Jégcsákány a Bazilikánál

Itt a jeges! – harsant az öblös hang a Bazilika kipufogógáztól patinás, szürkés-fekete tömbje felől. A Mama fogta a vödröt és engem, majd szaporán nekivágtunk az ódon Bajcsy-Zsilinszky úti – a régi "átkosban" Vilmos császár út – ház lépcsőinek. Nem kellett messzire mennünk, hiszen a háló- és a gyerekszoba ablaka az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején még kissé romos épületre nézett. A kapu mellett cukrászda, a sarkon posta működött. A posta túlélte a rendszerváltást is.

Az elsők között érkeztünk a szürke teherautóhoz. A speciális jármű oldalán több kilincsre záródó rekesz volt. Irigykedve néztem fel a megtermett jegesemberre, akinek a hátát a vállán hanyagul átvetett jutazsák védte a hideg és kemény jégtömböktől. Szinte kizárólag asszonyok sorakoztak a kékes füstöt eregető jármű mellett. A jeges kinyitotta az első rekesz ajtaját és a kezében tartott kis jégcsákánnyal kiemelt egy fehér tömböt. A hegyes szerszámmal gyors, erőteljes mozdulatokkal méretes darabokat hasított le róla, a jégdarabokat pedig vödörbe zuttyantotta. A Mama kifizette a néhány forintos összeget és most már ráérősen hazaballagtunk. A konyhában állt a zöld színű jégszekrény. Az elektromos hűtőszekrények csak később jelentek meg a "szocialista fogyasztói piacon", mi is vettünk, de még sokáig jégszekrény maradt a frizsider.

A háztartási alkalmazott a konyhai falikútnál vágta el a vasárnapi ebédre szánt csirke nyakát. A fröccsenő vér látványát nem bírtam, ilyenkor igyekeztem minél messzebbre kerülni a "kivégzés" helyszínétől. A vágáshoz használt késnek borotvaélesnek kellett lennie, hogy ne okozzon az aktus felesleges szenvedést a madárnak. A ház udvarán időnként megjelent egy vándorköszörűs furcsa biciklijével. Szerettem nézni, ahogy a kormány elé szerelt fenőkövet, a kis vastámasszal megemelt kerékpár pedálját hajtva a köszörűs egyre gyorsabb forgásra késztette. A penge néha fel-felsikított a mester keze alatt és szikrákat hányt. A köszörűs szakértő szemmel vizsgálgatta a pengét és ha már a hajszálat hosszában is el lehetett volna vágni vele, elégedetten adta vissza a tulajdonosnak.

Persze az udvaron nem csak a vándorköszörűs jelent meg szolgáltatásaival. Azokban az időkben még csak éjszakára zárták a kapukat, nappal bejöhetett boldog-boldogtalan. Többnyire boldogtalanok jöttek. Emlékszem például a kintornásra és egy magányos hegedűsre is. Egyikük sem játszott fergeteges örömzenét. A kintornás a két háború közötti, vagy talán még korábbi sanzonokat csiholt ki a hangládából, a hegedűs pedig szomorkás dalokat játszott. A zene hangjaira főleg mi, házbeli gyerekek tódultunk ki a gangra és a szülőktől kapott húszfilléreseket dobtunk le újságpapír-csomagocskákban.

Időnként megjelent egy lompos, testes cigány asszony is az udvarom és kántálni kezdett: "Óóóószeres! Használt cipőt, ruhát, rongyot veszeeeek!" Innen-onnan kopott kabát, ing, szoknya, blúz csattant öngyilkos zuhanással az udvar kövén. Az ószeres fásultan összeszedte az adományokat és a hátára erősített jókora batyuba gyömöszölte. Bár eredetileg üzleti alapokon nyugvó ajánlatot tett a ház lakóinak, nem emlékszem olyan esetre, amikor valaki valóban pénzt kért volna az ócska holmijáért.

No persze akadt olyan ruhadarab is, ami túlságosan értékes volt ahhoz, hogy akár használtan, szakadtan is az ószeresnél kössön ki. Ilyen darab volt a női harisnya. A döntő többség ugyan nem selyem, hanem nejlonharisnyát viselt, de 50-60 évvel ezelőtt még ezt az olcsóbb terméket sem dobták ki gazdái. A Mama legtöbbször a Corvin Áruházban működő szemfelszedőhöz vitte kilyukadt harisnyáit. Decens hölgy ült egy kis asztalkánál. Állítható lámpáját úgy igazította, hogy jól lássa a harisnya sérült felületét, amit egy üreges, henger alakú eszközre feszített ki. Amikor megfelelő pozícióba került a foszlott anyag, egy furcsa masinával nekilátott a szemfelszedésnek. Ma sem ismerem a szerkezet működési elvét, gondolom, valahogy összehúzhatta a sérült szálakat és apró csomókkal rögzíthette.

Furcsa, hogy miközben sok efféle szolgáltatás házhoz is jött, mégsem élte meg a ’70-es éveket. De a ziherejsztűs, vagy biztosítótűs asszony még sokáig járta a várost. Egy nagyobb tűre volt felfüggesztve akár féltucat kisebb - azzal házalt. Mi is vettünk tőle, mert erre az okos találmányra mindig szükség volt a háztartásban.

Volt persze olyan szolgáltatás, amit soha nem vettünk igénybe. Mindig érdeklődve figyeltem a pályaudvarokon a hordárok nyüzsgését. Kerekeken guruló kézikocsijukat tolva rohantak az érkező vonatokhoz és egymást túlkiabálva ordították a vonatról lekászálódó utasoknak: "Hordár! Itt a hordár!”. Ma már fűtők sincsenek a mozdonyokon. Velük együtt tűntek el a liftesek a kórházakból; 1-2 forintért vitték fel a betegeket, hozzátartozókat az emeleti osztályokra. Már csak régi filmek, archív híradó-felvételek őrzik az aszfaltozók emlékét is. Együttérzéssel figyeltem, ahogy nyári kánikulában is a pöfögő kazán melegítette tartályból kieresztett, jellegzetes, szúrós szagot árasztó aszfaltot talicskába csapolták. Egy vastag térdvédőben csúszkáló ember pedig egy nehéz simító eszközzel lapítgatta, igazgatta a melegben is gőzölgő fekete anyagot, amíg az hézagmentesen ki nem töltötte a kátyút.

Sok, egykor hétköznapinak számító mesterség, foglalkozás eltűnt, felzabálta őket a fejlődés. De a kátyú maradt, sőt, szaporodik is.