki balga népét az Unióból, vagy Brüsszel mutatja, a tőle megszokott udvarisággal, merre a kijárat – az eredmény egy harmadik Trianonnal ér fel.
Oszt jóestét.
