– Azt mondja, az ellenzéki pártokat az Orbán-ellenesség cementezi össze, nem az értékközösség. Akkor miként értékeli, hogy az LMP azt kommunikálja: ő akarja szervezni és egybe fogni e formációk együttműködését?
– Szemtelenül hadd mondjam azt: sehogy.
– Miért?
– Egyszerűen nem érdekel különösebben a napi politikai taktikázgatás.
– Akkor mi érdekli?
– Inkább az, hogy van-e, lesz-e olyan ellenzéki erő Magyarországon, amely képes felmutatni egy ellen-narratívát Orbán Viktor víziójával szemben. Ez nem megy ráolvasásra: első lépésben fel kell tárni a '89-es rendszer akadálytalan összeomlásának, illetve az orbáni autokratikus rendszer elfogadottságának az okait. Ezzel adósunk vagyunk – mindannyian, akik az utóbbi nyolc évben ellenzéki oldalon politizáltunk. Narratíva alatt azt értem, hogy például az Orbán-franchise az egyszerű embert sikerrel helyezte el térben és időben: kijelölte a helyüket helyben és a glóbuszon, múlthoz és jövőhöz egyaránt viszonyítva. Miközben ellenzéki oldalon, pártonként eltérő mértékben ugyan, de egyszerre ütközött ki a narratíva-, a hitelesség- és a szervezettség-hiány.
– Úgy érti, a kormányfő megmondta, hogy balra van a gonosz Európa, jobbra vannak a rettenetes migránsok, közöttük mi magyarok – akikre asszonyerőszakolós, munkanélküli jövő vár, ha a kabinet nem tartja távol a menekülteket?
– A térbeli elhelyezés alatt azt értem, hogy ma magukat baloldalinak valló szereplők nem kerülhetik meg, hogy a globális kapitalizmus válságáról beszéljenek. Nem tehetnek úgy, mintha nem létezne tőke-munka, sőt, tőke-természet ellentét, nem létezne kizsákmányolás, csak éppen ezek a jelenségek ma globálisan jelentkeznek. A globális válságjelenségeket – és nem szűkíteném ezt a migrációra – először Orbán Viktor érzékelte, és le is gyártott egy jobboldali populista narratívát. Aminek egyik eleme a multiellenesség. Csakhogy miközben az Orbán-kormány retorikája roppant multiellenes, gyakorlatilag a német nagytőke cselédjévé teszi a magyar munkásokat, s ezt nem tudtuk hatékonyan leleplezni. A baloldali politikának világossá kellene tennie, hogy a nemzet az utolsó „védvonal” a globálisan szerveződő nagytőkével szemben: ha úgy tetszik, a XXI. századi baloldal elkerülhetetlenül nemzeti – és nem internacionalista. Az ellenzék nemhogy nem végezte el a „világértelmezési” munkát, de kísérletet sem tett rá – az utóbbi egy évben semmiképp. Mindeközben hatalmas hitelességi deficittel küszködött. Az MSZP-ről és a DK-ról annyit, hogy ott még mindig azok osztják a lapokat, akiknek a katasztrófa-kormányzása tisztára seperte az utat a NER előtt. A Jobbik néppártosodása pedig ingatag, mert Vona Gábor két év alatt akarta megvalósítani azt a politikai irányváltást, amit Orbán Viktor is csak tíz év alatt tudott levezényelni. Szavahihetőség dolgában még az LMP állt a legjobban…
– … pont a „Lehet Más a Politikát” vádolják köpönyegforgatással, mondván: az Orbán-rezsim megdöntéséről beszélt, mégsem működött együtt, vagy csak nagyon kevés helyen a többi ellenzéki formációval, az eredmény pedig a Fidesz kétharmada.
– A kérdés nem az, hogy az LMP a saját közösségi döntéseit áthágva, helyenként miért lépegetett vissza. És a kérdés nem is az, hogy esetleg több helyen kellett volna-e visszalépnie. Az igazi kérdés az, ha egyszer az LMP legitim fórumai úgy döntöttek, állva maradnak a jelöltek, akkor miért nem érveltek álláspontjuk mellett, miért nem magyarázták el a választóknak, milyen okok alapján tart ki a párt a függetlenségi doktrínája mellett.
