Magyarország a szólás- és sajtószabadság szempontjából üdítő oázis Európában – nyilatkozta Orbán Viktor az Origón április 8-án megjelent interjúban.
Lenyűgöz a tehetség, elemi kíváncsisággal várok koncerteket, könyveket, előadásokat, csodálattal tölt el a művészi alkotás folyamata. A kulturális élet egyes szereplőinek köszönhetően azonban egyre több furcsa tapasztalattal gazdagodom: a hazai szólás- és sajtószabadságnak nem csupán a napilapok fogyatkozó száma, a vidéki újságok egységesülő tartalma, a közszolgálatinak nevezett elektronikus média szervilis cinizmusa, egy országos kereskedelmi televízió kézi vezérlése vagy a rádiófrekvenciák sajátos elosztása az akadálya. Nem a hatalmasok gőgje győzedelmeskedik, inkább a meg nem szólalók önkorlátozása.
A közszolgálati média a kultúra aktív szereplőjeként is működő munkatársa szívesen beszélt volna produkciójáról, ám anyaintézménye letiltotta az interjúról.
A kampány idején fellépő dalszerző-énekes előre kikötötte, hogy közéleti kérdéseket nem kaphat a sajtósa által kikönyörgött interjúban, majd megelőlegezett bizalmatlansággal emailben kérte a kérdéseket, mondván, nincs kedve órákig javítgatni elmondott válaszait.
Az elismert művész és az állami büdzséből jócskán részesülő kulturális intézmény vezetője az elkészült interjúból a támogatásokról és az általa vezetett intézmény kivételezett helyzetéről szóló mondatait tagadtatná le sajtósával, pontatlanságra hivatkozva, és alkuként a finanszírozás témájának kihagyását ajánlja a megjelenéshez.
Mindez persze lehetne az újságíró és szerkesztő egyéni problémája, ami sokkal kevésbé fontos, mint a rehabilitációs kórházi osztályon negyven magatehetetlen beteget gondozó ápolónőé, a tankönyv ideológiai alapvetéseivel „szembetanító” tanáré, vagy a poltikai megrendelésre zajló per bírájáé.
De a mai Magyarország eszerint olyan hely, ahol már a művészt is a saját fortélyos félelme vagy a hatalmi tiltás igazgatja, és egzisztenciális és alkotói szabadsága érdekében lemond a szólásszabadságáról. Ez az Orbán Viktor megálmodta oázis.