Pillantás a kilencedikről - Vasfüggöny

Ha valaki azt hiszi, hogy Orbán Viktort egy pillanatig is zavarja a szembesítés valamikori énjével, az súlyosan téved. Többször leírtam már, és nincs okom, hogy felülbíráljam: a Fidesznél – így Orbánnál – alapszabály, hogy ne törődj a múlttal, ha az rád nézve káros vagy hátrányos. Nem számít, mit mondtál, mint csináltál tegnap. Így aztán az sem, hogy valaha a Fidesz kordont bontott, mondhatni polgári engedetlenségből, mert nem tűrte, hogy a parlamentet kerítéssel védi a Gyurcsány-kormány. Maga Orbán Viktor állt a csapat élére, vette kezébe a csavarkulcsot, emelte a kordont és vitte odébb. Ez a valamikori 89-es Orbán volt, aki tudta, hogy az állampárt milyen gyenge lábakon áll már, nincs ereje vele, velük szembemenni.

Még akkor is fontos tett volt, ha pontosan kiszámították: az ellenállásuk csak addig megy el, ameddig szankciók nélkül elmehet. Talán nem véletlen, hogy 2007 februárjában maga az akkori ellenzék vezére is úgy beszélt erről az akcióról, mintha 1989-ben járnánk, a gyurcsányi rezsimet pedig Grósz Károly uralmához hasonlította. Az akkori, a 2007-es Orbán arról beszélt felháborodottan, hogy a kormányzati önkény Magyarország legfontosabb terét zárta le a kordonokkal, és egy olyan világról beszélt, ahol a nép választott képviselői és a nép közé vasfüggönyt húzott a kormány. A lépés azért is jogos volt, mondta a Fidesz elnöke, mert mindennapossá vált a kormányzati önkény, ahol korlátozzák az emberek szabadságjogait, így a gyülekezési jogot is.

Azóta tizenegy év telt el, s mondanám, hogy felcserélődtek a szerepek, de ez nem lenne igaz. Mert bár ott van most is Orbán, és ott van Gyurcsány is a szereplők között, de a kordont most a Jobbik akarja elbontani, mellesleg az a Jobbik – vagy nem egészen az? -, amely 2007-ben is üdvözölte a bontást.

Most egy kicsit más okok vezérlik a kormányzatot, mint hajdanán; ne felejtsük el, hogy 2006 végén Orbán és a Fidesz is belakta a Kossuth teret, némiképp biztatást adva annak a csőcseléknek, amely sátortábort és wc-t „varázsolt” a helyszínből. Ezzel együtt nem kizárt, hogy helyesen döntött Orbán, amikor polgári engedetlenségre sarkallta csapatát, bár pontosan tudta, hogy Gyurcsány kormánya épp oly gyengévé vált vele szemben, mint a 89-es kormány. Nem kizárt, hogy helyes volt a lépés, bár nem szeretném átrajzolni akkori önmagam; egy cseppet sem értettem egyet a Fidesz akciójával. Mint ahogy most sem értek egyet azzal, hogy a parlament alakuló ülésére – idézzük a régi Orbánt – a nép képviselői és a nép közé vasfüggönyt húznak. Azért teszik, mert hiába a kétharmados győzelem, sokakban ott gerjed az elégedetlenség az orbáni politika és az orbáni választási rendszer ellen. És ennek hangot is akarnak adni, ott a Parlament előtt, éppen akkor, amikor megalakul az új országgyűlés. A kormányzó hatalom azonban fél a néptől, fél a naptól, ezért – feledve a saját múltját – lezárja a teret, pontosabban elzárja a nép, a tiltakozók elől.

Így lett a 2007-es álbátorságból, kormányra jutva, tizenegy év alatt valódi félelem.

Szerző
Németh Péter

Momentum maraton

Nem kisebb dolgot jelentett be keddi tüntetésükön Fekete-Győr András, a Momentum-elnöke, mint a politikai generációváltás hosszútávú programját. Dióhéjban azt a cselekvési tervet, amivel a Momentum egy szép napon leválthatja a jelenlegi állampártot, ideértve az ellenzéknek azt a részét, amelyik gyakorlatilag szimbiózisra lépett a Fidesszel.

Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, hogy egy egy éve alakult, háromszázalékos párt huszonéves elnöke célozta meg a csillagokat a Kodály Köröndön felsorakozott ezervalahány híve előtt. Magyarország látott már olyan maroknyi sihedert, akit a pesti értelmiség csak „mucsai szadesznek” titulált, majd a lesajnált ifjoncok jó tíz év szívós, kemény munkája árán kormányerővé lettek.

