Két ország keskeny hídon

A 70 éves Izrael egyre inkább önállósul, néha úgy érezzük, elszakad a diaszpóra zsidó közösségeitől, Közép-Európától, ahol a cionizmus született. A magyar zsidóság, Izrael bölcsője kulturális híd lehet az ünnepelt ország és a mi régiónk között.

Most vasárnap 35 fát ültetett a Szent István Parkban a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Izrael állam megalakulásának 70. évfordulóját köszöntve. Azért 35-öt, mert a másik 35-öt Izraelben, Jeruzsálem mellett már elültettük pár hete. A magyar zsidók nem csak Izrael 70 éves fennállását ünneplik most, hanem Magyarország és Izrael több szálon összekapcsolódó történetét is. A fák túlélnek minket, ők a közös történelem tanúi.

Egy református prédikátor, Farkas András már a XVI. században a magyar és a zsidó nép történelmének rokon vonásairól szólt. Később, a XIX. században pedig Pesten született meg a politikai cionizmus két talán legfontosabb alakja, Max Nordau (Nordau Miksa) és Herzl Tivadar. A cionizmus bölcsőjét nálunk ringatták, ott, ahol ma is Közép-Kelet Európa legnagyobb zsidó közössége él. Erről a Mazsihisz székházában, Herzl szülőhelyét meglátogatva maga Benjamin Netanjahu is beszélt.

Az izraeli politika Teddy Kolleket, Jeruzsálem legendás polgármesterét is Magyarországnak köszönheti. Izrael Efrájim Kishontól, a pesti zsidó humortól tanult meg nevetni, és szomorú elsőség, de a zsidómentő, nácikkal kényszerűségből tárgyaló cionista újságíró, Kasztner Rezső lett az első politikai gyilkosság áldozata az újjáéledt államban. A jelenlegi Izrael talán legfontosabb ellenzéki politikusa Jair Lapid, a legendás Tommy Lapid fia szintén magyar származású, és többször is tanújelét adta már, mennyire fontosak számára magyar gyökerei.

Sokan mentek ki 1945 és 1956 után abba az Izraelbe, amellyel 1967-től már nem volt diplomáciai kapcsolata az akkori szovjet tömbnek, így Magyarországnak sem. A magyarországi Izrael-ellenesség erős politikai irányként erősen korlátozta a zsidó közösség mozgásterét, bár a szovjet vagy a lengyel változathoz képest enyhébbnek volt mondható. Történelmileg így alakult. Mi, akik Izrael dacos, elszánt szeretetében nőttünk fel, akik a néphadsereg katonájaként szurkoltunk az akkor „imperialista agresszornak” mondott Izraelért a ’73-as, jomkipuri háború során, jól emlékszünk minderre.

Izrael egyik szent városában, az északi Cfáton, ahol a kora újkor kabbalistái éltek, áll a Magyar Zsidóság Múzeuma, amely ezeket a mindinkább történelmi emlékké váló kapcsolatokat megőrzi, hiszen az új nemzedékek már egyre inkább izraeliek lesznek, s kevésbé őrzik a magyar nagyszülők múltját: Izrael népe velük érkezik igazán haza ősei földjére. Történelmi pillanat a 70. évforduló: Izraelben az eleven zsidó múlt lassan az ország távoli történelme lesz. A múlt már nem lesz elég mostantól: újra ki kell találni a magyar zsidóság és Izrael, Magyarország és Izrael kapcsolatait.

Izrael politikailag távolodik az Európai Unió „magjától”, miközben az EU keleti tagállamaival, hazánkkal is egyre mélyül politikai szövetsége. A százezres magyarországi zsidóság a kultúra révén közvetíthetne Magyarország, Közép-Európa és Izrael között, lehetne híd Kelet és Nyugat között, mint régen, Herzl és Nordau idején. A gondolat, amelyből Izrael született, Pesten fogant meg, közöttünk. Lehet még szerepünk nekünk, magyar zsidóknak Izrael és Magyarország közös életében - ennek kellene lennie a jövőben a Mazsihisz egyik fontos „külpolitikai”, kultúrdiplomáciai célkitűzésének. Ezért ültettünk el kétszer 35 fát itt és ott, Pesten és Izraelben. Mert a fák túlélnek bennünket és a jövőnek üzenünk velük.

2018.05.10 08:03

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
2018.11.19 16:00
Frissítve: 2018.11.19 16:00

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58