Marosán György: Krízispont, a bizonytalanság kora

A Krízispont - Margin call – című film egy óriási befektető cég váratlan bukásának eseményeit meséli el. A brókerek tevékenységét vezérlő számítógépes algoritmus egy nem kellően átgondolt részlete a vállalatot ellenállhatatlanul tereli az összeomlás felé. Az igazgatóság válságülésén a mindenki által rettegett vezér – nem titkolva tanácstalanságát - felteszi a kérdést: "Van-e a jelenlevők közül valaki, aki érti, mi zajlik itt?" Amikor a többiek az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, megkéri őt: "Magyarázza el, de olyan egyszerűen, mintha a gyerekének mesélné, mi is történt!"

A politikában a tudatlanságnak ilyen beismerése soha nem történhetne meg. Aki feljutott a csúcsra, annak e kérdés – "Valaki magyarázza el, mi zajlik itt?" – nem hagyja el a száját. A hajlandóság beismerni a tanácstalanságot és bizonytalanságot, eleve megakadályozza a kiemelkedést. Ám a probléma éppen ez: hiába reménykedünk, hogy az események vihara lecsillapodik.

Az eseményeknek ez a kiszámíthatatlan krízisekkel teli menete egyrészt meglepő. A történelem a 20. század végén békésen "kisimulni" látszott. Erre utalt Fukuyama, amikor A történelem vége című, híressé vált könyvében azt írta: "A jövőt nem eszmékért vívott nagy és lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, hanem földhöz-ragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása. Ezért az egész jövő bizony elég unalmas lesz." Másrészt, a történelemre mindig is kiszámíthatatlanság volt jellemző. Nem véletlenül idézik sokan a híres angol történész, Toynbee megállapítását: "A történelem: egyik rohadt dolog, a másik után". Most akkor nyugodt évtizedekre vagy a válságok erősödésére számíthatunk a 21. században?

Társasházból társbérlet

Glóbuszunk az elmúlt évtizedben - a szigorú szabályokkal regulázott társasházból - fokozatosan társbérletté változott. Nincs egy szabad zug, amelyet sajátunkénak mondhatunk, életünk minden mozzanata – még a titkolni vágyottak is - mások jelenlétében zajlik. Bárhova bújnánk magányt keresve, mindenütt másokba botlunk, és mások is arról panaszkodnak, hogy "belelógunk" az életükbe. Konrád György, már 1977-ben, A városalapító című könyvében pontosan leírta ezt a helyzetet: "Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett."

A globális "társbérlet" kényelmetlen és stresszes állapotát a tudomány a hiper-komplexitás és szorosan-csatoltság különös fogalompárjával írja le. Az első azt jelenti: az eddig egymástól független jelenségek fokozatosan egymást befolyásolóvá váltak. Korábban minden társadalmi szféra számára természetesen adódott egy diszciplína – mérnöki-, agrár-, közgazdasági-, szociológiai, vagy orvostudományi -, amely a terület problémáira megoldást kínált. Néha ugyan elsőre kudarcot vallottunk, de végül mindig sikerült összepasszítani a dolgokat. Ám újabban sorozatosan hibázunk. A szorosan-csatoltság a Föld - korábban szuverén - államainak elválaszthatatlan egymásba-fonódására utal. Régen a hatások, a dolgok, és az emberek megálltak a határokon. A szorosan-csatoltság szerint a határok szabadon átjárhatók, sőt, a hatások valós idejűen terjednek: keletkezésük pillanatában azonnal megjelennek a világ távoli pontjain.

A beavatkozás kudarcát egykor a körültekintés hiánya idézte elő. A 21. századba átlépve azonban – bár igyekezetünk számolni a lehetséges következményekkel - a mellékhatások rendre felülírják a szándékokat. Az átgondolt akciók szinte szükségszerűen futnak holtvágányra. Bármit bármilyen szándékból teszünk is, a nem-szándékolt mellékhatások elválaszthatatlanul összefonódnak a tervezett változásokkal. Ezért látjuk úgy: világunk „megvadult”. Az új normalitás: a nem-szándékolt mellékhatások elkerülhetetlenek, és ellenkezőjére fordítják még a jó-szándékot is.

