Előfizetés

Remény

Bár sokak szerint a hazai igazságszolgáltatási rendszer már a 2010-es évek elején, nem sokkal a Fidesz hatalomra jutását követően elveszítette függetlenségét, egy-egy konkrét bírói ítélet a mai napig fenntartja azt a látszatot, miszerint a bíróságok a magyar jogállamiság maradékának utolsó bástyái. Elég csak néhány sikeres közadatkérési perre, vagy a legfrissebbek közül a Kúria választási ügyekben hozott, a kormánypártokat elmarasztaló döntéseire utalni. Ezek az ítéletek azon túl, hogy valóban borsot törnek a hatalom orra alá, egyúttal hivatkozási alapul is szolgálnak számára, mondván: a magyar bíróságok függetlenségét semmi nem veszélyezteti, hiszen a hatalom képviselőivel sem tesznek kivételt.

Persze csak a vak nem látja: a hatalom képviselői ellen indított eljárások döntő többsége el sem jut a bíróságokig, már a rendőrségen (esetleg a NAV-nál) vagy az ügyészségen elvérzik. De mégsem az a pár ügy indokolja a Fidesz-KDNP dühét, ami ennek ellenére bírák elé kerül. Sokkal inkább az, hogy a bírósági rendszer nem illeszkedik hézagmentesen az általuk kitalált nemzeti együttműködésbe. Hiszen "vak tyúk is talál szemet", egy-két Orbánékra hátrányos ítélet nem veri ki a biztosítékot, de hogy az eltervezett és nyolc éve szisztematikusan saját képükre formált igazságszolgáltatás továbbra is rendszerszerű problémákkal küzd, hogy személyileg és szervezetileg sem felel meg a számukra ideálisnak tartott modellnek, az túl sok az engedelmességhez szokott kormánynak.

Ezt a helyzetet már a választás előtt megelégelte a hatalom, ám kétharmad hiányában meddő próbálkozásokra jutott csak ereje. Az újabb, méghozzá rendszerszerű változások híre már április 8. előtt kiszivárgott: létrehoznák a tervezett közigazgatási felsőbíróságot, a nyugdíjszabályok ismételt megpiszkálásával elküldenék a tapasztalt bírókat, ítélőtáblákat szüntetnének meg; a HVG szerint a Kúriát is beáldozhatják, de ami a legérdekesebb: a kormányfő családjának közeli barátjára, Handó Tündére szabott bírói igazgatási szervet, az Országos Bírósági Hivatalt (OBH) is kivégeznék, jogköreit az igazságügyi tárcához delegálnák. Mindehhez ma már a minősített többség is rendelkezésre áll.

A magyar bíróságok függetlensége azonban a választások óta két helyről is reményt keltő támogatást kapott. Az egyébként gyenge jogosítványokkal rendelkező Országos Bírói Tanács hatéves mandátuma év elején lejárt, s az új összetételű OBT első dolga volt egy Handó döntéseit vizsgáló bizottság létrehozása: ez meg is állapította, hogy az OBH-elnök sorozatos törvénysértéseket követett el. Azóta ugyan - nyilvánvalóan Handó nyomására - a tanács tucatnyi tagja, illetve póttagja lemondott, s emiatt az OBH-elnök szerint az OBT működésképtelenné vált, ám a Kúria elnöke, Darák Péter ezt vitatta.

A másik támogatás Brüsszelből érkezett. Az Európai Bizottság egyebek között a bírói függetlenséghez kötné az uniós pénzek kifizetését, mondván, korrupció esetén független bíróságok hiányában nem tudná visszaszerezni a már kiadott összegeket. Persze ez még csak terv. De a remény a látszatnál talán több.

