Tucatnyi könyv, újra számolom. A felét magammal viszem, amikor majd belefáradva kis hazánk izgalmaiba, kipihenem magam a trópuson.
Abban, hogy megöregszik az ember, van valami jó. Akik félig ismertek, elfelejtenek. Néhány éve még negyven ajándék kötet tornyosult az asztalomon minden könyvfesztivál után. Mára ebből – megszámolom őket – pontosan tizenegy maradt. Nagy összegezések, ifjú poéták első próbálkozásai.
Ha tudnák, hogy degenerált vagyok – deg. mac. áll a szemészeti ambuláns lapomon – talán még ennyien sem bíznák rám magukat. Mert én, ha írni még csak, de olvasni már nehezen tudok. Ami besegít, az a félévszázados tapasztalat. Tapintásra tudom, hogy mit tartok a kezemben. Elég, ha beleolvasok. Marad a csipetnyi kíváncsiság. Hátha – vak tyúk is! – felfedezek valami érdekeset.
Hát ilyesmi azért akad idén is. Elolvasok két ösztövér verseskötetet, Wirth Imre és Györe Bori költeményeit. Nyugtázom, hogy Oberczián Géza prózája is megjelent. Annak idején én lektoráltam ezt a szöveget, amely Áramlás címmel jelent meg.
A Múlt és Jövő standján megajándékoznak Soós Magda Auschwitzban, csomagolópapírra körmölt verseivel. Megindító dokumentumok. Elteszem.
Szomolai Tibor három órát várt rám a standomon. Szégyenkezve veszem át felvidéki trilógiája, "mentoromnak" dedikált harmadik kötetét. Tibor arra kíváncsi, érdemes-e nyugati nyelvekre is lefordítani ezt a rendszerváltás viszontagságairól szóló vaskos regényfolyamot. Éjjel egy szuszra végigolvasom a Klán-t. Izgalmas, jól megírt dokumentum. A néhai népi demokráciák olvasói számára kötelező olvasmány kellene legyen. Csehre, lengyelre, szlovákra kellene átültetni. Hogy a nyugati olvasót is érdekelnék ezek a felvidéki maffiózók? Kötve hiszem.
Zelnik József az akadémiai eszméről értekezik a Prométheusz udvartartása című tanulmánykötetében. Fogadkozom, hogy elolvasom. Végül én is akadémiánk ülésein üldögélő vénember vagyok.
’56 utóéletéről tudósít Várallyay Gyula könyve, Az 1956-os magyar diákmozgalom Nyugaton. Érdekes téma: nem vettem részt ebben a genfi diákmozgalomban, hogy miért, talán most utólag azt is megtudom.
A megszűnt Népszabadság újságírói közül sokan álltak át a regényírásra. Összejövetelükön, ezen a Szabad Nép félórán most elmondják a tapasztalataikat. Rab Lászlónak például érdekes – és sikeres – irodalmi szociográfiája jelent meg nemrégiben. Kulcsár Istvánnak pedig már nem kevesebb, mint tizennégy műve van. A mostani, a Dzsihád a Duna-parton krimi. Detektívregény. Mellette, az Atlantic Press Kiadó szíriai háborúról szóló tanulmánya hever az asztalon. Allah a Kulcsár-regény első szava. Az embernek eszébe jut: vajon megjelenhettek volna ezek a bátor írások, ha minket is elözönlött volna a közel-keleti emberáradat? Az újságírók vén rókák: óvatosak.
Az év novellái 2018 című kötetbe – mint minden évben – idén is beleolvasok. Kíváncsi vagyok, van-e benne a műfaj szabályait tiszteletben tartó, igazi novella? Vagy – amit évről-évre megírok – megint csak esszék, regényrészletek?
A Csiha Laci bácsi – a böszörményi tanár úr – írásait egybegyűjtő Tiszta öröm című megemlékezést, ha törik, ha szakad, elolvasom. Valaha tanár voltam én is, Laci a barátom, és hát a könyvben a három rólam írt fejezet is benne van.
A végére hagytam egy izgalmas tartalmi és műfaji kísérletet. Száraz Miklós György Osztozkodók című kisregényét. Ezt a százhúsz oldalas iratot – bevallom – elsőnek olvastam el. Nagyítóval, betűről-betűre. Megérte: nehéz olvasmány volt, sok fontos mondanivaló a felszín kalandregénye alatt.
Ennyi lenne? Tucatnyi könyv, újra számolom. A felét magammal viszem, amikor majd belefáradva kis hazánk izgalmaiba, kipihenem magam a trópuson.
De előbb még a Szent János Kórház szemészetére is bekéredzkedek. Hátha lett időközben valami csodaszer. Egy olyan vénembernek, akinek makula – vagy nem csak makula? – degenerációja van.