Szelíd és vad problémák

A tervezők régóta megkülönböztetik a problémák két eltérő típusát: a szelíd, illetve a vad jellegűeket. (Rittel, H. et al. 1973. Dilemmas in a General Theory of Planning. Policy Sciences). A szelíd (tame) jelző olyan problémákat takar, amelyek megérthetők és kezelhetők egy adott tudomány alapján. Amíg a társadalom különböző szféráit egymástól függetlennek tekinthettük, szinte csak ezekkel találkoztunk. Csak elvétve bukkantak elő vad (weird - furcsa, bizarr) problémák, amelyek megoldásával több tudomány is próbálkozott, de egyik terápiája sem volt meggyőző, ráadásul tanácsaik egymásnak is ellentmondtak. És az elmúlt évtizedben szinte kizárólag vad problémákkal szembesülünk.

Szakemberek ébredtek rá: eddig bevált modelljeik megbicsaklottak. A közgazdaságtan például az elmúlt évszázad során sikeresen alapozta meg az országok növekedésre orientált gazdaságpolitikáját. Az elmélet két alapfeltételezésre - a hatékony piac és a racionális választás modelljére – épült. Ezekre - mint afféle matematikai axiómákra - vezették vissza az elemzéseket és a döntéseket. Az elmélet megkérdőjelezhetetlen tanácsa: támaszkodj a hatékony piac intézményeire, és ha tudni akarod, mit tesznek az emberek és a szervezetek, helyezkedj a racionális választás modelljének álláspontjára. A 2008-as világgazdasági válság azonban részben abból fakadt, hogy a döntéshozók - más iránytű hiányában - ezen axiómákból vezették le beavatkozásukat.

A kiút-keresésnek egyre több jele bukkan elő. Oxfordban a közelmúltban kiszögezték az egyetem ajtajára – miként Luther tette fél évezrede - az új közgazdaságtan 33 tézisét. Nemrég jelent meg az IMF kutatóinak elemzése a makroökonómiai elmélet újraépítéséről. (Vines, D. és Wills, S.: Rebuilding the Macroeconomic Theory). Bestsellerré vált a könyv, amely a hagyományos közgazdasági elmélet végét jelzi, mondván a valóság leírásához elmaradhatatlan az emberi viselkedés figyelembevétele. (R. Bookstaber: The End of Theory. 2017). Ezek az írások tudásunk hiányosságára utalnak, ám a gond mégsem az, hogy ostobák lettünk. A helyzetet, amelyben a régebben bevált tudományos modellek rendre kudarcot vallanak, maga az ember idézte elő.

Az általa megalkotott eszközök – kémiai technológiák, informatikai hálózatok, környezetszennyező hatások – és a gazdaság mindenkit összefűző szálai egybekapcsolódva kezelhetetlenül bonyolulttá tették világunkat. A hatások és mellékhatások elválaszthatatlanul összekeveredtek, emiatt vált egykor áttekinthető és békés környezetünk kiszámíthatatlanul fenyegetővé. Ezért csalódunk rendre a belénk rögzült várakozásban, hogy a problémák orvosolhatók egy meghatározott tudomány terápiája segítségével. S hogy a gond még nagyobb legyen: a politikai polarizáltság a tudomány közösségeire is átterjedt. A szakemberek között még az átlagembereknél is élesebb véleményeltérés alakulhat ki szakmai kérdésekben! Hiába jelentkezik egyidejűleg több tudományos kollektíva "megváltóként", többnyire képtelenek egymással szót érteni.

Még ha a tudományos konszenzus megszületne is, egyre kilátástalanabb a társadalommal és a politikusokkal elfogadtatni a működőképes terápiát. A 20. század során megszoktuk, hogy a leghatékonyabb megoldás az eltérő értékek köré szerveződő pártok szabad versenyében választódik ki. A választásra készülve felmutatják helyzetértékelésüket, és az abból levezetett megoldási javaslatukat. A választók ennek alapján kijelölik, kikre bízzák a kormányzást, majd a következő választáson ítéletet mondanak a megvalósítás sikerességéről, újra kijelölve, ki viszi tovább a kormányzást. A vitákban visszatérő érv: a pártok értékeket képviselnek, a választók pedig az értékekből levezetett megoldások közül választanak.