Korrupciókritika

Ellenőrizhetetlen a pártok finanszírozása, átláthatatlan és társadalmi egyeztetés nélküli a jogalkotás, szabályozatlan a lobbizás, használhatatlanok a politikusi vagyonnyilatkozatok, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke beleavatkozhat a bírók kinevezésébe és előléptetésébe, az ügyészség túlságosan központosított, a legfőbb ügyész gyakorlatilag leválthatatlan – 2015-ben ezeket a fő kifogásokat fogalmazta meg (akkor még nyilvánosságra hozott) értékelésében a GRECO, vagyis a Korrupció Elleni Államok Csoportja Magyarországgal kapcsolatban. Hogy a 2017-es jelentésben mi van, azt hivatalosan nem tudjuk, mert az Orbán-kabinet – ritka kivételként az érintett 46 tagállam közül - nem járult hozzá az egyébként mostanra véglegesült anyag nyilvánosságra hozatalához. Sejteni viszont sejthetjük, az ugyanis pontosan tudható, mi történt a szóban forgó területeken az elmúlt években. A pártok finanszírozása azóta sem lett tisztább, viszont az állam immár az ellenzéki erők vegzálására tudja használni a 2017-ben módosított (de érdemben nem javított) pártfinanszírozási törvényt. A jogalkotás folyamata ugyanolyan ma is, a parlamenten két nap alatt átnyomott, névre írt törvényekkel, rendszeresen elmaradt (bár a jogalkotási törvény szerint kötelező) hatásvizsgálatokkal. Lobbitörvény továbbra sem készült. A képviselői vagyonnyilatkozatok annyit sem érnek, mint a sajtpapírok, amelyekre ráfirkálják a sok hazugságot. Az OBH elnöke épp most iktatja ki a túlhatalmát korlátozó utolsó bírói testületet. Az ügyészségnél minden maradt a régiben, Polt Pétertől jelen állás szerint csak a halál választ el.

Vagyis arra a kérdésre, hogy mi lehet a kormányunk által eltitkolni szándékozott GRECO-jelentésben, látatlanban is lehet érdemi választ adni: súlyos kritika a két éve megfogalmazott hiányosságok konzerválása és az ajánlások teljesítésének elmulasztása miatt. Innen nézve érthető, hogy miért nem akarják az újabb látleletet megosztani velünk Orbánék – érthetetlennek inkább azt neveznénk, hogy mit keresnek még az antikorrupciós szervezetben.

Anyád Napja

Anyák napján minden csupa szeretet. Virágok, puszik, gyerekkezek rajzolta szívek. A net máris tele ajándékötletekkel. 885 forintért Anyák napi bögre, 1800-ért kötény. Az emancipáltabb munkamegosztás hívei számára „egyedi szerszámoskészlet nőknek”, „a legjobb anya és feleség” felirattal. Az egyik telefontársaság üzletei lemosható tetoválást hirdetnek szeretetteljes szövegvariációkkal. Hadd örüljön a mama, főleg miután megnyugtatták, hogy a gyermeki ragaszkodás jelei egy kis szappannal lejönnek.

Még jó, hogy lemosható. Mert az év többi napján anyáinkat egészen más indulattal halljuk emlegetni. Anyák napja, rendben, egy napig mindenki tud jó képet vágni, még az anyósra is, mert csak muszáj oda is csokrot vinni. Ki-ki megállja, hogy az asztalnál ne politizáljon, abból veszekedés van. Biztosan lesz a vezető politikusokról is szép fotó, idén nem hagyhatják ki, hiszen demográfiai kampány van, készül a megállapodás a nőkkel. Másnaptól megint utálhatjuk egymást. A többi nap inkább „Anyád napja”. Folyik az anyázás mindenütt, parlamenttől a piacig, a közlekedési vitáktól a gangi veszekedésig.

Pedig egyáltalán nem eredendően vagyunk embergyűlölők. Igaz, szokták emlegetni Stanley Milgram kísérleteit, amelyben átlagos civilek kétharmada a fokozatos parancsoknak engedelmeskedve hajlandó lett volna akár a halálos áramütésig elmenni a „rosszul viselkedők” büntetésére. Nem sokkal később olvashattuk a „Legyek ura” című regényt arról, hogyan válnak egy lakatlan szigetre került gyerekek egymás farkasaivá. De egy másik szociálpszichológus: Muzafer Sherif (nyugi! nem migráns terrorista, csak egy jámbor török-amerikai kutató) két táborozó gyerekcsoportot hergelt sikerrel egymás ellen, ám végül egy közös cél, adott esetben a vízellátás helyreállítása érdekében mégis képesek voltak együttműködni, és felhagytak egymás utálatával.