Az a történet is egy állampárttal és egy jó beszéddel kezdődött. Az állampárt ismét adott, Fekete Győr beszéde pedig jó volt. Képes volt egy formálódó világkép részeként értelmezni, kerek történetté alakítani az eltelt időszak történetét, képes volt mindezt konkrét és kézzelfogható cselekvési programmá leegyszerűsíteni: fokozni kell a párt a korábbi hónapokban már elkezdett vidéki hálózatépítését - a cselekvés körei -, illetve fel kell mérni, hogy voltaképpen mit is akar a vidék. (És, tegyük hozzá: eközben lehet szépen, diszkréten választási adatbázist is építgetni.)

Gyorsan szögezzük le, a Momentum nem a Fideszt utánozza, ahogy annak idején sem a Fidesz találta fel a polgári körökkel és Kubatov-listával a spanyolviaszt, hanem 2002-es vereség után Orbán szimplán meglépte azt, amit az élet diktált neki. Lehet, hogy az Orbánnal való összehasonlítás most megmosolyogtató, azonban a politika vastörvénye ez: forradalom híján győzni csak így lehet. Tegyük hozzá, egy évtizedes időtávon. Erre figyelmeztetett Márki-Zay Péter is a színpadról: a választás előtt azt hitték, hogy már csak egy sprint lesz a győzelem. Most már látják, hogy maratont kell futniuk. Tegyük hozzá, hogy hegynek fölfelé.

Azt sem árt tudni, hogy Fekete-Győr magasabbra tette magának a lécet, mint anno Orbán. 2002 után Orbán profi politikai vállalkozóként „csak” annyit tett, hogy fegyelmezetten félretette a saját illúzióit, felmérte, hogy a nép mit akar, majd a kereslethez igazította a kínálatát, a'la carte összerakta a leginkább nép szája íze szerint való menüt. 2010, majd a NER a magyar nép politikai hiedelmeinek legkisebb közös többszöröséből született. 2022 vagy 2026 viszont abból lehet, ha a jövő rendszerváltói nemcsak meghallják a vidéket, de képesek lesznek a vidéknek is elmondani, hogy a nacionalizmusba való bezárkózás csak rövidtávon lehet megoldás, ám hosszútávon zsákutca. A Momentumnak is arra kell berendezkednie, hogy évszázados tradíciókkal szemben kell harcolnia, sokkal kevesebb erőforrásból sokkal többet kell majd elérnie.

Már ha egy nap nem akarnak úgy győzni, ahogy az Orbánnak sikerült. Alkalmasint örök intő példa lesz nekik az egykori ifjú meséje, aki úgy indult, hogy Kádár népét akarja leváltani, majd mire célba ért, ő lett maga a posztkommunizmus.

Összeborulás

Sokan a magyar - ez idő szerint - ügyvezetőként működő kormányfő bankellenes nézeteinek elillanását onnan számítják, amikor bizonyossá vált, hogy a főstrómanjának tekintett földije meghatározó részesedést szerzett az egyik kistafírozott hazai pénzintézetben.

A magyar műdalok feltétlen hívei inkább arra esküsznek, hogy a bankárokkal való összeborulás első nyilvánvaló helyszíne Peking volt, ahol Orbán Viktor a Bank of China elnéző mosolyú vezetői előtt eldalolta a Szegedi csikós című nótát. A csikónak mind a 13 csengettyűjével, no meg babájának ugyancsak 13 fodros szoknyájával, és az ehhez nyilvánvalóan hasonlító kerek káposztával együtt. Mindez három esztendeje történt, sa komolyságához azért sem férhet kétség, mert az erről szóló videót Varga Mihály gazdasági miniszter személyesen tette közé. Ki merne ezek után olyan orbáni tirádákra emlékezni, hogy a bankok a gátlástalan, profithajhászó, az embereket kiszipolyozó tőke képviselői? Ma már ismét gond nélkül lehet arra hivatkozni, hogy a hitelintézetek a gazdaság fejlődéséhez elengedhetetlen szereplők, amelyeket nem szabad ésszerűtlen terhekkel sújtani, és normális működésüket akadályozni.

Ilyenformán az új kormányzati ciklus indulásának hajnalán már várható volt, hogy a nyilvánosságot nem éppen kedvelő bankszövetségi elnök nyakatekerten, de egyértelműen kijelentse: "Nincs lehetőség nem alkalmazkodni a kormány elképzeléseihez." Majd a kényúrhoz fohászkodván tervekre, elképzelésekre vágyott a bankadó további csökkentéséhez és a tranzakciós illeték kivezetéséhez.

Mintegy tíz sanyarúnak mondott esztendő után manapság ismét jó magyar bankárnak lenni. A profitok már a korábbi "aranyéveket" idézik, sőt a bankszövetségi elnök szerint példaértékű volt a devizahitelek forintosításakor a kormánnyal való együttműködés.

A nézetet aligha osztja az a milliónyi család, akiknek szemét csípi ennek a "példaértékű akciónak" a 800-900 milliárd forintnyi jegybanki nyeresége. Amely viszont szemben áll a reménytelenül eladósodott családok évek során elszenvedett veszteségével.

Szerző