Sebes György: Hatvanegy év

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:08
Vigyázat szülővel vagyok! - Forrás: TV2

Nem kétséges, a 61 nem kerek szám. Tehát nem is szükséges ünnepelni, hogy 1957 május 1-én indult meg a Magyar Televízió rendszeres adása. Hosszú próbálgatás után, de továbbra is csak kísérleti jelleggel, nagyon rövid műsoridővel. Ám ez mégiscsak egy születésnap, a hazai televíziózásé is, tehát éppenséggel meg lehetett volna emlékezni róla. Csakhogy az egykori MTV mai utóda mintha kissé szégyellné az örökségét. Ugyanakkor az is igaz, hogy a régi televíziósok többsége aligha vállalna közösséget a főadót, vagyis az M1-et a jelenlegi hatalom szolgálatába állító hírcsatorna irányítóival. Még azokkal a munkatársakkal sem, akik gond és gondolkodás nélkül készítik ennek a kormányzati propaganda-adónak a műsorait.

Így hát az idei május elseje (is) úgy telt el, hogy szinte sehol semmi sem emlékeztetett arra a régi - sokaknak átkos - korszakra, amikor a műsoroknak még volt valami közük a munka ünnepéhez (amely mára a munkavállalók napja lett). A Duna TV-n legalább volt egy egyórás Önök kérték összeállítás, na de hol van ez az egykori legendás Felvonulók kérték című adáshoz képest. Utóbbi sem azért maradt meg az utókor emlékezetében, mert annyira jó volt, hanem a belőle készült paródia-sorozat okán. Amelyben - a sokarcú Gálvölgyi János mellett - szerepet vállaltak a kifigurázott adások készítői is. Szegvári Katalin - aki az "igaziban" a szintén legendás riporterrel, Kovalik Károllyal felváltva szólította le a már jó előre kiválasztott felvonulókat - a különböző alakokat megjelenítő Gálvölgyit kérdezte. És a paródia frenetikus lett, utólag is megismerhetjük belőle az akkor még ifjú - alig 25-30 éves - MTV, valamint a magyar televíziózás valamennyi gondját-baját, gyerekbetegségét.

Napjainkban azonban már ezen is túlléptünk. Az állami (Duna) tévé éppúgy nem törődik május elsejével, mint a kereskedelmi csatornák. Közös bennük még az is, hogy nehezen tudják eldönteni, minek tekintsék a munkanapok áthelyezése miatt hosszú hétvégéket és -elejéket. Az RTL Klubon például ilyenkor következetesen szünetel a két hétköznapi szappanopera, a Barátok közt és az Éjjel-nappal Budapest. Ugyanakkor hétfőn és kedden már drukkolhattak a nézők a Konyhafőnök idei döntőjébe jutott hat versenyzőnek. A Dunán is jelentkezett mindkét nap a sikeres Honfoglaló című vetélkedő, hétfőn még leadták a híres amerikai sorozat, a Kártyavár újabb epizódját is, tehát úgy tettek, mintha átlagos - és dolgos - nap végén kellene szórakoztatni a közönséget.

A TV2 sem szüneteltette ezen a két napon jól bevált hétköznapi adásrendjét. Előbb tehát láthattuk a Bezár a bazár című vetélkedőnek álcázott átverő-show-t, később pedig a celebeket megmozgató Drágám, add az életed című szörnyűséget. A kettő között - majdnem kétórás időtartamban - elindították az óriási reklámkampánnyal beharangozott új műsorukat, melynek sokat mondó címe: Vigyázat, szülővel vagyok! Nemrég még ugyanez gyerekkel volt, nagyon cuki szereplőkkel, de róluk feltehetően már nem lehetett több bőrt lehúzni. Így most az ismert emberek a szüleiket vitték a stúdióba. Ez is nagyon cuki, szem nem marad szárazon és ami a legfontosabb, rengetegszer meg lehet szakítani reklámokkal. A komolyabb műsorokra vágyó nézők pedig lényegében kimenőt kapnak a TV2-től, amelynek nyilván még így is megéri ez a sok tingli-tangli. A filmek ezen az adón éjfél körül kezdődnek, ami nagyon barátságos időpont a másnap reggel munkába induló tömegeknek. De ők a jelek szerint nem számítanak. A kérdés csak az, lehet-e ilyen programokkal nézőszámot emelni, vagy csak az etetés és az ámítás a fontos.