Vagyis igaz a lapos közhely: lehet építeni a jobbik és a rosszabbik énünkre is. Mi kedveskedünk Anyák napján, és mi káromoljuk egymást a sok „Anyád napján”. Most olyan rezsimben élünk, ami tudva, tudatlan, de az utóbbiban érdekelt. Kiszelly Zoltán találóan írta: az ilyen típusú rendszerek akkor sikeresek, ha képesek átformálni a közgondolkodást. Konfliktusokra és folyamatosan fenntartott ellenségképre van szükségük, hogy magukat tüntethessék fel vezérnek és védelmezőnek, akik nélkül szétesne a közösség. A Fidesz vezetői sokat és komolyan tanultak mintaadó ideológusuktól, Carl Schmittől, aki szerint a politika lényege a „barát” és „ellenség” megkülönböztetése. A hatalom azé, aki megjelöli, ki az ellenség. Orbán már 1997-ben az akkori kormány „idegenszívűségéről” beszélt. Húsz éve ezt az ötletet variálja. Az ellenség idegen. Az idegen ellenség. Ha magyar, akkor is idegen. Bayer Zsolt – erre tartják - mindezt készségesen indulatrohamokkal tuningolja: „A magyar emberek nem megosztottak, hiszen a magyar emberek teljes egyetértésben állnak ki Orbán Viktor, a Fidesz és Magyarország mellett. A többi haszontalan sejthalmaznak nem sok köze van a magyarokhoz és az emberi fajhoz.” Már sokszor elmondtuk, hogy ezek szerint az ország fele ellenség. Pontosabban nem az ország fele, hiszen ők nem is tartoznak az országhoz. Idegenek. A migráns csak hasznos jelkép. A mindenkori „idegen” szemléletes jelképe. A magyar származású Soros kipécézése többek között arra való, hogy megmutassák: idegen, vagyis ellenség a magukat magyarnak vallók között is lehet. A szomszéd is lehet ellenség. Vagy legalábbis kém, áruló, dezertőr, aki nem áll be a hadrendbe. A katonaszökevény pedig a háborúkban felkoncoltatik.

A háború megideologizálja, hogy miért nincs idő másra. Nem panaszkodhatsz a rossz kosztra, de még az ellátmány megdézsmálóit sem most kell felelősségre vonni, hiszen háború van. Az ellenséget utáld, ne a tisztjeid, ne nagyon ugrálj a lövészárokban. Németh Szilárd leiskolázza az óvatosan kritizáló fideszes értelmiséget: nem látják, hogy Soros fia éppen a kormányt támadja? Ha fölös indulat bánt, anyázd őt! A feszültséget retorikai eszközök és a megosztó társadalmi folyamatok egyaránt táplálják. A miniszterelnök megbiztatja az őcsényieket: jól tették, hogy rátámadtak a kormánya által hivatalosan oltalmazottakat nyaraltató panziósra. Újabban a civil szervezetekre telefonálókat uszítanak: ne merjék megrontani a gyerekeket azzal, hogy elmossák a fiúk és lányok közti különbséget. Ha a migránsvád kifúj, jön a gendervád, ahogy a muszlim horda feltartóztatásának célját felváltja az új hazafias feladat: mi szüljük tele a Kárpát-medencét a bevándorlók helyett. Hogy ez Szvatopluknak nem jutott eszébe!

Egy ennyire megosztott, gazdaságilag-társadalmilag szétszakadt országban teremnek konfliktusok maguktól is. Két nemzetközi felmérés is azt mutatja: az Unióban nálunk vallanak a legtöbben a nagy jövedelmi különbségek okozta feszültségekről. Hát persze, hogy anyázunk.

Egyébként egy cikkben azt olvastam, Anyák napjára legszebb az „élményalapú ajándék”, pl. a mamával „járjatok egyet a közeli erdőben”. Ismerős lesz a program. Már bevittek minket párszor az erdőbe a gyűlöletlózungokkal is.