Most már ki kellene valahogy kerülnünk a posztválasztási traumából. Annyiféle friss zavaros mese van itt a környéken, s köztük is van szomorú, szégyenletes, elfelejteni való elég. Mint például Julia Kriszteva történetében, amelyről a nagy európai lapokban mostanában többet írnak, mint Orbánról.
De hát ki ismeri nálunk a bolgár Krisztevát? Pedig a hetvenes évek óta Párizsban élő, s ott vagy egy tucat francia monográfiát publikáló – filozófusként, pszichoanalitikusként, feminista elméletalkotóként jegyzett - szerző talán a ma élő tucatnyi legismertebb kelet-közép-európai gondolkodó közé tartozik. Nem ritkán láttam szerepelni, kiválóan jeleníti meg - fogadott franciaként - az értelmiségi nagyasszonyt. Most azonban kiderült, hogy a hetvenes években a bolgár államvédelemnek jelentett.
A vita az első hetekben az itthon is ismert forgatókönyvet követte. Az nem lehet, állították, akiket könyveivel már sok éve elbűvölt, hogy éppen ő... Dehogy nem lehet, ezek mind ilyenek, állították mások (akik persze általában eddig a nevét sem hallották). Ő közben egyszerűen értetlenkedett.
Ami engem ebből érdekelt, hogy a bolgár levéltár (amelyről egyébként azt írják, hogy nem közeli rokona a máshol, például a Baltikumban, Csehországban vagy a lengyeleknél működő újinkvizíciós szervezeteknek) összefoglaltan publikálta Kriszteva anyagait. Nem olvashatóak könnyen, hiszen a jelentések többségükben kézírásosak. Miért nem gépelték? Hogy ne keletkezzenek felesleges másolatok? Ami azonban a legérdekesebb, hogy mennyire másként dolgozott annak idején a politikai rendőrség az egyívású kelet-európai rendszerekben.
A bolgárok a külföldön is akciózó belügyesek közé tartoztak. Volt például egy merényletkísérletük a pápával szemben is. De ezekhez Juliának a papírok szerint persze köze nem volt: nem írt alá semmit, ő maga nem írt semmit, de időnként – egy-két éven át - fecsegett valakiknek a bolgár emigránsok életéről. Azután valamiért az adatokat rendszerezők úgy gondolták, hogy komolytalan és megbízhatatlan, a szállított anyagra meg ráírták, hogy értéktelen. Ezután a feminista teoretikust egész további életében békén hagyták.
Egyébként hogy mi volt a mappáiban, nem kellett feltétlenül tudnia, mert amit elmesélt, azt nem hitelesíttették vele. Az anyagban saját szignója nincs sehol. Hogy kik miket írtak, s azután miket helyeztek el az ő anyagai között, arról - azt állítja - fogalma sem volt. Valószínűleg ez tényleg így lehetett. Annak idején a kelet-európai ellenállással nem foglalkozott. Először ösztöndíjakkal maradt kint, azután férjhez ment, de rendszeresen látogathatta otthon a családot. A történet szerint ezeknek az utaknak az engedélyezésével tartották kézben. Egyébként biztosan értékes kapcsolat lehetett, hiszen a bolgároknak sokkal kevesebb jegyzett értelmiségi emigránsuk volt, mint nekünk vagy a lengyeleknek.
A párizsi bolgár nagykövetségen a belügyesek vele együtt kitöltötték a megfelelő kérdőíveket. Két év múlva “titkos ügynöknek" nyilvánították, és kódnevet adtak neki, akkortól a papírokban “Sabinának” nevezték. Regisztrációs számot kapott, külön személyes dokumentációt nyitottak neki (vele). A bolgár törvények szerint ez már elég ahhoz, hogy valamikori ügynöknek számítson. A papírokat persze kicserélhettek, módosíthattak, de “Sabina”, úgy tűnik, valóban létezett.
A szerző különben ma sem foglalkozik azzal, milyen volt a bolgár rendszer. Persze beszél metafizikus üldözésről, egy nyilatkozatában megpróbálta a bolgár rendszert most divatos formulával "posztfaktuális hírek” előállítójának nevezni. De hát miért éppen ők ne gyártottak volna poszthíreket? Julia az újságíróknak küldött email-jeiben önmagát elsősorban áldozatként ábrázolja. Nem állítja, hogy üldözték volna, elvégre keveset volt otthon, és apja életén kívül nem sok minden érdekelte a szülőhelyén. De most hetvenhat éves, és megint felkavarták az életét. Már olyan szépen igyekezett megfeledkezni a korról, az országról, az akkori életről, s most tessék, az egészet össze kell a maga számára még egyszer raknia. Mekkora igazságtalanság…
Idén januárban, Strasbourgban már foglalkoztak egy bolgár üggyel. Ottani hősünk egy volt igazságügyi miniszter, akit ügynökmúlttal vádoltak: Kriszteva anyaga az övéhez képes teljes. A bolgár ügymenet szerint az ügynöknek két dossziéja volt, a munkaanyag (amit termelt) és a személyi anyag, ami közvetlenebbül rá vonatkozott. Krisztevánál mindkét anyag megvan, és kint is van a hálón. A szakértők azt állítják, hogy mindkét dosszié hiányos. Egy fél délután böngésztem, természetesen nem láttam a lyukakat, amiknek fel kellett volna tűnniük. Később derült ki, hogy az ilyen anyagokban ott kell lennie a toborzási tervnek és a beszámolónak a beszervezés körülményeiről. Viszont megmaradtak az ügynök családi hátterének térképei. Megállapították benne, hogy a szocializmushoz hű emberekről, illetve családról van szó. Olyanokról, akik nyugodtan beszervezhetőek.
Julia most azt írja, hogy ő fiatal lányként már a hatvanas években a “szabadság oldalán” állt. Lehet, de ez a hetvenes években a bolgár követségen nem tűnt fel. De ez nem is igazán érdekes, a rendőr tisztviselők tévedhettek, Julia pedig az elmúlt ötven évben soha nem állt a francia nyilvánosságban a rossz oldalon. Voltak maoista barátai, de hát kinek nem voltak akkortájt a párizsi szalonokban. De ezek a bolgár rendőr tisztviselőket nem érdekelték. Ők láthatóan más ügyekben utaztak. S nyilvánvalóan nem hitték, nem is hihették, hogy majd ötven évvel később a papírjaikat egy nyugdíjas filozófusnő “leleplezéséhez” gondolja valaki használni.
Mindenesetre 73-ban Sabinát “elbocsájtották”, de az aktát valaki még 1991-ben is hivatalosan kézbe vette. Julia szerencsére ma is sokat szerepel, aktív. S ha nem tudott is róla, valamilyen módon párhuzamosan Sabina is tovább létezett. Sokfajta kettős élet van, de a Sabina-félét ezek közül mintha különösen nehéz lenne felszámolni.