– Kívülről ez úgy tűnt, hogy az LMP egyszerre hangsúlyozza különállását, próbálja lerabolni az MSZP és a DK bázisát, illetve kér bocsánatot a választóktól azért mert nem kapaszkodik össze az ellenzéki formációkkal.
– Erre mondom azt, hogy még egy rossz stratégia is jobb, mint a stratégia teljes hiánya. Az LMP volt abban kedvező pozícióban, hogy hatalompolitikai értelemben (értsd: ellenzék-kormánypárt relációban) középen állt. Azaz az LMP-nek volt érdemi lehetősége, hogy kormánypárti szavazóknak menekülő-útvonalat biztosítson. Tekintettel arra, hogy sehol a világon nincsen kormányváltás elégséges számú kormánypárti szimpatizáns átcsábítása nélkül, így az úgynevezett külön-utasság – paradox módon – akár jobban is szolgálhatná a kormányváltást, mint ugyanannak a vékonyka tortaszeletnek (értsd: ellenzéki bázis) a folyamatos újraosztása. Csakhogy a párt ezt a „menekültbefogadó-pozíciót” egyetlen fotóval felszámolta: egy képpel, amin az LMP képviselői Gyurcsány Ferenccel egyeztetnek. Néha úgy tűnik, ma Gyurcsánynak van a legtöbb esze ellenzéki oldalon.
– Ön miként írná le az utolsó hetek történéseit?
– Teljes ellenzéki káoszként – ami kétharmadhoz segítette a Fideszt. Az ellenzéki miniszterelnök-jelöltekkel Dunát lehetett rekeszteni, csakhogy a kampányfinisben kiderült, tulajdonképpen egyikőjük sem készül kormányt alakítani. Majd jön a szakértői kormány. Persze. Vicc.
– Azért a hitelesség kedvéért: Karácsony Gergely az MSZP-Párbeszéd jelöltje kompromisszumok nélküli kormányváltásról beszélt.
– Hiába, ha az MSZP vidéki szervezettsége 2010-ben még ott volt a szeren, de mára gyakorlatilag lenullázódott. Ha úgy tetszik, az LMP szintjére süllyedt.
– Hogy mondta?
– 2016-os visszalépésemnél is beszéltem róla, hogy az LMP felett egy szervezettségi üvegplafon húzódik. És addig nem is lesz kormányváltó erő, amíg ezt a problémát nem orvosolja. De ennek ellenére az LMP volt a legsikeresebb ellenzéki párt 130 ezerrel növelte a szavazói létszámát négy év alatt, míg a 2014-es összefogás pártjaira bő negyedmillióval voksoltak kevesebben. És az LMP még így is fel tudott fogni menekülő kormánypártiakat: ezt mutatja, hogy három konzervatív budai kerületben, illetve a jobbra húzó XVI. kerületben is jól szerepeltek a jelöltjei. Épp azért aljas a bukott álbaloldal érvelése, hogy az LMP miatt vesztek el budapesti választókerületek. Ha komolyan gondolták volna az összefogást, akkor ők léptetik vissza jelöltjeiket – hiszen olyan tradicionális jobboldali kerületekről volt szó, ahol szinte soha nem nyert a ballib-oldal favoritja.
– A többiek szerint azért az ő embereik lettek volna a befutók, mert sokkal népszerűbbek voltak az LMP-jelöltjeinél.
