Összeállításunk első részében – a szubjektív lista ötödik helyezettjeként – a spanyol együttes 2010-es győzelmét idézzük fel.
Spanyolország (pontosabban a Madrid FC) alapító tagja volt a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek, ám az első tizennyolc vb során egyetlen alkalommal, 1950-ben jutott el a legjobb négy közé. Érmet akkor sem nyert, majd még úgy is kiesett – mindjárt a csoportmérkőzések után –, hogy 1966-ban Európa-bajnoki címvédőként érkezett az angliai tornára. Ezt 2010-ben azért idézték fel sokan, mert az Eb-aranyérmet 2008-ban az ibériai együttes nyerte, 1964 óta először... Igaz, a selejtezők többet ígértek a brit szigetországi kimenetelnél, elvégre a kvalifikációs meccseket százszázalékos teljesítménnyel abszolválta a csapat, amely 2006 novemberétől a 2010-es vb kezdetéig 44 mérkőzést megnyert, és csupán egyet vesztett el 48 találkozója közül.
Puff neki: a vb-nyitányon, megint kikapott a garnitúra.
A svájci gárda – a Zöldfoki-szigetekről származó Gelson Fernandes góljával – 1-0-ra nyert ellene, de Vicente del Bosque szövetségi kapitány, „a salamancai bölcs” a legkevésbé sem ingott meg, a vereség ellenére rendíthetetlenül kitartott kiválasztottjai mellett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Casillas, Sergio Ramos, Puyol, Piqué, Capdevila, Xabi Alonso, Xavi, Busquets és David Villa a spanyolok mind a hét vb-meccsén szerepelt, és Iniesta, valamint Fernando Torres is csak egyszer-egyszer hiányzott. (Pedro 5-ször, David Silva meg Fabregas egyformán 4-szer lépett pályára.)
Ám az igazi nagy szám az volt, hogy a szurkolók is a legmesszebbmenőkig kiálltak a válogatott mellett. A németekkel Durbanben vívott elődöntő alatt a Santiago Bernabeu stadion környékén nagyobb tömeg gyűlt egybe, mint a Real Madrid–Barcelona rangadók idején, s csak azért nem írom, hogy a barcelonai Puyol fejes gólja (1-0) után boldog-boldogtalan egymás nyakába borult, mert boldogtalan madridi ember akkor és ott nem volt.
Ám még ezt is lehetett fokozni.
Július 10-én, egy nappal a vb-döntő előtt Barcelonában Katalónia függetlenségéért tüntettek efféle jelszavakkal: „Viszlát, Spanyolország!”; „Ki innen a spanyol zászlóval!” Huszonnégy órával később, a világbajnoki cím elhódítása után viszont a katalánok is úgy ünnepeltek, hogy Barcelonában számolatlanul lengtek az előző estén még kiutált spanyol lobogók. Madrid (és a Real Madrid) kultikus helyén, a Cibeles téren pedig újfent katalán játékost éltettek negyedmilliónyian, miután Andres Iniesta ragyogó mozdulattal a holland hálóba küldte a johannesburgi csúcstalálkozó egyetlen gólját (a Barcelonától szintén elválaszthatatlan Fabregas pompás átadásából).
Aztán ugyanott épp olyan mámorosan köszöntötték a vb-aranyérmes társaság „vörös-kék” tagjait, akár a királyi gárda képviselőit. Azzal együtt is így volt ez, hogy Spanyolország első futball-világbajnok (majd 2012-ben is Eb-aranyérmes) együttese nem futott csúcsformát a dél-afrikai tornán: az egyenes kieséses szakaszban valamennyi mérkőzését 1-0-ra nyerte, azaz olyan sorozatot produkált, amilyet a görög együttes a 2004-es Eb-n Portugáliában. Igaz, találkozói túlnyomó részén nemhogy Casillasig nem jutottak el, de még a spanyol kapu előtti negyvenméteres határon is alig léptek át a vetélytársak, azaz a „hajnalig” passzolgató csapat tökélyre fejlesztette a paradoxont: minimális eredmény, maximális uralom. S annyit tett a megbékélésért, mint a brazil válogatott – akarva-akaratlan – a rasszizmus ellen (még a legádázabb fajgyűlölők sem mondták Peléről, Garrincháról és a többiekről, hogy semmire kellő színes bőrű...).
Del Bosque fel is ismerte a helyzetet, akár Iniesta Johannesburgban, és azzal fordult a „vörös tengerként” aposztrofált sokadalomhoz: „Ez az arany mindannyiunké. Ti is világbajnokok vagytok.”
Mi meg azóta is tűnődhetünk: vajon képes-e más, mint a futball, efféle egyesítésre?