A hétköznap általában sorozatokat ismétlő csatornák ezzel szemben úgy tettek, mintha ez a két plusz munkaszüneti nap hétvége lenne. Náluk olyankor hosszabb filmeket is leadnak, és most is így tettek. A többség már sokszor látott amerikai szuperprodukciókat szerkesztett a programba, így például a Mindörökké Batman-t, a Vasember 3. és a Halálos fegyver 4. részét, továbbá az Eredetet Leonardo DiCaprióval. E napok alkalmat szolgáltattak a Story4 tévét is működtető Digital Media and Communications Zrt.-nek, hogy kissé változtasson portfólióján. A Story4 néven ezentúl az eddigi Story5 fut majd, a Story4 pedig a TV4 nevet kapta. A szintén hozzájuk tartozó Galaxy TV-ből Galaxy4 lett, de ami a legfontosabb: elindítottak egy új filmes csatornát Film4 elnevezéssel. Már korábban jelezték, hogy tavaly jelentősen csökkent adásaik nézettsége, az idén viszont fejleszteni kívánnak, hogy vissza tudjanak kapaszkodni a nagyok közé. Így aztán azt is sikerült elérniük, hogy a nagyobb szolgáltatók már felvették kínálatukba az új csatornát is, bár annak műsora az első napokban még nem volt olvasható a képernyőn.

Ez a fejlemény viszont jól jelzi, hogy a kereskedelmi tévék között változatlanul nagy verseny zajlik. Naivitás lenne azonban azt feltételezni, hogy a nyertes a néző lehet. Ők csak áttételesen számítanak, mint a reklámok célzottjai és fogyasztói. Tény, hogy közben persze műsorokat is kell nekik adni, de ezek leginkább csak arra valók, hogy minél többször megszakítsák őket.

A Magyar Televízió első adásától valóban messzire jutottunk 61 év alatt, de ez együtt jár a nézők egyre fokozottabb etetésével is. A remény csak az lehet: talán már nem hagyják magukat.

Szerző

Jégcsákány a Bazilikánál

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:07
A PARLAMENT SEM MARADT HŰTÉS NÉLKÜL Az Országház is jégtömböket használt erre a célra Népszava fotó

Itt a jeges! – harsant az öblös hang a Bazilika kipufogógáztól patinás, szürkés-fekete tömbje felől. A Mama fogta a vödröt és engem, majd szaporán nekivágtunk az ódon Bajcsy-Zsilinszky úti – a régi "átkosban" Vilmos császár út – ház lépcsőinek. Nem kellett messzire mennünk, hiszen a háló- és a gyerekszoba ablaka az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején még kissé romos épületre nézett. A kapu mellett cukrászda, a sarkon posta működött. A posta túlélte a rendszerváltást is.

Az elsők között érkeztünk a szürke teherautóhoz. A speciális jármű oldalán több kilincsre záródó rekesz volt. Irigykedve néztem fel a megtermett jegesemberre, akinek a hátát a vállán hanyagul átvetett jutazsák védte a hideg és kemény jégtömböktől. Szinte kizárólag asszonyok sorakoztak a kékes füstöt eregető jármű mellett. A jeges kinyitotta az első rekesz ajtaját és a kezében tartott kis jégcsákánnyal kiemelt egy fehér tömböt. A hegyes szerszámmal gyors, erőteljes mozdulatokkal méretes darabokat hasított le róla, a jégdarabokat pedig vödörbe zuttyantotta. A Mama kifizette a néhány forintos összeget és most már ráérősen hazaballagtunk. A konyhában állt a zöld színű jégszekrény. Az elektromos hűtőszekrények csak később jelentek meg a "szocialista fogyasztói piacon", mi is vettünk, de még sokáig jégszekrény maradt a frizsider.