– Lehet, hogy ismertebbek és ezért népszerűbbek voltak, de az LMP jelöltjei meg győztek volna. Nézzük meg a Belvárost: az LMP-s Csárdi Antal még olyan választókörökben is fideszes ellenfele nyakára ment, ahol még akkor sem nyert a ballibjelölt, amikor kiborult a vörös tinta – például 1994-ben vagy 2002. őszén. Arról van szó, hogy a polgári, jobbközép rétegekben a Fidesz erodálódott. De még egyszer mondom: ezek a kiábrándult emberek semmiképp nem szavaznának egy régi MSZP-SZDSZ-es jelöltre. Szóval amennyiben az ellenzék tovább folytatja ezt a blame gamet (lásd: egymásra mutogatás), akkor egy 2022-es, kétharmados Fidesz-győzelemnek ágyaz meg.
– Aminek ellenszerét sokan egy nagy ellenzéki néppártban látják, amelyik feloldja a jelen formációit. Létrejöhet ilyesmi vagy csak illúzió?
– Két koncepció rajzolódik ki. Az egyik, hogy oldjunk fel minden pártot egy nagy Orbán-váltó erőben. A másik forgatókönyv pedig az, hogy legyen egy párt, amelyik nemcsak az ellenzéki szavazókat tudja „összemágnesezni”, de képes kormánypárti szavazókat is bevonzani. Hogy ez mennyiben illúzió? Sokat elárul, hogy az utóbbi bő egy évben nem volt semmilyen ellenzéki innováció – kivéve a Jobbik béruniós kezdeményezését. Ez volt az egyetlen kezdeményezés, amely a már indulatba hozott ellenzéki szavazókon kívül másokat is meg akart szólítani, azaz nem a meglévő kis ellenzéki tortát szeletelte volna tovább.
– Az alapvédekezés úgy hangzik, hogy a Fidesz-szimpatizánsok érzelmileg kötődnek Orbán Viktorhoz és pártjához, és lehetetlen kiszakítani őket politikai közösségükből.
– Ez a mondás legfeljebb arra jó, hogy leplezze, miszerint az ellenzéki pártok meg sem próbáltak kormányzati szimpatizánsokat meggyőzni. Miközben a Fidesz bemerészkedett az ellenzék térfelére. Az utódpárt (értsd: MSZP) egyik komoly versenyelőnye volt a rendszerváltás után, hogy a biztonságot hozzákötötték az emberek – a 2006-os kampány is jog-, lét- és szociális biztonságról szólt. A migránsok megérkezésével, pontosabban a kerítésépítéssel viszont „áthúzták” a biztonság ígéretét jobboldalra. És ezzel az ígérettel – noha mérésem nincs, csak a kvóta-népszavazás végeredménye – rá tudott rabolni az MSZP táborára. Azzal pedig, hogy az utóbbi másfél évben a Fidesz és a kormány „fullba nyomta a kretént” Soros- és menekültügyben, hatalmas darabokat szakított ki a Jobbik táborából.
– Becsülne?
– Megkockáztatom, hogy a Jobbik táborából egy félmilliós tömeget elvitt, de százezres a veszteség az MSZP és a DK szavazói között is. Ez a bővülés pedig elviselte, hogy 100-150 ezer jobbközép értelmiségi esetleg más pártra szavaz. És akkor itt a válasz a gyűjtőpárti kérdésre: szép gondolat, amit a tüntetők megfogalmaztak, miszerint egyesíteni kell a szivárványt és az árpád-sávot – csakhogy ez reprodukálja a sikertelenséget. Tudniillik nem a pártok a megosztottak, nem a gonosz pártvezetők akadályozzák az összefogást, hanem a társadalom ilyen tagolt.
– A Fidesz is rengeteg irányzatot fog össze, mégis működik.
– Mert van egy közösséget teremtő, egybeabroncsozó üdvtörténet. Ha az ellenzéki oldaltól mindössze annyira futja, hogy „Orbán takarodjon és mi becsszóra kevesebbet fogunk lopni”, nos ez kevés. Különösen akkor, ha a kórus első sorában ott tátognak azok is, akiknek ez előéletük alapján nehezen hihető. Az, hogy mechanikusan próbálunk összeilleszteni össze-nem-tartozó részecskéket , nem pótolja sem a narratívát, sem a hitelességet, sem a szervezettséget.