Nincs egyetlen gyógymód

Ám, a mellékhatások tömegessé és kiiktathatatlanná válása lehetetlenné tette, hogy a gyógymódot egyetlen morális értékre alapozzuk. A terápia - hasonlóan a rák gyógyításához - sokféle beavatkozás összehangolt alkalmazását igényli. A sokféle rész-terápiát - a különféle morális megfontolásokból táplálkozó akciók tömegét – rendszerszerűen kell összeilleszteni. Nem létezik tehát tisztán liberális, alapvetően szociáldemokrata, kizárólag konzervatív vagy környezettudatos gyógymód. Eközben a társadalmak egyre erősebben polarizálódnak. Sem a politikusok, sem a választók nem állnak szóba azokkal, akik a világot egy kicsit is másként látják. Mintha sok ezer magába zárkózó "törzsre" esne szét a homogénnek gondolt társadalom. Sőt, az emberiség több milliárd lakója valójában a saját virtuális világában él. Az életét vezérlő algoritmusok többet tudnak róla, mint önmaga. Viselkedését áttekinthetetlen és kétes vállalkozások hada – lásd Cambridge Analytica – befolyásolja konkrét, személyre szabott üzenetekkel. Már nem is az orránál, de az agyánál és az ösztöneinél fogva vezetik, vagyis csalják lépre.

Az egyre hisztérikusabb világban gyakran bukkannak fel a hírekben a háttérhatalmak, és az általuk szervezett összeesküvések. Az emberek jelentős része hisz olyan politikai, ideológiai és üzleti csoportok létezésében, amelyek - önző érdekeik érvényesítésére - összeesküvést szerveznek. Nem kizárt, vannak ilyen összeesküvők, akik - leplezve valódi szándékaikat – saját szájuk íze szerint igyekeznek irányítani az eseményeket. Rossz hírem van azonban számukra: egy komplex és szorosan csatolt világban az összeesküvés modellje nem működik. Az összeesküvőket épp a beavatkozásuk által elindított folyamatok kiiktathatatlan mellékhatásai fogják maguk alá temetni.

Ám a nem-szándékolt mellékhatások még a nemes indítékú, de egyetlen politikai értékre alapozott beavatkozásokat is ellehetetlenítik. Sikeres társadalmi változást az eltérő -szociáldemokrata, liberális, konzervatív - értékeket kifejező részterápiák összehangolt rendszere idéz elő. Ez pedig - a polarizáció ellenére - kényszerré teszi az eltérő értékeket követő mozgalmak tartós együttműködését. A 21. század komplex világában a kormányzás csak kivételesen alapozható a vetélkedő politikai irányzatok "szabad versenyéből" formálódó egyetlen, kellő legitimitású győztesre. A koalíció régen mankó, pótmegoldás volt. Mivel a választó nem jelölt ki vitathatatlan felhatalmazással egyetlen irányt sem, a pártok közösen kényszerülnek kormányozni. Az új helyzetben a régebben kivételes, ún. "közös ló" típusú megoldás lett az alap. Ahogyan tehát a megértésben sokféle tudomány működik együtt, épp így a kormányzásra a siker reményében eleve csak koalíciós típusú szerveződés vállalkozhat.

Századunkat váratlan katasztrófák, gazdasági összeomlások, előre jelezhetetlen globális krízisek szegélyezik. Ebben a helyzetben nemcsak a tudomány és a politika tanácstalan. A társadalom sem tehet mást: beletörődik, hogy a politikus kísérletezzen. Ám miközben megadja erre a felhatalmazást, egyben azt is el kell fogadnia: a próbálkozások kudarccal is végződhetnek. A hiba mégsem spórolható meg, legfeljebb az várható el, hogy a kudarcokat ne tagadják, hanem ismerjék el, és tanuljanak belőlük. Ugyanis nem egyetlen „Krízispont” bukkan elő, hanem krízisek egész sora alakul ki. A kísérletezés közben pedig folyton beleütközünk a szigorú elővigyázatosság szabályába. A politikus elé - miként a súlyos beteg orvosa elé – egyidejűleg két, egymásnak ellenmondó követelményt állítanak: tegyen meg mindent a világ gyógyulásáért, de tartsa magát a "legalább ne árts" szabályhoz. Sajnos, a válságokból való kievickéléshez szükséges bölcsességnek, találékonyságnak és megfontoltságnak még kevés jelét látni. Így alkotjuk a 21. század szép új – de bizonytalan - világát!