A háztartási alkalmazott a konyhai falikútnál vágta el a vasárnapi ebédre szánt csirke nyakát. A fröccsenő vér látványát nem bírtam, ilyenkor igyekeztem minél messzebbre kerülni a "kivégzés" helyszínétől. A vágáshoz használt késnek borotvaélesnek kellett lennie, hogy ne okozzon az aktus felesleges szenvedést a madárnak. A ház udvarán időnként megjelent egy vándorköszörűs furcsa biciklijével. Szerettem nézni, ahogy a kormány elé szerelt fenőkövet, a kis vastámasszal megemelt kerékpár pedálját hajtva a köszörűs egyre gyorsabb forgásra késztette. A penge néha fel-felsikított a mester keze alatt és szikrákat hányt. A köszörűs szakértő szemmel vizsgálgatta a pengét és ha már a hajszálat hosszában is el lehetett volna vágni vele, elégedetten adta vissza a tulajdonosnak.

Persze az udvaron nem csak a vándorköszörűs jelent meg szolgáltatásaival. Azokban az időkben még csak éjszakára zárták a kapukat, nappal bejöhetett boldog-boldogtalan. Többnyire boldogtalanok jöttek. Emlékszem például a kintornásra és egy magányos hegedűsre is. Egyikük sem játszott fergeteges örömzenét. A kintornás a két háború közötti, vagy talán még korábbi sanzonokat csiholt ki a hangládából, a hegedűs pedig szomorkás dalokat játszott. A zene hangjaira főleg mi, házbeli gyerekek tódultunk ki a gangra és a szülőktől kapott húszfilléreseket dobtunk le újságpapír-csomagocskákban.

Időnként megjelent egy lompos, testes cigány asszony is az udvarom és kántálni kezdett: "Óóóószeres! Használt cipőt, ruhát, rongyot veszeeeek!" Innen-onnan kopott kabát, ing, szoknya, blúz csattant öngyilkos zuhanással az udvar kövén. Az ószeres fásultan összeszedte az adományokat és a hátára erősített jókora batyuba gyömöszölte. Bár eredetileg üzleti alapokon nyugvó ajánlatot tett a ház lakóinak, nem emlékszem olyan esetre, amikor valaki valóban pénzt kért volna az ócska holmijáért.

No persze akadt olyan ruhadarab is, ami túlságosan értékes volt ahhoz, hogy akár használtan, szakadtan is az ószeresnél kössön ki. Ilyen darab volt a női harisnya. A döntő többség ugyan nem selyem, hanem nejlonharisnyát viselt, de 50-60 évvel ezelőtt még ezt az olcsóbb terméket sem dobták ki gazdái. A Mama legtöbbször a Corvin Áruházban működő szemfelszedőhöz vitte kilyukadt harisnyáit. Decens hölgy ült egy kis asztalkánál. Állítható lámpáját úgy igazította, hogy jól lássa a harisnya sérült felületét, amit egy üreges, henger alakú eszközre feszített ki. Amikor megfelelő pozícióba került a foszlott anyag, egy furcsa masinával nekilátott a szemfelszedésnek. Ma sem ismerem a szerkezet működési elvét, gondolom, valahogy összehúzhatta a sérült szálakat és apró csomókkal rögzíthette.

Furcsa, hogy miközben sok efféle szolgáltatás házhoz is jött, mégsem élte meg a ’70-es éveket. De a ziherejsztűs, vagy biztosítótűs asszony még sokáig járta a várost. Egy nagyobb tűre volt felfüggesztve akár féltucat kisebb - azzal házalt. Mi is vettünk tőle, mert erre az okos találmányra mindig szükség volt a háztartásban.

Volt persze olyan szolgáltatás, amit soha nem vettünk igénybe. Mindig érdeklődve figyeltem a pályaudvarokon a hordárok nyüzsgését. Kerekeken guruló kézikocsijukat tolva rohantak az érkező vonatokhoz és egymást túlkiabálva ordították a vonatról lekászálódó utasoknak: "Hordár! Itt a hordár!”. Ma már fűtők sincsenek a mozdonyokon. Velük együtt tűntek el a liftesek a kórházakból; 1-2 forintért vitték fel a betegeket, hozzátartozókat az emeleti osztályokra. Már csak régi filmek, archív híradó-felvételek őrzik az aszfaltozók emlékét is. Együttérzéssel figyeltem, ahogy nyári kánikulában is a pöfögő kazán melegítette tartályból kieresztett, jellegzetes, szúrós szagot árasztó aszfaltot talicskába csapolták. Egy vastag térdvédőben csúszkáló ember pedig egy nehéz simító eszközzel lapítgatta, igazgatta a melegben is gőzölgő fekete anyagot, amíg az hézagmentesen ki nem töltötte a kátyút.

