Kevés olyan ember élt a Földön, aki Marx Károlyhoz hasonló hatást gyakorolt volna a dolgok menetére, a társadalomtudományra, a társadalmi-politikai gondolkodásra. Mindezt úgy, hogy nem volt sem katonai, sem gazdasági, sem politikai hatalma. „Csak” a gondolataival, azok erejével formálta a világot. Ez a siker egyfelől csak akkor érthető meg, ha Marx eszméit nem különítjük el a görög – zsidó - keresztény kulturális – humanista hagyománytól, hanem ellenkezőleg, annak részeként, fejlődési állomásként tekintünk rájuk, és így értelmezzük azokat. Másfelől ez az utóélet csak azért válhatott ilyen grandiózussá, mert a kapitalizmus sokáig olyannak mutatkozott, amilyennek Marx látta. A tőke széttörte a régi világot, újat épített helyette, de mindkét esetben hatalmas árat fizettetett a társadalommal, és fizettet ma is, a globalizáció időszakában. Erre a problémára keresett megoldást Marx, amit a modernitás, a szabadság és az egyenlőség együttesében: a kommunizmusban vélt megtalálni. Ám a szocializmus nem volt képes e három érték összeegyeztetésére. Nem véletlen, hogy az 1968 utáni négy évtizedben a marxizmus visszaszorult a tudományban, az ideológiák világában, a politikában. Úgy tűnt, a történelem végleges ítéletet hozott ebben az ügyben. Ám az sem véletlen, hogy 2008 óta a vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenségek látványos növekedésének, a környezeti problémák elmélyülésének, a bizonytalan élethelyzetek szaporodásának láttán sokak fordulnak Marx felé. Sokan látják megint úgy – és joggal -, hogy a tőke, a tőkés társadalom abba az irányba fordult, amelyről ő beszélt.
Harmadik oka Marx túlélésének maga az életmű: gondolkodásának minősége, az a tudományos módszertan, amellyel eredményeit elérte, az az elemzési mód, az a világlátás, amelyet ő fejlesztett ki. Ebben az összefüggésben a történelmi és logikai megközelítés egyidejűségét szokták kiemelni. Marx fő, ma sem meghaladható, megkerülhető teljesítménye, hogy a gazdaságot, a politikát, az ideológiát és a kultúrát együtt, egymáshoz kapcsolva látta és láttatja. Ő a társadalmat olyan egésznek tekintette, amelyet saját magából, újratermelésének módjából, saját viszonyain keresztül, alapvető struktúráját feltárva lehet megérteni. A társadalomtudományokban, a történelemtudományban ez az együtt-látás olyan követelmény, amelyet azok sem utasíthatnak el, akik nem értenek egyet azzal, hogy vannak gazdasági-társadalmi alakulatok, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok szerepe kiemelt a hosszabb távú folyamatokban.
Meg kell jegyezni, ebben az értelemben Marx determinista volt, de nem úgy, hogy azt állította vagy gondolta volna: a gazdaság mindent és mindig maghatároz. Szerinte a világ lehet rosszabb annál, amint éppen van. Úgy vélte azonban, hogy azok, akik a leginkább megszenvedik az életfeltételek és körülmények rosszabbodását, képesek lesznek a helyzetet, a válságot a maguk és a társadalmi többség javára fordítani. Ezért tett meg minden tőle telhetőt a munkásmozgalom megerősítésére és felkészítésére, hogy az – ha eljön a pillanat - képes legyen forradalmat csinálni és forradalmi változásokat végrehajtani, a többséget a hatalom gyakorlásába bevonni.
Ma nincs munkásosztály, vagy ha van is, elmosódtak a kontúrjai, tagolt képződmény. Nincs munkásmozgalom, a kommunizmust kompromittálta a sztálinizmus, az államszocializmust a saját diktatórikus és bürokratikus gyakorlata. Sokak gondolják, hirdetik: mindez azt bizonyítja, hogy Marx terve megvalósíthatatlan – és éppen ezért káros utópia volt.
Ennyi lenne? Ezzel nem engedhetjük elintézni Marxot. Mondjunk le örök időkre a szabadság és egyenlőség együttes igényéről? Adjuk fel a kapitalizmus-kritikát? Csukjuk be a szemünket a társadalmi igazságtalanságok előtt? Ne vegyük észre a környezet ijesztő méretű romlását, a potenciális háborús veszélyeket? Igen, Marx is utópista, helyesebben utópista is volt, de nehéz lenne vitatni, eszméi révén jobbá is, mássá is lett a világ.
Azok nem utópisták, akik azt hiszik, ilyen marad, maradhat a világ?
