Még nem találkoztam olyannal, akivel nem lehetett összeveszni, aki éles helyzetekben nem a saját érdekeit védte, nem lendült ellentámadásba. Ida néni, a feleségem édesanyja, szinte egyetlen kivételként, ilyen volt. Csaknem húsz éve ismertem meg. Kapcsolatunk ez alatt semmit sem változott. Ő azonnal elfogadott családtagként, és innen kezdve a legtermészetesebb módon kommunikáltunk egymással. A család volt a mindene, így szerencsésként én is bekerültem ebbe a felvállaltan kivételezett körbe. Óvónő volt, értett az emberekhez, nem csak a gyerekekhez. Egy kicsi gesztusból rögtön érzékelte a másik aktuális állapotát. És azt azonnal elfogadta. Igen, az elfogadás volt a legfőbb erénye. Ezt kellett volna tanítania különböző szinteken, hogy okoljunk belőle. Családanya, három, most már felnőtt gyermek édesanyja, imádni való nagymama és nem utolsósorban a másikra mindig figyelő, önmagát, ha kell, hátrébb soroló hűséges társa János bácsinak. Ilyennek ismertem meg Ida nénit. Ő volt az, akire a húsz év alatt sohasem kellett haragudnom, egyszerűen nem adott rá alkalmat. És ezt nem csak most a búcsúzásnál, udvariasságból mondom, hanem így is éltem meg.
A sors egészen elképesztő ajándékot adott számomra Ida néni utolsó estéjén. Úgy alakult, hogy egyedül érkeztem hozzá a kórházba, már késő volt, feleségem, aki egész nap az ágyánál volt, még elment egy kicsit dolgozni. Ida néni ágyszomszédja azt mondta, hogy amíg ő fürdik, figyeljek Ida nénire. Várjam meg amíg lecsepeg a kapott vér, a már sokadik. Kérte, fogjam meg Ida néni kezét. Először nem is tudtam, hogy miként érintsem meg. Ott feküdt védtelenül, kiszolgáltatottan. Megfogtam óvatosan a kezét, majd megfogtam rendesen, éreztem, hogy érzi. Éreztem, hogy érzékel. Éreztem, hogy bár nyugtalan, de örül, hogy ott vagyok. Nem forgolódott. Elfogadott. Már megint elfogadott. Negyvenöt percig ültem mellette, kettesben és fogtam a kezét. Fogtam Katka, a feleségem és Bálint, a fiam helyett is. Ketten voltunk, de lélekben négyen. Nem tudtam még, hogy ez a végső búcsú, próbáltam fegyelmezett maradni. Amikor lecsöpögött a vér, kinyitotta a szemét, felélénkült, kérte, hogy ültessük fel. Felötlött bennem Anyám utolsó estéje, aki öt éve ment el. Az ő utolsó estéjén is ketten voltunk. Ő is fel akart ülni. A két kezével jelezte. Felültettem, akkor Anyámat, most Ida nénit. Hálás volt. Majd visszafeküdt. Mosolygott és integetett. Elindult az úton. Itthagyott bennünket. De csak látszólag, mert az édesanyák, az anyáink mindig velünk maradnak. Soha nem hagynak el bennünket. Ezért csak úgy búcsúzom, mint máskor. Csókolom Ida néni!
(Elhangzott 2018. március 2-án a Szent Gellért plébániatemplomban, Csuja Imre színművész tolmácsolásában.)