Sok, egykor hétköznapinak számító mesterség, foglalkozás eltűnt, felzabálta őket a fejlődés. De a kátyú maradt, sőt, szaporodik is.

Szerző

Balogh Gyula: Ida néni

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:05
Shutterstock illusztráció

Még nem találkoztam olyannal, akivel nem lehetett összeveszni, aki éles helyzetekben nem a saját érdekeit védte, nem lendült ellentámadásba. Ida néni, a feleségem édesanyja, szinte egyetlen kivételként, ilyen volt. Csaknem húsz éve ismertem meg. Kapcsolatunk ez alatt semmit sem változott. Ő azonnal elfogadott családtagként, és innen kezdve a legtermészetesebb módon kommunikáltunk egymással. A család volt a mindene, így szerencsésként én is bekerültem ebbe a felvállaltan kivételezett körbe. Óvónő volt, értett az emberekhez, nem csak a gyerekekhez. Egy kicsi gesztusból rögtön érzékelte a másik aktuális állapotát. És azt azonnal elfogadta. Igen, az elfogadás volt a legfőbb erénye. Ezt kellett volna tanítania különböző szinteken, hogy okoljunk belőle. Családanya, három, most már felnőtt gyermek édesanyja, imádni való nagymama és nem utolsósorban a másikra mindig figyelő, önmagát, ha kell, hátrébb soroló hűséges társa János bácsinak. Ilyennek ismertem meg Ida nénit. Ő volt az, akire a húsz év alatt sohasem kellett haragudnom, egyszerűen nem adott rá alkalmat. És ezt nem csak most a búcsúzásnál, udvariasságból mondom, hanem így is éltem meg.

A sors egészen elképesztő ajándékot adott számomra Ida néni utolsó estéjén. Úgy alakult, hogy egyedül érkeztem hozzá a kórházba, már késő volt, feleségem, aki egész nap az ágyánál volt, még elment egy kicsit dolgozni. Ida néni ágyszomszédja azt mondta, hogy amíg ő fürdik, figyeljek Ida nénire. Várjam meg amíg lecsepeg a kapott vér, a már sokadik. Kérte, fogjam meg Ida néni kezét. Először nem is tudtam, hogy miként érintsem meg. Ott feküdt védtelenül, kiszolgáltatottan. Megfogtam óvatosan a kezét, majd megfogtam rendesen, éreztem, hogy érzi. Éreztem, hogy érzékel. Éreztem, hogy bár nyugtalan, de örül, hogy ott vagyok. Nem forgolódott. Elfogadott. Már megint elfogadott. Negyvenöt percig ültem mellette, kettesben és fogtam a kezét. Fogtam Katka, a feleségem és Bálint, a fiam helyett is. Ketten voltunk, de lélekben négyen. Nem tudtam még, hogy ez a végső búcsú, próbáltam fegyelmezett maradni. Amikor lecsöpögött a vér, kinyitotta a szemét, felélénkült, kérte, hogy ültessük fel. Felötlött bennem Anyám utolsó estéje, aki öt éve ment el. Az ő utolsó estéjén is ketten voltunk. Ő is fel akart ülni. A két kezével jelezte. Felültettem, akkor Anyámat, most Ida nénit. Hálás volt. Majd visszafeküdt. Mosolygott és integetett. Elindult az úton. Itthagyott bennünket. De csak látszólag, mert az édesanyák, az anyáink mindig velünk maradnak. Soha nem hagynak el bennünket. Ezért csak úgy búcsúzom, mint máskor. Csókolom Ida néni!

(Elhangzott 2018. március 2-án a Szent Gellért plébániatemplomban, Csuja Imre színművész tolmácsolásában.)

Szerző
Témák
anyós Ida néni